Nagy port kavart a tengerentúlon az NBC News beszámolója, amely szerint az idei pénzügyi év toborzási céljainak mindössze 40 százalékát teljesítette az USA hadserege.

Az Egyesült Államok hadseregének minden szegmensében érződik az a küszködés, amelyet a toborzási program produkál a 2022-es, szeptember végéig tartó pénzügyi évre vonatkozóan. Az NBC News összefoglalójában egészen borús képet kapunk a rendszer működésképtelenségéről: a katonai szolgálatra jelentkező fiatalok egyre nagyobb számban alkalmatlanok arra, hogy a hadsereg tagjai legyenek, ezzel párhuzamosan folyamatosan nő azok száma, akik semmiféle érdeklődést nem mutatnak a szolgálat iránt.

Szánalmas adatok

A jelenség igen komoly aggodalmat vált ki a Pentagonban. Lloyd Austin védelmi miniszter súlyos problémaként jellemezte a létszámhiányt, Thomas Spoehr nyugalmazott altábornagy, a The Heritage Foundation igazgatója pedig rámutatott: a vietnámi háború vége óta nem küszködött ilyen utánpótlási problémával a hadsereg. A terület szakértője óvatosan azt is hozzátette:

a toborzási válság elhúzódó is lehet, aminek következménye akár az önkéntes szolgálati rendszer felülvizsgálatát is maga után vonhatja.

Ami azt illeti, az egyik legnagyobb problémát az alkalmatlanság okozza. James McConville tábornok, vezérkari főnök egy kongresszusi meghallgatáson úgy nyilatkozott: a 17-24 év közötti amerikai fiataloknak mindössze 23 százaléka megy át az alkalmassági vizsgálaton, szemben az elmúlt esztendők szintén nem túl izmos 29-es átlagával. A kizáró okok között mind a férfiak, mind a nők esetében toronymagasan az elhízás szerepel, de a listán előkelő helyet foglalnak el a különböző szenvedélybetegségek (alapvetően a rendszeres kábítószer-fogyasztás) és a büntetett előélet is.

Nem segít a statisztikán az sem, hogy az amerikai társadalom látványosan kezd elfordulni saját hadseregétől. Az idén a katonai szolgálatra jogosult fiatalok mindössze 9 százaléka mutatott érdeklődést a toborzóirodákban, ez a szám pedig 2007 óta nem volt ennyire gyalázatos.

A katonai pályába vetett hit már a múlt ködébe vész. A Pentagon által végzett közvélemény-kutatás szerint a fiatalok 57 százaléka úgy véli, hogy katonai szolgálata végén maradandó fizikai, vagy érzelmi, pszichés problémái lesznek.

Az NBC ugyanakkor még egy elképesztő tényt közölt: a megkérdezett fiatalok 75 százaléka gyakorlatilag alig tud valamit az amerikai hadseregről. Mindamellett, hogy az USA kulturális termékeinek kiemelt szegmense (Hollywood és kapcsolódó részei) a hadsereg pozitív ábrázolását állítja tematikai középpontjába, azért is meglepő az adat, mert a Pentagon propaganda- és népszerűsítési módszereinek teljes csődjét jelzi.

Gyere katonának, a hadsereg fizeti a nemátalakító műtétedet!

A vitába több háborús, Irakot, Afganisztánt is megjárt veterán is bekapcsolódott, akik egymástól függetlenül jutottak nagyjából ugyanarra a következtetésre. John Vaughn Irakot és Afganisztánt megjárt ex-katona igen precízen és elfogadható érvekkel tálalta mondandóját.

A mostani toborzási mélyrepülés szerinte összefüggésbe hozható a Biden-kormányzat erőszakos struktúra-átalakításával, amely elérte a hadsereget is. A fegyveres erők állományának zöme hagyományosan a jobboldali, republikánus területről érkezik, akik nem tudnak vagy nem akarnak a woke kultúra részeseivé válni.

Nem azzal van problémájuk, hogy milyen az összetétele a hadseregnek, hanem azzal, hogy az összetétel egy erőltetett, mesterségesen rájuk erőszakolt folyamatnak a része, amelyet a kormányzat rendkívül diplomatikusan a sokszínűség erkölcsi kötelességének nevez. Magyarra fordítva: az, hogy egyes posztokra nem a teljesítmény, hanem kifejezetten a külső jegyek alapján választanak ki embereket, lehet, hogy működik más területeken, de a hadseregben, ahol tényleg minden baki emberéleteket követelhet, a lehető legszerencsétlenebb, és hatásában messzemenőkig kontraproduktív döntés.

Azt is nehéz elmagyarázni egy konzervatív társadalmi közegből érkező fiatalnak, akit rá szeretnének venni, hogy csatlakozzon a hadsereghez, hogy a Pentagon 2016 óta miért költ több millió dollárt hormonterápiákra és nemátalakító műtétekre a transznemű katonák esetében, és hogy a tisztikarban miért fontosabb annak hangsúlyozása, hogy valaki színes bőrű, nő vagy transznemű, mint az, hogy mit tett le addig az asztalra.

Vaughn – sok társával egyetemben – úgy vélekedik, hogy a woke kultúra a hadsereg kapcsán csupán elidegenítést generált az állami intézményrendszerrel szemben, ennek köszönhető a fentebb említett közvélemény-kutatás bizalmatlansági eredménye a hadsereggel szemben, ami a toborzási eredményeken világosan megmutatkozik. „Senki nem akar meghalni a woke-ért – vagy éppen miatta” – fogalmaz.

Halványuló minták

Maradna motivációként a családi minta és indíttatás, de ez sem tűnik már eredményesnek. A katonaszülők gyermekei körében a hadsereg iránti érdeklődés 13 százalékra esett vissza a kilencvenes évekhez képest, miközben a válaszadók 57 százaléka attól fél, hogy a katonai szolgálat maradandó fizikai vagy pszichés problémákat okozna számára. De miért? Pontosan azért, mert látják a saját szüleiket, látják a veterán ellátási rendszer nevetségességét, látják az ismerettségi körükben azokat, akiknek leszerelés utáni sorsa sok mindenről árulkodik, csak éppen arról nem, mennyire magasztos dolog életeket kettétörni a gazdasági indíttatású, ideológiai maszlagba csomagolt háborúk miatt.

Ahogyan Vaugh fogalmaz: „Semmi szórakoztató és példaképszerű nincs egy olyan apában, akinek hazatérése után évekkel is rémálmai vannak az átélt szörnyűségek miatt, mint ahogyan abban sem, ha egy veterán arról mesél, miként mosták ki társuk belső szerveit egy felrobbant teherautóból. Semmi magasztos és követendő nincs abban, ha egy fiatal apja a poszttraumás stressz miatt lecsúszott alkoholista vagy éppen öngyilkos lesz”.

Ha már családi tradíciók és ösztönző erő: Vaughn külön kitér a nők helyzetére a hadseregben. A felszínen ugyan a woke kultúra ural mindent, és külön szégyennek számít egy alakulatnál, ha nem éri el a kötelező, de legalábbis erősen ajánlott létszámkvótát a katonanők esetében, a mélyben sokkal sötétebb dolgok zajlanak, amelyek véleménye szerint ugyancsak erősen befolyásolják a toborzási eredménytelenséget. A tény az – írja –, hogy az amerikai hadseregben a trauma nem csak a tengerentúli szolgálatban részt vevők szomorú privilégiuma.

Egy 2013-as jelentés szerint az aktív szolgálatot teljesítő nők 23 százaléka számolt be arról, hogy munkavégzése során érte már szexuális zaklatás, egy 2018-as publikáció pedig még mindig a megdöbbentően magas 6,2 százalékos arányra mutat rá. Miután ezek az adatok mindig nyilvánosságra kerülnek, Vaughn teljes joggal teszi fel a kérdést: „melyik anya tudja tiszta szívvel azt mondani a lányának, hogy a katonaságot válassza, ahol esélyes, hogy szexuális bántalmazásban lesz része?”.

Mit fúj be a szél?

Vaughn ugyan csak az okokat keresi, megoldási javaslattal nem tud szolgálni a toborzási rendszer látható hullámvölgyére, ám az USA hadkiegészítésének szomorú látleletét mégis leírja. Mint mondja, a felszerelni vágyók motivációs szándéka – főleg a woke következtében – már régen túllépett a tradicionális eszmékbe vetett hit, a hagyományosan amerikai megközelítésű patriotizmus fogalmán, amelynek – tetszik vagy sem – a megélhetési lehetőség vette át a helyét. Márpedig az amerikai hadsereg valóban nem spórol a katonáin. Egy rossz körülmények között élő, alsó társadalmi osztályba ragadt család gyerekének a katonaság valóban óriási kiugrási lehetőséget biztosít, akkorát, amellyel akár feljebb is léphet a társadalmi ranglétrán.

A seregbe viszonylag könnyű bekerülni, a juttatási rendszer pedig a legtöbb szegényebb sorsú fiatal számára döntő tényező. Éppen ezért – vonja le a konklúziót a szerző – a Pentagonnak nincs is nagyon más lehetősége jelenleg a toborzás célcsoportjának meghatározásában.

Az, hogy a rendszer még így sem működik, már sokkal bonyolultabb problémákat vetít előre az önmagát katonai és globális nagyhatalomként definiáló Egyesült Államok számára.

Fotó: MTI/EPA/Samuel Corum
A cikk eredetileg a makronom.mandiner.hu oldalon jelent meg.