Ukrajnát nem Oroszország miatt, hanem azért kell felvenni a NATO-ba, hogy ne kezdhessen ámokfutásba, és kontroll alatt lehessen tartani – véli minden idők legeredményesebb külügyminisztere.

A május 27-én 100. születésnapját ünneplő amerikai ex-külügyminiszterrel, Henry Kissingerrel a The Economist készített óriásinterjút. Összeállításunk második részében Ukrajna és a NATO csapdahelyzetéről beszél.

Kissinger rövid elemzése a háborúról szokványos módon Putyin dorgálásával kezdődik. Az orosz elnök háborúja egy katasztrofális döntés következménye lett, ugyanakkor nem lehet szemet hunyni a Nyugat elhibázott biztonságpolitikája fölött sem, amely az események láncolatát elindította. „Mindig úgy véltem, hogy a NATO-döntés, amely a levegőben lógva hagyta Ukrajna csatlakozási kérelmét, rendkívül hibás és destabilizáló volt” – mondta, utalva a legendásan félresikerült 2008-as bukaresti csúcstalálkozó eredményeire és kuszaságára, amely szerinte Ukrajna biztonsági helyzetén semmit nem javított, csak ártott neki, ellenben sikerült vele felbőszíteni Putyint.

A legfontosabb feladat most – folytatja Kissinger – úgy véget vetni a háborúnak, hogy az ne törhessen ki újra. Ehhez elméletileg egy olyan békét kellene kötnie Ukrajnának és Oroszországnak, amellyel mindketten elégedettek lehetnek. Egy ilyen verzió szerinte elég valószínűtlen, különös tekintettel arra, hogy az ukránok immár az egész Krím visszafoglalásáról beszélnek, miközben minden elképzelhető forgatókönyv szerint Szevasztopol, vagyis a Fekete-tengeri Flotta támaszpontja feltétlenül orosz kézben fog maradni. A legreálisabb lehetőségnek a 2022. február 24-e előtti status quo ante ötletét tartja, ám – és itt jön a csavar a javaslatában – annak fennmaradásához Ukrajnát valóban fel kell venni a NATO-ba.

Ukrajna visszatartása

Kissinger rámutat: az egész háború alatt mindenki csak a pillanatnyi helyzeteket akarja megoldani, hosszabb távra senki nem tekint. Miután Bukarestben 2008-ban megtörtént az elhibázott ígéret Ukrajna NATO-csatlakozásával kapcsolatban, ha nem tesznek pontot a történet végére, az immár egy állandó konfrontáció melegágya lenne.

„Az, amit Európa most tesz, őrülten veszélyes” – mondja, hangsúlyozva, hogy az európai országok zöme ismét csak lebegteti Ukrajna csatlakozását, mindeközben ontják a fegyvereket Kijevnek („ameddig csak szükséges”), nem gondolva bele a súlyos következményekbe. Kissinger következtetése egészen lehangoló: mire vége lesz a háborúnak, Ukrajna valószínűleg Európa „legfelfegyverzettebb országa lesz, amely azonban a legkevesebb vezetői és stratégiai tapasztalattal rendelkezik”.

Ha tehát nem csatlakozhat záros határidőn belül a NATO-hoz, akkor ismét magányos állammá válik, amely csak és kizárólag a saját érdekeit fogja nézni – azaz borítékolhatóan „békeidőben” is támadni fog.

Vagyis Ukrajna NATO-csatlakozása nem csak az Oroszország felől érkező fenyegetés miatt szükséges, de azért is, mert a Nyugat már csak így tudná „pórázon tartani” Kijevet, és megfékezni azt a bosszúvágyat, amely egy önjáró, állig felfegyverzett Ukrajnából előbb-utóbb mindenképpen kitörne. „Európa biztonsága érdekében tehát jobb, ha Ukrajna a NATO-ban van, ahol nem tud egyéni döntéseket hozni területi igényeiről” – figyelmeztet Kissinger, hozzátéve: paradox módon éppen emiatt Oroszország is sokkal nagyobb biztonságban lenne egy NATO-tagállam Ukrajna esetében, főleg akkor, ha a Nyugat közben újra felvenné vele a diplomáciai kapcsolatot egy stabil keleti határ megteremtése érdekében.

A pekingi közvetítés

Kissinger arra is rámutat, hogy Kínának valóban nem érdeke egy teljes orosz összeomlás, hiszen azzal olyan polgárháborús övezet és hatalmi vákuum jönne létre Közép-Ázsiában, amellyel már ő sem tudna mit kezdeni. Sok nyugati ország azonban Kína előrelátását összekeveri a háborús szövetséges fogalmával, miközben Peking elsősorban a térség stabilitását tartja szem előtt, ezért érdeke, hogy Oroszország – ha nem győzhet – viszonylag épségben keveredjen ki a háborúból. Ezért ő is úgy véli, hogy

a kínai béketervezet mögött nagyon is valós szándékok állnak, Peking pedig valóban első számú közvetítő lehet a háborús felek között.

Mint a Kína és a volt Szovjetunió közötti hidegháborús időszak politikája egyik befolyásos szereplőjének, Kissingernek meggyőződése, hogy a kínai–orosz kiváló együttműködés mítosza nem valós. Bár osztoznak a gyanakvásban az Egyesült Államokkal szemben, egymás iránt is teljesen bizalmatlanok, hiszen soha nem voltak természetes szövetségesek. „Soha nem találkoztam olyan orosz vezetővel, aki bármi jót mondott Kínáról, és még soha nem találkoztam olyan kínai vezetővel, aki bármi jót mondott volna Oroszországról” – fogalmaz, kiemelve: a kínaiak a saját nemzeti érdekeik szerint cselekszenek, ezért még Ukrajna függetlenségét és NATO-tagságát is elfogadnák, elkerülve egy atomháborút és egy még nagyobb konfliktust az Egyesült Államokkal. „A saját világrendjük kialakításán dolgoznak, a saját eszközeikkel” – mondta Kissinger.

Kapcsolódó:
A Kissinger-akták (1.) – Nagyhatalmak morgása
A Kissinger-akták (3.) – Reálpolitika és moralizmus
A Kissinger-akták (4.) – A politikai kultúra lezüllése

A cikk eredetileg a makronom.mandiner.hu oldalon jelent meg.
Fotó: Jens Stoltenberg, a NATO főtitkára és Volodimir Zelenszkij ukrán elnök