Egy 1. világháborút megelőző klasszikus pillanatban vagyunk, ahol a legkisebb tévedés is katasztrofális következményekkel járhat – mondta a külügyi legenda egy friss interjúban.

A május 27-én 100. születésnapját ünneplő amerikai ex-külügyminiszterrel, Henry Kissingerrel a The Economist készített óriásinterjút. Összeállításunk első részében a Washington–Peking szembenállás lehetőségeit latolgatja.

Félreértett kínai ambíciók

Kissinger véleménye szerint az emberiség sorsa azon múlik, hogy Amerika és Kína képes-e egymás mellett békésen élni. Hogy ennek kitalálják a mikéntjét, nagyjából 5-10 év áll rendelkezésre. „Az első világháború előtti klasszikus helyzetben vagyunk, ahol egyik fél sem tud politikai engedményeket tenni, és amelyben az egyensúly legcsekélyebb megzavarása is katasztrofális következményekkel járhat” – fogalmazott.

Mint mondja, első lépésben a jelenlegi helyzet és Kína növekvő nyugtalanságának elemzése nélkülözhetetlen. Azt elismeri, hogy a kínai elit egyre nehezebben tűri a Nyugat döntéshozóinak szentenciaként megfogalmazott gondolatait a globális szabályokról, amelyek kizárólag egy USA-vezette világrendben alkalmazhatók. Peking értelmezésében a Nyugat kicsinyes alkukat ajánl, amelyek során Kína lehetőséget és kiváltságokat kaphat – amennyiben alkalmazkodik a washingtoni játékszabályokhoz – ám soha nem fogják egyenlő félként kezelni. Ugyanakkor hangsúlyozza, hogy a pekingi ambíciókat meglehetősen félreértik a Fehér Házban. Washingtonban attól félnek, hogy Kína világuralomra tör – mondja –, de ez a törekvés már régen nem egy ideológia mentén zajlik, semmi köze a kommunizmushoz vagy a marxizmushoz. Ahogyan Kissinger fogalmaz: sok kínai vezetővel találkozott, és nem is kételkedett ideológiai elkötelezettségükben, ám azt világosan látta, hogy ezt az ideológiát és az országuk érdekeit mindig a lehető legpragmatikusabb módon külön tudták választani.

„A kínai rendszer inkább konfuciánus, semmint marxista” – mondta, utalva Peking gyakorlati megközelítésére.

Ahogyan a volt külügyminiszter fogalmaz: az, hogy Kína globális szerepet akar betölteni, teljesen természetes. Ahogyan az USA is, amelynek folyamatosan monitoroznia kell, hogy a saját és Kína megítélése erről a szerepről összeegyeztethető-e. Ha a válasz nem, és nem sikerül egy hatalmi egyensúlyt fenntartani, csupán abban az esetben lehet az erő alkalmazására gondolni. „Képes Kína és az Egyesült Államok egymás mellett élni anélkül, hogy háborúval fenyegetné egymást? Mindig hittem és most is hiszem, hogy igen” – fogalmazott, azt azonban rögtön hozzátette, hogy semmire nincs garancia, éppen ezért jogos elvárás, hogy az USA katonailag is elég erős legyen a diplomácia teljes csődje esetén.

Jelenleg nagyon szűk a mozgástér mindkét fél számára. Kissinger meggyőződése, hogy Tajvanon elképzelhetetlen lenne egy ukrán típusú háború, mivel az a szigettel együtt az egész világgazdaságot is tönkretenné, ezt pedig egyik fél sem akarja. Kína ezért óvakodik a drasztikus lépésektől, az Államok pedig – a hangzatos mondatok ellenére – ezért nem akar mélyebben beletúrni az „Egy Kína elvbe”. A volt külügyminiszter szerint a helyzetet csak a folyamatos párbeszéddel, a bizalom fokozatos kiépítésével, és a konstruktív együttműködésre törekvéssel lehet javítani – amire egyébként mindkét országban meg is van a hajlandóság.

Hagyd békén Kínát!

Kissinger úgy fogalmaz: az USA és Kína között számos területen lehetne közös nevezőt találni, amelyek így a globális stabilitást szolgálnák. Mindent romba dönthet azonban, ha az USA ragaszkodni kezd egy zéró összegű játszmához, azaz a „mindent vagy semmit” elv mellett teszi le a voksát.

Az Egyesült Államoknak óvakodnia kell attól, hogy bármilyen formában megpróbálja befolyásolni Kína belső rendszereit, legyen szó gazdaságiról vagy politikairól. Mint mondta, erős, de

alapjaiban elhibázott az a washingtoni gondolat, amely szerint egy legyőzött Kína majd békéssé és demokratikussá válik.

Sokkal valószínűbb, hogy egy külső hatásra kikényszerített változás a kommunista rezsim összeomlásával polgárháborúhoz vezetne, amely ismét csak ideológiai válsággá terebélyesedne, közvetlenül fokozva a globális instabilitást. Az USA-nak nem áll érdekében megingatni Kína eddigi eredményeit, és semmibe venni Peking saját érdekeit – figyelmeztet Kissinger, hozzátéve: hogy ez mennyire elhibázott lépés lenne, arra a legjobb példa Oroszország és Ukrajna esete.

Kapcsolódó:
A Kissinger-akták (2.) – Az ukrán veszély
A Kissinger-akták (3.) – Reálpolitika és moralizmus
A Kissinger-akták (4.) – A politikai kultúra lezüllése

A cikk eredetileg a makronom.mandiner.hu oldalon jelent meg.
Fotó: Hszi Csin-ping kínai államfő és Henry Kissinger volt amerikai külügyminiszter 2018. november 8-án.
MTI/EPA/Thomas Peter