Az Amerikai Egyesült Államok hagyományosan úgy fut neki minden háborújának, hogy annak hamarosan vége lesz. A rövid háború vágya már-már tradíciónak tekinthető, csak valahogy soha nem jön össze.

Vietnám, Irak, Afganisztán

Az Egyesült Államokban történelmi hagyomány, hogy minden háborút a lehető legrövidebbre terveznek. A koreai háború elején, 1950-ben Dougles MacArthur tábornok a már otthon elköltött karácsonyi vacsora ígéretével buzdította a katonákat, ehhez képest azok három évig harcoltak a félszigeten. 1965-ben Vietnámba sem úgy indultak a csapatok, hogy nyolc esztendőn át kell maradniuk. Donald Ramsfeld védelmi miniszter jóslata 2003-ban a maximum öt hónapig tartó iraki háborúról szintén nem jött be, az 2011-ig tartott. És persze ott volt a szintén rövid lefolyásúnak képzelt afganisztáni megszállás, amely a maga 20 évével a leghosszabb lett az USA történelmében. Hogy a kivétel mennyire erősíti a szabályt, arra pedig ékes példa az 1990-es Öböl-háború, amely valóban nagyjából 100 óráig tartott, ám szépen megágyazott az utána következő, harminc évig tartó amerikai szerepvállalásnak a térségben.

Csak Ukrajna létezik – Afganisztán már senkit nem izgat

Tavaly augusztusban az USA – és vele a NATO hadereje – villámgyorsan és kaotikus körülmények között hagyta el Afganisztánt. Az ázsiai országban ismét a tálibok kerültek hatalomra, akik szemmel láthatóan próbálnak megfelelni a nyugati gazdasági nyitás feltételeinek.

A háború kitörésekor Mark Milley tábornok, az USA haderejének vezérkari főnöke pár napot adott a teljes összeroppanásig Ukrajnának az orosz haderővel szemben. Amikor az ukrán ellenállás konkrét formát öltött, a szakértők már gyors kijevi sikert vizionáltak. Ehelyett egy befagyott patthelyzetet látunk, amire a realistább elemzők, kormányok és a sajtó nem pusztán háborúpárti narratívát erőltető része a „megnyerhetetlen” háború kifejezést használja, felszólítva a feleket a tárgyalásos rendezés megkezdésére.

A Concorde-effektus

Az USA elhúzódó háborúinak okát sok közgazdász az „elsüllyedt költségek csapdájával”, népszerűbb nevén a Concorde-effektussal magyarázza – nem kizárólagos okként, de olyan jelenségként, amely nagyban befolyásolja a döntéshozókat egy-egy konfliktus hosszú elnyújtásában.

A kifejezés azt a gazdasági-pszichológiai folyamatot jelenti, amely során a vezetők (legyenek vállalati vagy politikai döntéshozók) pusztán azért folytatnak egy jól láthatóan nagy károkkal fenyegető folyamatot, mert előzőleg már túl sok pénzt és erőforrást öltek bele. A jelenség nem véletlenül kapta a nevét, annak idején a Concorde-projekt erőszakos folytatása és hatalmas beruházásai végül a legrosszabb forgatókönyvet valósították meg. A Concorde-effektusnak törvényszerűen és mindig ugyanaz a tanulsága: az elsüllyedt költségek nem befolyásolhatják a következő stratégiai lépéseket, mert annak visszafordíthatatlan és rendkívül súlyos következményei lesznek, amelyek a teljes összeomláshoz vezethetnek.

A kifejezés kiválóan alkalmazható az USA elhúzódó háborúi esetében. A politikusok hajlamosak a végtelenségig nyújtani és eszkalálni a háborúkat pusztán azért, mert az addigi katonai befektetések túl magasak már ahhoz, hogy beismerjék tévedésüket, így hatalmuk és pozíciójuk megingathatatlansága érdekében még több erőforrást biztosítanak a konfliktus elnyújtása és a győzelem reménytelen eléréséért. Amerika proxyháborúi esetében ez fokozottan igaz: a mostani például klasszikus példája annak, hogyan lehet egy olyan háborút az eszkaláció felé elvinni, ahol az ellenfél atomhatalmi státusza, humán erőforrásainak kimeríthetetlensége és gazdasági rezisztenciája egyértelműen lehetetlenné teszi a gyors eredmények elérését.

Putyin és a kis atombőrönd

Egy nukleáris háborút nagyjából úgy képzelünk, hogy az USA és Oroszország addig lövi egymást, amíg el nem pusztul a fél világ. De mi van akkor, ha Moszkva Ukrajnában teszi meg a nyitólépést? Törvényszerű lesz a válaszcsapás, vagy van más lehetőség is?

A Concorde-effektus pénzügyi területen is óriási károkat tud okozni, egy háború esetében azonban – lásd a vietnámi, az iraki vagy most az ukrajnai háborút – emberéletek ezreit követeli. Elég csak a húsz éves afganisztáni jelenlétre, majd a botrányosan tragikus kivonulásra gondolni, ami után leggyakrabban és a mai napig az „ennek az egésznek semmi értelme nem volt” mondat hangzott és hangzik el.

Ha eljátszunk egy esetleges Kína–USA háború nem kellemes gondolatával, borítékolható a hosszú háború valószínűsége. Ha Kína végül sikeresen elfoglalná Tajvant, több ezer amerikai katonát ölve meg, Joe Biden biztosan nem vonna vállat, és mondaná azt: „rendben, mi mindent megtettünk, és most hazamegyünk”. A Concorde-effektus ugyanúgy felülírná a logikus gondolkodást, ahogyan most, az ukrajnai háború esetében az USA és Oroszország részéről egyaránt döntő érvnek bizonyul. Olyan csapdahelyzet ez, amelyen egyedül a diplomáciai megoldások tudnának változtatni, ám a Concorde-betegségben szenvedő háborús felek részéről jelenleg az tűnik a legtávolabbi megoldásnak.

A leghosszabb háború

Ha Kína és az Egyesült Államok között valóban kitör egy fegyveres konfliktus Tajvan miatt, és a világ két legnagyobb gazdasága és katonai atomhatalma fog közvetlenül egymásnak feszülni, a hosszú háború fogalma új jelentéssel gyarapodik majd az amerikai értelmező szótárakban, ám a helyzet az ukránok számára sem kecsegtetne semmi jóval: a fegyverszállítások és a Kijevbe ömlő amerikai pénz csapját szinte azonnal lejjebb csavarná Washington.

Dominanciájának folyamatos hangoztatása ellenére az Egyesült Államok mintha nem tanulna saját történelméből háborúi hosszát illetően. A fegyverkészletek Ukrajnába küldése az egyik legaggasztóbb problémára, a gyártási kapacitás és a felhalmozás katasztrofális hiányára hívta fel a figyelmet, és egyben arra is rámutatott, hogy az USA hosszú távban gondolkodó stratégiája, ipari potenciálja és az elhúzódó háborúkhoz nélkülözhetetlen feltételeinek megteremtése terén igen sok hiányossággal küzd.

A Pax Americana alkonya

Az orosz-ukrán háború alapjaiban változtatja meg az Amerikai Egyesült Államok viszonyát szövetségeseihez és az egész világhoz. Bár úgy tűnik, vezető hatalmi pozíciója megszilárdul, valójában óriási átrendeződés vette kezdetét, amely egyben a legújabb kori Pax Americana végét is jelenti.

A cikk eredetileg a makronom.mandiner.hu oldalon jelent meg.
Fotó: Zelenszkij és Joe Biden 2023. február 20-án
MTI/EPA/Ukrán elnöki sajtószolgálat