Európa hurokba dugja fejét Ukrajna miatt

Szerző: | 2022. június. 9. | Háború

Ahogy egyre hosszabbra nyúlik az orosz-ukrán háború, a nyugati konszenzus pajzsán is kezdenek megjelenni a repedések, és erősödnek a konfliktus végét sürgető hangok.

A háború kirobbanását követő káoszban a közvélemény hisztériája erősen rányomta bélyegét a populizmusban pancsoló és Oroszország teljes gazdasági megsemmisülését váró politikusok cselekedeteire. Az élen természetesen Joe Biden jár, aki már márciusban kijelentette, hogy Putyinnak buknia kell (ezt újabban igyekszik szépíteni, hangoztatva, hogy az USA-nak nem célja a rezsimdöntés Oroszországban), mindezt ismét a demokrácia védelmezőjének szerepébe bújva, élvezve az „erős hatalom” státusz visszaszerzését – és természeten feszülten figyelve Kínára, mint legveszélyesebb ellenfélre.

Fulladjon meg Oroszország, lehetőleg máma még!

Ahogyan egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a háború nem fog véget érni, és a világ összes pénze, szankciója vagy fegyvere sem elég Ukrajnának, úgy változott lassan a konfliktus megítélése is a nyugati szövetségen belül. A kemény mag, többek között az érthető okokból aggódó balti országok és Lengyelország (utóbbi háborús retorikájából nem nehéz kiérezni: alig várja, hogy a háború eszkalálódjon) csak a teljes ukrán győzelmet és az oroszok végleges kiszorítását tartja elfogadhatónak – kerül, amibe kerül, Oroszországnak vesznie kell. Ezzel szemben van egy diplomatikusabb, józanabbul gondolkodó országokból álló tömb, amelynek vezetői kezdik átlátni a helyzet reménytelenségét:

Európa saját magát öli meg, ha továbbra is ész nélküli intenzitással szavaz meg mindent, amiről azt hiszi, hogy fájhat az oroszoknak, miközben a nagy harciasságban a saját nyakára hurkol kötelet, a szék kirúgását pedig az ukrán kormányra és saját vezetőire bízza.

Németországban Olaf Scholz, Franciaországban Macron, Olaszországban Draghi kezd rájönni arra, amire a magyar kormány gyakorlatilag a háború első napján: az út, amely Oroszország gazdasági és világpolitikai kinyírása felé visz, járható ugyan, csak éppen szakadékba vezet.

A már javában tartó gazdasági összeomlás és világválság azonban olyan apróságok egyes tagországok szemében, amelyek eltörpülnek ahhoz képest, hogy Putyint végre jól meg lehet alázni. Miután Macron és Scholtz másfél óráig győzködték az orosz elnököt az ukrán gabona szállításának lehetőségeiről, miután Draghi finoman arra célzott, hogy talán el kellene gondolkodni a tűzszünetről, a lett miniszterelnök helyettese, Artis Pabriks őrjöngve támadt nekik a Twitteren, önalázóknak és a politikai valóságtól elszakadtnak titulálva őket. Ennyit az egységről.

A legnagyobb patás jelenleg Macron, akinek annyi esze azért volt, hogy a háború kezdete óta igyekszik kapcsolatban maradni és beszélni Putyinnal, hogy legalább egy aprócska ajtó nyitva maradjon a diplomáciai rendezésnek fenntartott szoba falán. Macron meglepően logikusan érvelt, amikor azt mondta: nem lehet elképzelni egy megalázott, bosszúszomjas Oroszországot Európa jövője szempontjából, nem szabad, hogy a vérgőzös vendetta vágyának köde elvakítsa a világ vezetőinek szemét, mert katasztrofális következményekkel járhat a jövőre nézve.

Küszöbön túl

Joe Biden valahol a háború második hónapjában már valóban abban bízott, hogy térdre kényszerítheti Putyint, természetesen a szokásos amerikai taktikát követve: más országban háborúzunk, és a kezünket sem mocskoljuk be, ha nem muszáj. Retorikájában a legszebb hidegháborús időket elevenítette fel, háborús bűnösnek, agresszornak titulálva Putyint, ahogyan megfogalmazta: „az isten szerelmére, nem maradhat hatalmon”. Utólag ezt a mondatát átgondoltatták vele, a Fehér Ház pedig sietve kiközleményezte magából, hogy az elnök nem úgy gondolta, az USA nem kíván beavatkozni az orosz belpolitikába.

Diplomáciailag már kezd visszafogottabb lenni az amerikai kommunikáció. A kezdeti harsánykodás és bosszúszomjas lihegés után Blinken amerikai külügyminiszter a napokban hosszú idő után először ejtette ki a tárgyalóasztal szót. Ennél sokkal tovább ment az amerikai külügyi diplomácia doyenje, Henry Kissinger, aki a davosi konferencián egyenesen úgy fogalmazott: Ukrajnának meg kellene fontolnia, hogy néhány terület átadásával leültesse az oroszokat a tárgyalóasztalhoz, és véget vessen a háborúnak.

Kissinger azzal érvelt, hogy a háború folytatása már nem Ukrajna szabadságáról fog szólni, hanem arról, hogyan sodródna bele minden ország egy Oroszország elleni fegyveres konfliktusba.

Az ukránok természetesen majdnem kiharapták Kissinger torkát ezért a kijelentésért, nem úgy Biden, aki meglepően higgadtan reagált a javaslatra. Szerinte igenis eljön az a pillanat, amikor meg kell állapodnia a szemben álló feleknek, az pedig, hogy ez ukrán területi veszteségekkel jár-e majd, egyedül Ukrajna beleegyezésén múlik. Sietve hozzátette, hogy az USA továbbra is ellátja fegyverekkel Zelenszkijt, de már maga a tény, hogy az elnök nem a szokásos kirohanásai egyikével reagált a Kissinger-féle javaslatra, elég beszédes.

Reped a burok

A szankciók messze nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. A főként Magyarország által megvariált, kompromisszumos hatodik csomagnak egyelőre nem is látni, mennyire súlyos következményei lesznek az európai országokra nézve. A megszavazási folyamat körüli cirkusz is jelzi: immár üvöltőek az érdekkülönbségek az egyes országok között, amelyeket már nem tud eltakarni az egységbe vetett bizalom csillogó cukormáza sem. Nick Redman, az Oxford Analytica elemzési igazgatója szerint immár nem a háború okozza a legnagyobb problémát, hanem az, milyen lépéseket lehet tenni Európán belül a gazdasági válság megfékezésére, illetve a növekvő problémák (amelyek zöme éppen a szankciók miatt következett be) kezelésére. Mint mondta, Franciaországban, Németországban és Olaszországban a megélhetési válság lett az uralkodó téma, amit a közvélemény a vezetőkkel együtt egyértelműen kezd az orosz-ukrán konfliktus és az országok abban betöltött szerepének számlájára írni.

A helyzet élesedését mutatja, hogy a Zelenszkij-féle retorikát egy az egyben használó Kaja Kallas, Észtország miniszterelnöke is azt mondta: ha az olaj ügyében egy hónapig tartó szerencsétlenkedés előzte meg az így is kompromisszumos embargót, akkor nincsenek afelől illúziói, hogy a gázzal kapcsolatos szankciók egyáltalán nem fognak szerepelni a következő (egyébként már alakuló) csomagban. Ahogyan fogalmazott: „Minden következő szankció megszavazása egyre nehezebb lesz, mert hatásuk most már Európára is kiterjed, ezért politikailag sokkal nehezebb elfogadtatni”.

A fegyverek szava

Kijev egyre agresszívabban követeli a nyugati fegyverszállítmányok bővítését és ütemezésének felgyorsítását. A szövetségesek nagy része igyekszik kielégíteni az igényeit, de jól láthatóak azok a meggyőződésbeli ingadozások, amelyek a fáradás jeleit mutatják. Avril Haines, az amerikai nemzeti hírszerzés főnöke egy bizottsági meghallgatáson úgy fogalmazott: patthelyzet alakult ki, mivel mind az orosz, mind az ukrán fél hisz abban, hogy katonai úton tudja lezárni a konfliktust, ezért jelenleg nem látja esélyét a diplomáciai tárgyalásoknak. Hozzátette, hogy Putyin nagyon is számol az USA és az EU egységének gyengülésével, amit elsősorban az infláció, az élelmiszerhiány és az energiaválság generál.

A fegyverszállítások körül kialakuló bizonytalanság éppen a patthelyzetnek köszönhető. Ukrajna kezd a világ egyik legjobban felfegyverzett országa lenni, az eredmények azonban nem úgy alakulnak, ahogyan a nyugati világ várná.

A fegyvercunami éppen arra jó, hogy a patthelyzet fennmaradjon, kérdés azonban, meddig lesz türelme (pénze és fegyvere) a Nyugatnak, hogy ezt az állapotot fenntartsa, miközben egy világválsággal kell megküzdenie, nem mellesleg úgy, hogy saját állampolgárai is azt lássák: vezetőik számára az ő biztonságuk a legfontosabb – politikai, társadalmi és gazdasági értelemben egyaránt.

Új helyzetet teremt az is, ha megszűnik a patthelyzet. Amennyiben az ukránok mindenáron vissza akarják foglalni és meg is akarják tartani a Donbaszt, fel fognak erősödni a Kissinger-féle hangok, amelyek a status quo ante elve alapján akarják majd lecsillapítani az ukránokat, megelőzve egy még hosszabb háborút. Ez természetesen újabb feszültséget fog teremteni a szövetségesek között, de még mindig kisebbet, mint abban az esetben, ha az oroszok kezdenek el újabb területeket nyugat felé elfoglalni. Ekkor jön majd el ugyanis az a pillanat, amikor a nyugati világ ráébred: tényleg a világ összes fegyvere sem elég a békéhez, a fő kérdés pedig az lesz, mekkora területet áldozzon fel Ukrajna annak érdekében.

Macron elnök javaslatára Mihajlo Podoljak, az ukrán elnök tanácsadója, úgy reagált: „ameddig ilyen nagy mennyiségben kapunk fegyvereket, addig szó sem lehet tárgyalásokról”. Lefordítva: ameddig a nyugat mindent biztosít Ukrajnának ahhoz, hogy háborúzni tudjon, addig tartani fog a háború, még akkor is, ha a világgazdaság a középkorba süllyed vissza közben. A kulcs ebben a mondatban rejlik. Ha a nyugati országok – amelyek ma még tapsolnak örömükben Oroszország kivéreztetésének gondolatára – kénytelenek lesznek szembenézni jelenlegi döntéseik következményeivel, akkor egyszerűen, hatásosan és villámgyorsan rá fogják kényszeríteni Ukrajnát a háború befejezésére. Ideológiától, lelkesedéstől, tomboló oroszgyűlölettől függetlenül fogják megtenni a lépést – saját túlélésük érdekében.
Csap elzár, a világ megmarad.

Fotó: MTI/AP/Roman Csop
A cikk eredetileg a makronom.mandiner.hu oldalon jelent meg.

Ezek is érdekelhetnek

trend

Promóció

Hazai válogatás

Promóció

Kövess minket

Facebook

Instagram

LinkedIn