„Körömszakadtáig ragaszkodunk valamihez, aminek egyáltalán nem gondoljuk végig a politikai következményeit” – mondja a volt külügyminiszter az USA világrendszemléletéről.

A május 27-én 100. születésnapját ünneplő amerikai ex-külügyminiszterrel, Henry Kissingerrel a The Economist készített óriásinterjút. Összeállításunk harmadik részében az USA makacs és elavult globális látásmódjáról beszél.

Kissinger több könyvében kifejtette már a reálpolitikai és a politikai moralizmus közötti kényes egyensúly megőrzésének fontosságát, ahogyan azt is, hogy a rossz politikai döntések mögött éppen e kettő „vagy-vagy” alkalmazhatatlansága áll egy adott aktuális esemény logikus értelmezése kapcsán.

Az Egyesült Államok világnézete – írta már több helyen – a kivételesség elvére épül, amely alapján feljogosítva érzi magát, hogy világpolitikai missziónak tekintse saját rendszerének exportálását. Sokáig kívül maradt a világhatalmi játszmákon, a fordulat aztán az 1. világháborúban következett be, ahol történelme során először ő maga is világhatalomként avatkozott be a történésekbe. A Roosevelt-féle külpolitikai megközelítés volt az utolsó, amely a nagyhatalmak érdekeinek össszefésülésével, a (liberális) államok geopolitikai érdekeinek figyelembevételével és azok érdekérvényesítésével foglalkozott. Az ezt a korszakot követő elnökök külpolitikai iránya már nem foglalkozott hatalmi egyensúllyal, helyette

a mai napig jól ismert amerikai demokráciaexportot és USA-vezérelt értékközvetítést tűzte zászlajára – háborús konfliktusokkal terhelt eredményekkel.

Kissinger problémája éppen az, hogy az erkölcsbe bújtatott ideológia túl gyakran kényszeríti rá magát a reális érdekekre, ráadásul gyakran teljesen eredménytelenül, vagy az addiginál is nagyobb káoszt idézve elő. Mélységesen hisz az emberi jogok védelmében, abban azonban nem, hogy a problémákat egy másik államra rákényszerítve, akár fegyverrel meg lehet oldani. (Legjobb példa a közelmúltból a szavaira talán Afganisztán, ahol az amerikai kivonulással gyakorlatilag minden olyan eredmény azonnal füstbe ment, amelyet magukkal hoztak a bevonuláskor.) A kényszerítés és a saját érdekek figyelembevételével hozott szabad döntés felajánlása között szakadéknyi a különbség, nem csak módszereiben, de hatásosságában is. „Körömszakadtáig ragaszkodunk valamihez, aminek egyáltalán nem gondoljuk végig a politikai következményeit” – mondta Kissinger, Indiát hozva fel példaként.

Az amerikai pragmatizmus próbatétele

India „soft power” ereje annyira hatásosan működött, hogy végül regionális hatalommá és a világ ötödik legnagyobb gazdaságává tette az országot. Nem engedte, de nem is erőltette másokra az amerikai „hard power” modellt, ezzel olyan pragmatikus alapokra helyezte politikáját, amelyben minden kényszer vagy megalkuvás nélkül tudja hangsúlyozni saját érdekeit.

Kissinger szerint éppen ez az a pragmatikus módszer, amelyet az USA – politikai beidegződése miatt – nagyon nehezen fog elsajátítani, mivel

görcsösen ragaszkodik ahhoz, hogy külföldi beavatkozásai során – legyenek azok bármilyen jellegűek – a világot a saját értelmezése szerinti módon a saját képére próbálja formálni.

India rendkívül fontos lett az Egyesült Államok számára. Nem csak gazdasági ereje révén vált kulcsfontosságú tényezővé a régióban, de azért is, mert az egyetlen olyan ország, amely Kína geopolitikai, egyre növekvő hatalmát valamelyest egyensúlyozni tudja. Kissinger maga is a kapcsolatok még szorosabbra fűzését javasolja az Egyesült Államoknak, ugyanakkor rámutat, hogy az indiai belpolitika, közélet és a szabadságjogok területén olyan súlyos problémák merülnek fel a mai napig, amelyek éles ellentétben állnak az USA által képviselt és minden alkalommal másra kényszeríteni próbált értékekkel.

Szerinte ez lesz az amerikai demokráciaexport pragmatizmusának egyik nagy szakítópróbája, vagyis kiderül, hogy az USA meddig hajlandó elmenni morális alapokra épülő külpolitikájának erőltetésében vagy éppen megváltoztatásában, hajlandó lesz-e visszakanyarodni Roosevelt útjára, amely még a geopolitikai érdekek figyelembevételével definiálta Washington viszonyait, vagy megpróbál – pusztán saját érdekeit tekintve – vezetői pozíciót kialakítani egy olyan régióban is, ahol sem Kína, sem India nem érdekelt a status quo drasztikus megváltoztatásában.

Kapcsolódó:
A Kissinger-akták (1.) – Nagyhatalmak morgása
A Kissinger-akták (2.) – Az ukrán veszély
A Kissinger-akták (4.) – A politikai kultúra lezüllése

A cikk eredetileg a makronom.mandiner.hu oldalon jelent meg.
Fotó: MTI/EPA/Thomas Peter