Az USA 40 évnyi sikertelen neoliberális gazdaságpolitika után a dekarbonizációt és az innovációt támogató jogszabályokkal próbálkozik.
A neves közgazdász, Joseph E. Stiglitz a Project Syndicate-en írt cikkében számol be az USA paradigmaváltásáról 40 év fősodorbeli neoliberális gazdaságpolitikai megközelítést követően.
Az Inflation Reduction Act (IRA) tavalyi hatálybalépésével az Egyesült Államok teljes mértékben csatlakozott a világ többi fejlett gazdaságához az éghajlatváltozás elleni küzdelem tekintetében. Az IRA engedélyezi a kiadások jelentős növelését a megújuló energia, a kutatás és fejlesztés stb. támogatására, és ha a hatásokra vonatkozó becslések helyesek, akkor az éghajlatra gyakorolt hatás jelentős lesz.
Igaz, a törvény felépítése nem ideális, de a sikert a lehetőségekhez kell mérni, nem pedig valami magasztos ideálhoz. Az IRA tehát a tökéletlensége ellenére jobb, mint a semmi.
A tavalyi CHIPS and Science Acttel együtt – amelynek célja a félvezetők és számos más élvonalbeli technológia beruházásainak, hazai gyártásának és innovációjának támogatása – az IRA a helyes irányba viszi az Egyesült Államokat. A pénzügyeken túlmutatva a reálgazdaságra összpontosít, ahol hozzá kell járulnia a leszakadó ágazatok fellendítéséhez.
Akik kizárólag az IRA tökéletlenségeire összpontosítanak, azok „nem látják a fától az erdőt” és mindannyiunknak rossz szolgálatot tesznek. Azzal, hogy a kérdést nem helyezik perspektívába, segítik és támogatják azokat az érdekeket, amelyeknek a képviselői a fosszilis tüzelőanyagoktól való függés irányába terelik a világot.
Az IRA fő kritikusai főként a neoliberalizmus és a szabadpiacok védelmezői.
Ennek az ideológiának köszönhetjük az elmúlt 40 év gyenge növekedését, a növekvő egyenlőtlenséget és a klímaválság elleni tétlenséget.
Támogatói mindig is hevesen érveltek az olyan iparpolitikák ellen, mint az IRA, még az után is, hogy az új gazdaságelméleti fejlemények megmagyarázták, miért volt szükség az ilyen politikákra az innováció és a technológiai változás előmozdításához.
Hiszen részben az iparpolitikának is köszönhető, hogy a kelet-ázsiai gazdaságok a huszadik század második felében elérték gazdasági „csodájukat”. Sőt, maga az Egyesült Államok is régóta profitált ezekből a politikákból – bár ezeket jellemzően a védelmi minisztériumban rejtették el. Hasonlóképpen: Amerika világelső gyógyszeripari ágazata a kormány által finanszírozott alapkutatásokon nyugszik.
Joe Biden amerikai elnök adminisztrációját dicséret illeti, amiért nyíltan elutasított két alapvető neoliberális feltételezést. Ahogy Biden nemzetbiztonsági tanácsadója, Jake Sullivan nemrégiben fogalmazott, ezek a feltételezések:
a piacok mindig produktívan és hatékonyan allokálják a tőkét és hogy a növekedés típusa nem számít.
Napjaink legnagyobb problémáinak nagy része azonban globális, ezért nemzetközi együttműködést igényel. Még akkor is, ha az Egyesült Államok és az Európai Unió eléri a nettó nulla kibocsátást 2050-re, ez önmagában nem oldja meg a klímaváltozás problémáját. A világ többi részének is ugyanezt kellene tennie.
Sajnálatos módon a fejlett gazdaságokban a közelmúltbeli politikaalkotás nem kedvezett a globális együttműködés előmozdításának. Gondoljunk csak arra az oltóanyag-nacionalizmusra, amelyet a világjárvány idején tapasztaltunk, amikor
a gazdag nyugati országok felhalmozták az oltóanyagokat és a szellemi tulajdont (IP) is az előállításukhoz, így előnyben részesítették a gyógyszergyárak nyereségét a fejlődő országokban és a feltörekvő piacokon élők milliárdjainak szükségleteivel szemben.
Ezután következett az orosz–ukrán háború, ami a szubszaharai Afrikában és másutt az energia- és élelmiszerárak szárnyalásához vezetett, gyakorlatilag nyugati segítség nélkül kellett valahogy túlélniük ezeknek az államoknak és az ott lakóknak.
Ami még rosszabb, az Egyesült Államok kamatemelései megerősítették a dollárt más valutákkal szemben, és ez súlyosbította az adósságválságot a fejlődő világban. A Nyugat ismét csak kevés valódi segítséget nyújtott. Bár a G20-ak korábban megállapodtak a világ legszegényebb országai adósságszolgálatának ideiglenes felfüggesztésére vonatkozó keretről, adósságátstrukturálásra volt igazán szükség.
Ebben az összefüggésben az IRA és a CHIPS-törvény megerősítheti azt az elképzelést, hogy a fejlődő világ kettős mércének van kitéve – hogy a jogállamiság csak a szegényekre és gyengékre vonatkozik, míg a gazdagok és az erős államhatalmak azt tehetik, amit akarnak.
De a fejlődő országok mindig is tudták, hogy nincsenek egyenlő feltételek. A Nyugaté minden tudás és szellemi tulajdon, és nem habozott felhalmozni belőle a lehető legtöbbet.
Most az Egyesült Államok sokkal nyitottabb arra, hogy ezen változtasson, és Európa is készen áll erre. Noha a Biden-adminisztráció azt állítja, hogy továbbra is elkötelezett a Kereskedelmi Világszervezet „és azon közös értékek mellett, amelyeken ez alapul: tisztességes verseny, nyitottság, átláthatóság és jogállamiság”, azért ezeknek az alapelveknek a gyakorlatba ültetése ma erősen kérdéses.
A neoliberalizmus virágkorában az Egyesült Államok tette a legtöbbet a jelenlegi szabályok alakításáért. Mit jelent az, ha a szabályokat író ország hátat fordít nekik? Miféle „jogállam” ez?
Ha a fejlődő országok és a feltörekvő piacok hasonlóan kirívó módon figyelmen kívül hagyták volna a szellemi tulajdonra vonatkozó szabályokat, több tíz ezer életet mentettek volna meg a világjárvány alatt. De nem lépték át ezt a határt, mert megtanultak félni a következményektől.
Az új megközelítésű iparpolitika szabályrendszerének friss elfogadásával az USA és Európa nyíltan elismeri, hogy a szabályokat át kell írni. De ehhez idő kell. Ez legalább valamennyire kiegyenlíthetné a versenyfeltételeket, és előmozdítaná azt a fajta globális szolidaritást, amelyre szükségünk lesz az éghajlati válság és más globális kihívások kezeléséhez.
Borítókép: 123rf