A ma száz esztendős Henry Kissinger még mindig hiszi, hogy az emberiség képes tanulni a hibáiból. Igaz, katasztrófák árán, de képes.
A ma, május 27-én 100. születésnapját ünneplő amerikai ex-külügyminiszterrel, Henry Kissingerrel a The Economist készített óriásinterjút. Összeállításunk befejező részében részében a politikai kultúráról és a stratégiai gondolkodás hiányáról osztja meg gondolatait.
Kissingernek nem változott az évtizedek folyamán az a meggyőződése, hogy a helyes döntések meghozatalához nem csak egy politikai csoportra, de olyan vezetőre is szükség van, aki képes nagy távlatokban és komplex következményrendszerekben gondolkodni. A vezetés egy ország politikai kultúráját tükrözi – mondja, hozzátéve, hogy napjainkban egészen lesújtó tapasztalatai vannak e téren.
Amerika közös értékei elveszni látszanak.
Ez nagyban köszönhető a médiának, amelyből mára kiveszett az arányérzék, az ítélőképesség és a párbeszéd iránti igény. A sajtónál azonban sokkal súlyosabb károkat okoz a politikai kultúra mélyrepülése, amely a közös gondolkodás és előrehaladás lehetőségét veszi el egy társadalomtól.
Fájdalmas nosztalgiával hozza fel példaként, hogy nemzetbiztonsági tanácsadó korában a két párt képviselői rendszeresen együtt vacsoráztak, és George McGovern egykori demokrata elnökjelöltet, akivel – republikánus létére – baráti viszonyt ápolt. Ma már az ilyesmi lehetetlen lenne, Trump és Biden ellenségeskedése soha nem látott mélységekbe taszította az amerikai politikai kultúrát, lehetetlenné téve a konstruktív párbeszédet. „Nem ezek az USA legfényesebb történelmi pillanatai. Biden nem kínál megoldást, és nagyon remélem, hogy a republikánusok elő tudnak állni egy jobb jelölttel”.
A politikai kultúra szakadékba néz
Kissinger szerint az USA legnagyobb kihívása az, hogy vezetői képesek legyenek a hosszú távú stratégiai gondolkodásra. Amennyiben erre képtelenek, az katasztrofális kudarchoz fog vezetni. „Ha fogy az idő, és a helyzetet a vezetés képtelen kezelni, akkor milyen illúzióink lehetnek az USA és Kína békés együttélésével kapcsolatban?” – teszi fel a kérdést, hozzátéve, hogy a sikerre természetesen nincsen bevált recept, főleg úgy, hogy a jelenlegi világpolitikai helyzet semmivel nem hasonlítható össze, így bármilyen lépés magában hordozza a kudarc lehetőségét.
Ennek ellenére – vagy éppen ezért – Kissinger töretlen optimizmusának ad hangot, „a nehézség nem akadály, hanem kihívás” elve alapján. Mint mondja, a történelem számtalanszor bebizonyította, hogy az emberiség fejlődőképes, és tud tanulni a hibáiból. Igaz – teszi hozzá – az előrehaladás mindig valamilyen szörnyű konfliktus után gyorsult fel, egy eszkalálódó háború azonban elkerülhető az USA és Kína között. Utal a Thuküdidész-csapda elméletre, amely borítékolja a fegyveres konfliktus kirobbanását két ambiciózus és sikeres hatalom között, ám rögtön hozzáteszi: a jelenlegi helyzet nem szokványos, ugyanis mindkét fél teljesen tisztában van egy lehetséges háború pusztításával és azzal, hogy esetükben nem létezhet zéró összegű játszma.
A nagyhatalmaknak és a világ vezetőinek az a feladata most, hogy a realizmus talaján állva nézzenek szembe az új fenyegetéssel, és megértsék: a megoldás az egyensúly megteremtésében, a kompromisszumkészségben és a visszafogottságban rejlik. Súlyos felelősség és példátlan kihívás ez – mondja Kissinger –, de egyben nagyszerű lehetőség is. „Lehetségesnek tartom egy olyan új világrend létrejöttét, amelyben Európa, Kína és India is jelentős szerepet kap. Ha gyakorlati oldalról közelítjük meg a problémát, még jó vége is lehet a dolognak. De legalábbis végződhet úgy, hogy elkerüljük a katasztrófát.”
Kapcsolódó:
A Kissinger-akták (1.) – Nagyhatalmak morgása
A Kissinger-akták (2.) – Az ukrán veszély
A Kissinger-akták (3.) – Reálpolitika és moralizmus
A cikk eredetileg a makronom.mandiner.hu oldalon jelent meg.
Fotó: MTI/EPA/Andre Kosters
