Dani Rodrik tökéletes példákat talált a nemzeti gazdaságpolitika új formáira: a legsúlyosabb problémák megoldásához paradigmaváltásra van szükség a politikai döntéshozásban, mégpedig olyanra, amely áttöri az állami és a magánszektor közötti éles határokat.

Dani Rodrik, a Nemzetközi Közgazdasági Társaság elnöke, a Harvard Egyetem nemzetközi politikai gazdaságtan professzora abból kiindulva fogalmazta meg felvetéseit, hogy a globális gazdasági átalakulás által sürgetővé vált problémák kezelése általános szkepticizmust vált ki a kormányokkal és azok tagjainak vezetői képességeivel szemben. Mint írja, a polarizált döntésgyakorlás valójában kikezdi a társadalom azon képességét, hogy a közös problémákat együttesen, hatalmi szinteken átívelő megoldásokkal kezeljék. A negatív megítélést súlyosbítja, hogy az egyre erősebb kritikák szerint önmagában a kormányzatnak nincs sem elég háttértudása, sem képessége arra, hogy pozitív irányban változtasson országa gazdasági szerkezetének hiányosságain, az erőforrásokat pedig nem megfelelően, vagy éppen különböző, irreleváns érdekek mentén használja fel. Pedig egy kormányzat irányítási képességeinek legfőbb jellemzője kellene legyen, hogy dinamikusan változik a gyakorlati tapasztalatok és a nem állami szervezetekkel való szoros együttműködés révén.

Együtt magasabbra

Rodrik már régóta foglalkozik a globalista vs. nemzetállami gazdaság küzdelmével, és arra a megállapításra jutott, hogy mivel (alapvetően Európát vizsgálva) politikai szinten nem fog kialakulni egy olyan integrált Európa, ahol az országok nemzeti döntéshozása elveszíti irányító képességét, a gazdaságpolitikában is elkerülhetetlenül a nemzeti jellegek dominálnak majd.

A fő dilemma szerinte az, hogy ez a „visszarendeződés” egy szűk elit érdekeit szolgálja-e majd az egyes államokban, vagy széles együttműködéssel, inkluzív gazdasági intézményrendszerben valósul-e meg.

Mozog, ha mozognia kell

Rodrik az együttműködésre helyezi a hangsúlyt, nem pedig egyik terület erősödésére vagy elhalványodására a másik kárára. Mint írja, a szkeptikusok csak legyintenek, és a gyakorlatban kivitelezhetetlennek tartják, ám a szerző működőképes példákkal igazolja magát. Charles Sabel és David Victor új, Fixing The Climate című könyvét ajánlja, amely az általa is favorizált irányítási modell sikerességét a klímaváltozás elleni küzdelem kapcsán taglalja.

Az éghajlatváltozás példája azért is kiváló, mert klasszikusan olyan terület, ahol egy ország kormánya kettős nyomásnak van kitéve: egyfelől nemzeti szintű hatékonyságot kell mutatnia, másfelől a globális elvárásoknak is meg kell felelnie. A szerzők alapmegállapítása az, hogy a globális klímadiplomácia működésképtelen, a Kiotói Jegyzőkönyvtől a Párizsi Megállapodásig tulajdonképpen semmilyen gyakorlati siker nem született – és felülről lefelé irányított globális szerződésekkel nem is fog. Pedig a probléma megoldási kísérleteinek kiindulópontja az 1989-ben életbe lépett Montréáli Jegyzőkönyv – amelyre nagyban támaszkodott az ENSZ éghajlatváltozási keretegyezménye – egyedülálló sikert tudhat magáénak, szemben a klíma-megállapodásokkal. Hogy miért?

A Montréáli Jegyzőkönyv az ózonréteg megmentését célozta meg, és azzal a küldetéssel született, hogy az országok minél hamarabb mérsékeljék az ózont roncsoló üvegházhatású gázok kibocsátását. A kezdeményezés annyira sikeres volt, hogy 2004-re az Antarktisz feletti ózonlyuk 20 százalékkal lett kisebb, az előrejelzések szerint 2040-re pedig majdnem teljesen helyreállhat az eredeti állapot. A Jegyzőkönyv különböző ágazati bizottságokat hozott létre, amelyekben a nemzeti hatóságok, a tudósok és az üvegházhatású gázokat kibocsátó cégek együttesen dolgoztak a döntési és irányítási mechanizmusban, miközben a legkonkrétabb technológiai megoldásokat keresték a probléma megoldására. A siker kulcsa abban rejlett, hogy a tényleges megoldást a probléma keletkezésének helyszíni, országokon belüli szereplőire bízták, vagyis azokra a vállalatokra, amelyek birtokában voltak az elmélet gyakorlatba ültetéséhez szükséges technológiának, vagy annak a tudásnak, amellyel meg lehet teremteni azt. A szoros együttműködés egy idő után megszüntette az állami és a versenyszféra közötti bizalmatlanságot, az eredményességet pedig olyan nemzeti innovációs megoldások bizonyították, amelyek aztán a globális célok eléréséhez vezettek.

Ezzel szemben a „nagy” klímaegyezmények nem kooperációra épülő megoldásokra épülnek, hanem olyan utasítási rendszerre, amelytől a magánpiaci vállalatokat igyekeznek távol tartani, szerepüket tulajdonképpen végrehajtó szintre süllyesztve. Érthető módon ez a modell csak kiélezte/kiélezi az amúgy is meglévő feszültséget és bizalmatlanságot a két piaci szegmens között.

Rontsuk el, hogy jó legyen!

A közös fejlesztési politika sikerének zászlóshajójaként Piero Ghezzi volt perui termelési miniszter új, a 2010-es évek közepén bevezetett struktúráját hozzák fel. Ghezzi a különböző ágazatokban rejlő lehetőségek kibontakoztatására a magán- és állami szereplők legszorosabb együttműködését javasolta. Mint mondta, a közös koordinálásban rejlő hibák megoldása a produktív fejlesztési politika alapja. Ő olyan munkacsoportokat hozott létre, amelyek egy-egy termelési szektor körül mindkét terület döntéshozóit egyesítette annak érdekében, hogy gyorsabban átlássák és hatékonyan megszüntethessék a termelés sikerességét gátló tényezőket.

Sabel és Victor a könyvben külön felhívják a figyelmet a Ghezzi által is említett hibázási lehetőségek fontosságára. Mint írják, az általános stratégia ezeken a területeken éppen az, hogy kormányzati részről ambiciózus, de nem a legpontosabban meghatározott célokkal kezdődjön a folyamat, amelynek már az elején el kell ismerni a tévedés valószínűségét.

Helyes irány

Rodrik a könyv példáinak szemléltetésével megerősíti: a hatékony nemzeti gazdaságpolitikák máris ezt az együttműködésen alapuló, ágazatokon átívelő struktúrát használják, új utakat keresve és találva általa. Ez a fajta irányítási rendszer és politika teljesen eltér a jelenleg uralkodó nézetektől, ám – ha nem is irányítási vagy döntéshozói szinten – a magyarországi gyakorlatban mégsem ismeretlen (elég csak a VALI-t és az általa kínált számos lehetőséget megemlíteni, de a kormány stratégiai partnerségi megállapodásai is ide vehetők) az állam és a piaci szereplők éles különválasztása értelmezhetetlen benne, a szokásos, felülről irányító rendszer és a utasító-végrehajtó modell pedig működésképtelen. Mégis – írja Rodrik – a siker érdekében ennek kell felváltania az avas ideológiákat. Mint a példák mutatják: működik.

Fotó: 123RF
A cikk eredetileg a makronom.mandiner.hu oldalon jelent meg.