Stoltenberg NATO-főtitkár világosan fogalmazott: ha Ukrajna nem győz, nincs értelme csatlakozási folyamatról beszélni. Vannak azért más problémák is.
A jövő havi NATO-csúcstalálkozó témái közül egyértelműen Ukrajna csatlakozási kérelme lesz a főszereplő. Kijev akkora nyomásnak teszi ki a szövetséget, mint a fegyverszállítások vagy a pénzsegélyek tekintetében a világ országait. A kommunikációs stratégia minden esetben ugyanaz: az ukrán vezetés csillagászati összegeket és első blikkre is megvalósíthatatlan, időnként teljesen abszurd követeléseket mond be a szövetséges országok felé, aztán várja, hogy követeléseiből mennyit teljesít a megszólított fél. Hasonló helyzet állt elő a NATO-csatlakozás ügyében. Kijev hosszú időn keresztül azonnali felvételt szeretett volna elérni, ezt a kérést azonban még az Egyesült Államok is elengedte a füle mellett. Meglepő, de a mai napig vannak országok, amelyek ezt az irányt képviselik, és a jelek szerint semmi kivetnivalót nem találnak abban, hogy egy azonnali Ukrajna-csatlakozás egy azonnali 3. világháborút eredményezne.
Az érvelések között találunk kizárólag érzelmi alapon megközelítettet, morális indoklásút és jövőelemző műérvekkel alátámasztottat, de olyan is akad, amely nagy nyilvánosság biztosítása mellett kétségbeesésében olyan mértékben rugaszkodik el a valóságtól, ami már a racionális gondolkodás és érvelés leghalványabb nyomait sem tartalmazza. A Foreign Affairs oldalán például az utóbbi másfél év egyik legostobább írása jelent meg Ukrajna azonnali csatlakozását követelve. A szerző, Andrij Zagorodnyuk (nem mellesleg Ukrajna volt védelmi minisztere) azzal érvel, hogy a NATO alapszerződés kollektív védelemről szóló 5. cikkelyében sehol nincs említve, hogy a szövetségeseknek csapatokat is kell küldeni a megtámadott ország megsegítésére, ezért aztán semmi akadálya az azonnali csatlakozásnak. Talán nem kell részletesebben kifejteni, mennyire életszerű az az elképzelt szituáció, amikor egy új világháborúban a NATO-tagállamok továbbra is ugyanazt teszik, amit eddig (fegyvereket küldenek), közben azzal próbálnak kimaradni a világégés következményeiből, hogy nem irányítanak csapatokat Ukrajnába. Zagorodnyuk álérvelése amennyire ostoba, annyira veszélyes is, primitívségével ugyanis éppen le tudja húzni a témát arra a kocsmaszintre, amelyet egyes háborúpárti politikusok mesteri szinten használnak a közvélemény manipulálására. Értelme nincs, de jól hangzik.
Miért nem?
Az azonnali csatlakozás azon túl, hogy egy új világháború kirobbanását jelentené, számos olyan problémát hordozna magában, amely a NATO-t dilemmák sora elé állítaná. Ezek egyike az orosz nukleáris fegyverarzenál. Amennyiben a szövetség nem csak és kizárólag az ukrán területek visszaszerzésére koncentrál, hanem csapást mér Oroszországra, a válasz borítékolható lenne. Nehéz felállítani a jelenlegi körülmények között eszkalációs elméleteket, egy konkrétan Moszkva elleni NATO-csapás esetén azonban egyértelmű lenne a válaszreakció.
Bármilyen abszurd, egy azonnali csatlakozással Ukrajna sem járna jól.
Jelenlegi célja ugyanis Ukrajna teljes felszabadítása, beleértve a Krímet is. A NATO mindent megtenne a további eszkaláció elkerülése érdekében – különös tekintettel az atomsilók zárva tartására –, háborús félként pedig egyszerűen megmondhatná Kijevnek, hogy mit tehet és mit nem. Miközben az ukrán kommunikáció már kizárólagosan teljes felszabadításról beszél, egy világháború esetén a NATO-vezetés kezdene diktálni, beleértve azt is, hogy Ukrajna hol és mit nem tehet.
Ütem nélküli ütemezés
Miközben még mindig vannak szép számmal, akik azonnali csatlakozást követelnek, maga az ukrán vezetés felhagyott ezzel a meddő próbálkozással, és többször kijelentette: tisztában van vele, hogy amíg zajlik a háború, országának esélytelen bekerülnie a szövetségbe. A B-verzió most az, hogy a vilniusi csúcson Ukrajna egy határozott ígéretet és csatlakozási ütemtervet kér a szervezettől. Ha ez nem teljesül – mondta az ukrán elnök – semmi értelmét nem látja, hogy Kijev részt vegyen a litván értekezleten.
Abban nagyjából minden tagállam egyetért, hogy azt a paródiaszerű, teljesen felesleges színjátékot, amely Bukarestben lezajlott 2008-ban – belengetni Ukrajna NATO-csatlakozását, felhergelni Putyint, majd többé nem foglalkozni a dologgal – nem lehet még egyszer eljátszani. Ugyanakkor a határozott igennek is feltételei vannak, ami pedig az ütemtervet illeti, olyasmit nehéz lesz felállítani, tekintve, hogy (szinte) senki nem tudja, mikor és hogyan ér véget a jelenlegi háború.
Az ukrán vezetés addig is mindenesetre tovább űzi a „mindent kérünk, és meglátjuk, mit kapunk” politikáját. A napokban Volodimir Havrilov ukrán védelmi miniszterhelyettes (érthető kommunikációs okokból) a feltételes mód teljes elhagyásával beszélt a Politicónak országa NATO-csatlakozásáról. Az azonnali tagság ötletét már ő sem említette, ugyanakkor kijelentette, hogy a háború megnyerése után Ukrajnának a lehető legrövidebb időn belül kell felvételt nyernie a szövetségbe, éppen ezért a vilniusi találkozón valóban egy nagyon határozott és kristálytiszta igent kell kimondania a tagállamoknak, Kijev ezzel párhuzamosan pedig szeretné látni a csatlakozási ütemtervet is.
Világos beszéd
Utóbbival kapcsolatban sem az Egyesült Államok, sem Németország, sem Franciaország nem tud semmivel kecsegtetni. Míg Lengyelország és a balti államok szokásukhoz híven a pragmatizmus teljes mellőzésével fejest ugranának Ukrajna csatlakozási folyamatába, Macron, Biden és Scholz ennél sokkal óvatosabbak, és úgy tűnik, ellenállnak egy konkrét ütemterv készítésének, bár folyamatosan hangoztatják, hogy Ukrajna helye a szövetségen belül van. A brit miniszterelnök is osztja az álláspontot, szerinte jelenleg a NATO tagállamainak egyetlen dolga van: ellátni megfelelő mennyiségű fegyverrel és lőszerrel Ukrajnát, hogy elindítsa és győzelemre vezesse az eredetileg tavaszra ígért ellentámadást. Minden más ennek függvénye.
Kérdés, hogy Törökország és Magyarország miként fog viszonyulni a csúcson az ukrán követelésekhez. Budapest és Kijev utóbbi időben egyre romló viszonya, Zelenszkij Orbán-kormány elleni robbantásos fenyegetése, az ukrán politikusok folyamatos, időnként egészen agresszív megnyilvánulása nem segít a csatlakozási folyamaton. Szijjártó Péter külügyminiszter azt világossá tette, hogy azonnali csatlakozásról szó sem lehet, hiszen az a világháború kirobbanását vonná maga után, de problémásnak tartja egy ütemterv elkészítését is, miután semmiféle viszonyítási pont nem állna rendelkezésre a végrehajtásához, így az csupán illúziókeltésre lenne jó, de soha nem válna valóra.
Havrilov az említett interjúban a szokásos módon mellőzte a realitást, és csakis tényként volt hajlandó beszélni a csatlakozásról. Egyetlen esetben fogalmazott óvatosan: mint mondta, Kijev választ vér a NATO-tól arra vonatkozóan, milyen feltételeket kell teljesítenie még Ukrajnának ahhoz, hogy eloszlassa a szövetség vonakodó tagjainak kétségeit. Pedig Soltenberg erre már választ adott: a NATO főtitkára szerint
Ukrajnának meg kell nyernie a háborút, ennek előfeltétele a mostani (?) ellenoffenzíva sikeressége. Amennyiben ezek nem teljesülnek, és Ukrajna részben vagy egészben elveszíti szuverenitását, nincs értelme semmiféle csatlakozásról beszélni – mondta.
Ukrajna csatlakozása valójában sokkal többrétegű problémát okoz a szövetségnek, mint az első pillantásra látszik. A dilemma lényegét a száz esztendős Henry Kissinger foglalta legtömörebben össze a napokban. A volt amerikai külügyminiszter szerint mire vége lesz a háborúnak, Ukrajna valószínűleg Európa „legfelfegyverzettebb országa lesz, amely azonban a legkevesebb vezetői és stratégiai tapasztalattal rendelkezik”, ez pedig most már nem hagy választási lehetőséget a szövetségnek. Ukrajnának NATO-tagállammá kell válnia, de nem csak az orosz, hanem a Kijev által jelentett fenyegetés miatt is. Mint mondta, ha ez nem történik meg, akkor ismét magányos állammá válik, amely csak és kizárólag a saját érdekeit fogja nézni – vagyis törvényszerű, hogy „békeidőben” is támadni fog. Ez alapján Ukrajna NATO-csatlakozása az egyetlen lehetőség, hogy a Nyugat valahogyan „pórázon tartsa” Kijevet, és megfékezze azt a bosszúvágyat, amely egy önjáró, állig felfegyverzett Ukrajnából előbb-utóbb mindenképpen kitörne. „Európa biztonsága érdekében tehát jobb, ha Ukrajna a NATO-ban van, ahol nem tud egyéni döntéseket hozni területi igényeiről” – mondta Kissinger.
A cikk eredetileg a makronom.mandiner.hu oldalon jelent meg.
Fotó: MTI/EPA/Ukrán elnöki sajtószolgálat
