Egy kínai írásban fedezhettük fel azt a gondolatot, hogy az oroszok ellen meghozott szankciók súlyosabbak, mint amit a németek kaptak a versailles-i békediktátum során – pedig Oroszországot még le sem győzték, és hol van a Nyugat hatalma az akkoriakéhoz képest?

Mej Hszin-csü (Mei Xinju), a kínai Kereskedelmi Minisztérium Nemzetközi Kereskedelmi és Gazdasági Együttműködési Akadémiájának a tudományos munkatársa. Írása a Guancha.cn portálon jelent meg.

Mej Hszin-csü az írása elején rögtön odaszúr a nyugati G7-nek, miszerint egyre inkább eltávolodott eredeti céljától, a makrogazdasági politikák összehangolásától, és mind több energiát fordít ellentmondásos politikai kérdésekre a világgazdaság mai, kockázatokkal és kihívásokkal teli időszakában is. Teszi ezt azért, mert a most lezárult G7-ek hirosimai csúcstalálkozóján az ukrajnai háború továbbra is a fő vitatéma volt, és a legfontosabb nyugati országok megerősítették a nyugati tábor által tavaly óta az ukrajnai háborúval kapcsolatban hozott főbb elképzeléseket és intézkedéseket:

• Szankciók Oroszországgal szemben minden fronton;
• Annak követelése, hogy harmadik felek vegyenek részt az Oroszország elleni szankciókban, „vagy komoly költségekkel kell szembenézniük”;
• Oroszország szuverén vagyonának további befagyasztása a joghatóságuk alá tartozó területeken;
• Az orosz magánszemélyek és szervezetek vagyonának felkutatása, korlátozása, befagyasztása, lefoglalása és „adott esetben” elkobzása;
• További erőfeszítések annak biztosítására, hogy Oroszország fizessen Ukrajna hosszú távú újjáépítéséért;
• Az orosz társak felelősségre vonása „többek között az olyan nemzetközi mechanizmusok erőfeszítéseinek támogatásával, mint a Nemzetközi Büntetőbíróság”, amely elfogatóparancsot adott ki Vlagyimir Putyin orosz elnök és mások ellen „háborús bűncselekmények” miatt.

A szerző szerint mindezen állítások és intézkedések lényegében legyőzött országként kezelik Oroszországot, az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagját és a világ egyik vezető atomhatalmát. Az ellene hozott nyugati szankciók az első világháborúban a legyőzött Németországot megrendszabályozó versailles-i békediktátum szintjére emelkedtek. Sőt, a G7-csúcstalálkozó nyilatkozatában megfogalmazott állítások némelyike még az akkori békeszerződésen is túlmutat (például az orosz fél felelősségre vonásával) – állítja Mej Hszin-csü.

Az Oroszország ellen bevezetett mindenre kiterjedő gazdasági, politikai és kulturális szankciók nemcsak a második világháború óta, hanem valószínűleg az emberiség történetében is példa nélküliek, felrúgva a globális multilaterális kereskedelmi rendszer és a nemzetközi tőkepiacok alapelveit. Mej úgy véli, hogy a G7-ek hirosimai csúcstalálkozójának fent említett nyilatkozata és a nemrég befejeződött bahmuti csata eredményei alapján megítélhető, hogy valószínűleg a nyugati szankciók már nem érik el a céljukat. Oroszországot ezek az intézkedések nem fogják legyőzni, behódolásra kényszeríteni. Ehelyett egyre nyilvánvalóbb lesz a kedvezőtlen hatásuk a világ más országaira és a nyugati táborban tagjaira, idővel pedig egy rendszerszintű nemzetközi gazdasági és pénzügyi válság kiváltó oka is lehet.

Az artemovszki/bahmuti csata azt mutatja, hogy Oroszország a katonailag fenntartható és elhúzódó háborúskodás felé halad, amelyben az oroszoké a mennyiségi előny, és Ukrajnának nincs reménye egy ilyen elhúzódó konfliktus megnyerésére.

Mej az állítását azzal indokolja, hogy végső soron a háborúkat emberek vívják, és még ha a nyugati kormányok el is tudják nyomni az ukrajnai háborúk finanszírozása ellen tiltakozó belföldi ellenzéket, és továbbra is szállítanak fegyvereket északkeleti szomszédunknak, Ukrajna emberi erőforrása akkor is csak töredéke Oroszországénak. Szerinte egy gazdasági háború és a nukleáris elrettentés, amely elriasztja a NATO-t a háborúban való közvetlen részvételtől, az orosz fél számára a legjobb stratégia, amely során maximalizálja az ukrán hadsereg kimerítését, egy kedvező cserearányban, egy kedvező csatatéren. Az ukrán hadsereg hanyatlása így az Ukrajnának nyújtott nyugati támogatást a mennyiségi változásról a minőségire tereli.

A szerző abból indul ki, hogy Oroszország összlakossága 146 millió fő, Ukrajnáé a háború előtt 41 millió volt, és jelenleg az elvándorlások miatt talán 20 millió körül lehet. Így az ukránoknak körülbelül 1:7-es cserearányra lenne szüksége ahhoz, hogy egyáltalán reménye legyen egy elhúzódó háború megnyerésére.

Artemovszk/Bahmutot azonban elveszítették az ukránok, pedig az egy eleve erősen megerősített terület volt, bányákkal, tárnákkal, ahol 2014 óta nyolc éven át az ukrán hadsereg folyamatosan erődítéseket emelt, ahol a csata során soha nem voltak elvágva a logisztikai utánpótlási vonalaktól és biztosított volt az ellátás. A Wagner katonai csoport hadijelentése az ukrán és a külföldi zsoldosok együttes veszteségeit 150 ezer körülire tették, míg az oroszé minden forrásból ítélve jóval kisebb volt.

Mej Hszin-csü szerint ráadásul ezzel a csatával az oroszok megzavarták az ukrán erők terveit egy nagyobb ellentámadás megindítására, visszaszerezve a kezdeményezést a csatatéren, és

növelték Oroszország esélyeit arra, hogy ne veszítse el, igaz, jó eséllyel nem is nyeri meg ezt az elhúzódó háborút.

Megtörhetik a gazdasági szankciók Oroszországot?

A kínai szerző úgy véli, hogy Oroszország számára katonailag viszonylag kedvező háborús pályára lépett, és a Nyugat Oroszország elleni mindenre kiterjedő gazdasági szankcióinak folytatása nem elégséges a megtöréséhez. Ezen intézkedések bumeránghatása egyre inkább rávilágít a normális nemzetközi gazdasági és kereskedelmi rend megbomlására, egyben hatással vannak a szankciókat kezdeményező országokra, illetve a világ makrogazdasági politikai lehetőségeire.

A kínaiak, úgy látszik, szeretik a történelmi íveket, így a szerző ennél a pontnál rögtön odaszúr az Egyesült Államoknak, amely szankciók során született, és a történelme is tele van büntetőintézkedésekkel. Az USA megalakulása a Nagy-Britannia elleni kereskedelmi bojkottként/szankciókkal indult, majd az első világháború után Wilson elnök volt az első, aki háború helyett gazdasági retorziókat javasolt a nemzetközi rend fenntartására. A második világháború után az Egyesült Államok gyorsan a világ első számú kereskedelmi szankciós hatalmává nőtte ki magát. Mej Hszin-csü idéz az amerikai pénzügyminisztérium adataiból, miszerint az USA 1914 és 1990 között a nemzetközi büntetőintézkedések közel 70, a hidegháború 1991-es befejezésétől  16 éven át pedig közel 80 százalékát vetette ki, és az elmúlt 20 esztendőben a tízszeresére nőtt a kivetett szankciók száma.

Azt Mej is elismeri, hogy a nagy relatív erőfölény miatt az Egyesült Államok erőteljes szankcionálási képességgel büszkélkedhet, de egy olyan hatalmas államot, mint Oroszország, minden fronton szankcionálni a siker érdekében meghaladja az amerikai hatalom lehetőségeit is. Idézi Hafbauert és társait, hogy a gazdasági retorziók túlnyomó többségénél a kezdeményező állam gazdaságának a mérete legalább a tízszerese volt a célállaméhoz képest. A viszonylag szerényebb célú gazdasági szankciók esetén a kezdeményező állam gazdaságának a mérete átlagosan 200-szorosa volt a célállaménak, míg egy szembeszegülő rezsim felforgatását célzó gazdasági intézkedések esetén ez az arány több mint 400-szoros volt.

A szerző fel is teszi a kérdést, hogy vajon van-e ekkora gazdasági erőfölénye a Nyugatnak Oroszországgal szemben. 

Példaként bemutatja Irakot, ahol az 1991-es Öbölháborút követő 12 év átfogó szankciói sem tudták megdönteni Szaddám rendszerét, és az USA-nak végül csapatokat kellett küldenie annak megbuktatására, 

hogy hét év csekély eredménye után ki is vonja azokat.

Ezzel szemben Oroszország egy hatalmas állam, bőséges erőforrásokkal, és a Szovjetunió volt egyike a világ azon két országának, amely az ipari forradalom óta teljes kereskedelmi embargó alatt álló agrárállamból iparosodni tudott. Ezért is irreális elvárás Mej szerint, hogy a szankciók önmagukban egy ekkora országot megdöntsenek, hozzátéve azt is, hogy az eddig bevezetett büntetőintézkedések csak felbátorították az orosz népet és megerősítették a belső kohéziót. Nem jöttek be Oroszországnak a szankciók okozta összeomlásáról szóló predikciók, az orosz medve jelenlegi helyzete, a makrogazdasági stabilitási mutatói, például az infláció és a fizetési mérleg tekintetében, még jobbak is, mint Európáé.

Amikor a szankciók bumeránghatása egyre nyomasztóbb lesz

Mej Hszin-csü azt a megállapítást teszi, hogy Oroszország már túlélte a gazdasági büntetőintézkedések teljes körű alkalmazásának csúcspontját, és képes elviselni egy elhúzódó gazdasági háborút, vagyis a Nyugat által most és a jövőben követelt szankcióemelésnek a makrogazdasága számára már nem lesz gyakorlati jelentősége. Inkább érdemes nagyobb figyelmet fordítani arra, hogy ezek a korlátozások miképp zavarják meg a normális nemzetközi gazdasági és kereskedelmi rendet, valamint milyen visszaható hatásuk van a kezdeményező országokra, illetve az azokat kivető országok makrogazdasági politikai lehetőségeire.

A kérdés boncolgatását azzal kezdi, hogy mivel Oroszország a világ egyik vezető exportőre az olyan fontos alapanyagoknak, mint az élelmiszerek, az energia, a fémek és a műtrágyák, a Nyugat által bevezetett embargók fenntartása és fokozása közvetlenül és közvetve növeli a valós, valamint potenciális inflációs nyomást számos országban.

Ez nem jó hír a Nyugat számára, amelynek a monetáris politikája már most is konfliktusban áll a stabil növekedés és az infláció megfékezése célkitűzései között. Ráadásul egyre nagyobb nyomás nehezedik majd rájuk, hogy feladják a stabil növekedési célkitűzéseiket és tovább szigorítsák a monetáris politikájukat. Mindez gazdasági lassulással vagy akár a gazdasági és a pénzügyi válság nagyobb kockázatával jár.

Mej összehasonlítja az első hidegháborúban elrendelt átfogó kereskedelmi embargókat a szocialista táborral szembeniekkel, és azt a megállapítást teszi, hogy akkortájt a nyugati országok adták a világ gyártási kapacitásának és termelésének a túlnyomó többségét, így nem jött a bumeránghatás.

A más államok elleni intézkedések a saját országaikban nem okoztak közvetlenül jelentős hiányt, áremelkedést a feldolgozott termékek kínálatában. Csak egy fél mondattal tér ki a szerző arra az esetre, ha a Nyugat fenntartaná és növelné a kínai árukra vonatkozó korlátozásokat azzal az ürüggyel, hogy Kína és más államok nem vesznek részt az Oroszország elleni szankciókban.

Emellett arra is felhívja a figyelmet, hogy az Oroszország elleni büntetőintézkedések által kiváltott inflációs nyomás az egyes államok között rendkívül aszimmetrikus. Az USA jobb helyzetben van, mint Európa.

Az embargók fenntartása esetén a világgazdaság lassulása és a globális aggregált kereslet csökkenése miatt a nemzetközi piacon az olyan nyersanyagok, mint a kőolaj, a földgáz és az élelmiszerek dollárban kifejezett ára fokozatosan csökkenhet, így a nyugati országok inflációs nyomása részben enyhülhet. Azonban a feltörekvő piacgazdaságokban, amelyek viszonylag lassan iparosodnak és tartós a folyó fizetésimérleg-hiányuk, az inflációs nyomás növekszik, mivel az USA és Európa szigorodó monetáris politikája e feltörekvő piacok helyi valutáinak árfolyamában jelentős leértékelődéshez fog vezetni. Bár az olyan nyersanyagok, mint az olaj, a gáz és az élelmiszerek dollárban kifejezett ára csökken majd, a helyi valutában kifejezett árak valószínűleg tovább emelkednek.

Ezzel szemben az iparosodottabb és tartós folyó fizetésimérleg-többletű feltörekvő piacgazdaságok sokkal proaktívabb helyzetben vannak: viszonylag stabil árfolyamot képesek tartani  dollárral szemben, és amikor az olyan nyersanyagok, mint az olaj, a gáz és az élelmiszerek dollárban kifejezett ára fokozatosan csökken, a saját valutájukban kifejezett árak is ennek megfelelően esnek.

Ráadásul egy ilyen állam jobb helyzetben van, hogy ellenálljon a nyugati tábor nyomásának, hogy csatlakozzon az Oroszország elleni szankciókhoz.

Így a nyugatiaknál kedvezőbb áron juthat olajhoz, gázhoz, élelmiszerhez és más nyersanyagokhoz, ami tovább csillapíthatja a hazai inflációs nyomást.

A fejlett országok közül Európában a függetlenedés az orosz energiahordozóktól sokkal nagyobb potenciális és tényleges inflációs nyomást okozott, mint az USA-ban, mivel az utóbbi nagyrészt elérte az energia-önellátást.

A bumeránghatás bemutatásánál kitér az energia és a nyersanyagok költségeire a versenytársakhoz képest, amelyben a Nyugat eddig előnyt élvezett. Mej megemlíti, hogy még az USA is, amelyről széles körben úgy vélik, hogy nagy hasznot húzott az Oroszország elleni szankciók okozta európai energiaválságból, vesztett ezen a téren, mivel az Európába irányuló cseppfolyósított földgáz árának és mennyiségének ugrásszerű növekedése mellékhatásaként az amerikai hazai energiaárak is jelentősen emelkedtek. Ezáltal csökkent a tengerentúli feldolgozóipar energiaköltség-előnye a kínai versenytársakkal szemben.

Kezdetben Európában volt a legnyilvánvalóbb ez a negatív hatás, majd idővel Japán és Dél-Korea is egyre inkább ki volt téve ennek. Ez leginkább a földgáz árában mutatkozott meg.

A palagáz-forradalom robbanásszerű növekedést eredményezett az amerikai gáztermelésben, és az Egyesült Államok gyorsan leszorította a földgáz világpiaci árát. A kelet-ázsiai gázfogyasztóknak a nemzetközi gázpiacokon régóta fennálló, úgynevezett kelet-ázsiai prémium terhét kellett viselniük. 2012 és 2020 között az európai gázárak az amerikai 1,6–4,1-szeresének, míg a kelet-ázsiai ellenértékek (a japán árak alapján) az amerikaiak 2,7–5,9-szeresének feleltek meg.

A gázpiacon a kelet-ázsiai prémium az elmúlt években az LNG nemzetközi kereskedelmének fejlődése és más tényezők miatt inkább csökkent, és 2021 májusában a japán gázárak először voltak egy szinten Európáéval, a következő hónaptól pedig alacsonyabbak voltak.

Mivel Japán és Dél-Korea részt vett a nyugati tábor Oroszország elleni szankcióiban, a kínai gázárak egyre nagyobb előnyt kezdtek mutatni Japánnal és Dél-Koreával szemben. Másrészt a japán gázárak Európával szembeni előnye 2023 elejétől kezdett megfordulni: 2022 decemberében az átlagos európai gázár a japán ellenérték 1,7-szeresének felelt meg, ami 2023 januárjában kiegyenlítődött.

Mej Hszin-csü kitér arra is, hogy mivel az Ukrajnának nyújtott nyugati katonai támogatás tovább növekszik, mellette Finnország és Svédország NATO-tagságért folyamodik, elkerülhetetlenül tovább fokozódnak a NATO-államok és Oroszország közötti közvetett katonai súrlódások, és nő a közvetlen katonai konfliktus kockázata. Nemcsak a megvalósult katonai konfliktus, hanem annak növekvő potenciális veszélye is hatással van az európai gazdaságra és társadalomra. Itt az európai ingatlanpiacokat említi, amelyek már most is lejtmenetben vannak.

Mej figyelmeztet arra is, hogy

a NATO-államok és Oroszország közötti közvetlen katonai konfliktus az eurót is összeomlással fenyegetné.

Történelmi példaként hozza a brit Királyi Haditengerészet 1931. szeptember 15–16-i invergordoni zendülését, amely közvetlen kiváltó oka volt a font akkori összeomlásának. Az Egyesült Királyság mindössze öt nappal a zendülés után, szeptember 21-én kénytelen volt kilépni az aranystandardból, elválasztva a fontot az aranytól.

Az akkori fonttal ellentétben a mai dollár és az euró tisztán hitelalapú valuta, amely jobban függ a piaci szereplők bizalmától, amelyre hatással van a kibocsátó ország katonai ereje is. Ennek megfelelően, amint ez a bizalom meginog, Mej szerint a dollár és az euró árfolyamesése sokkal erőteljesebb lesz, mint a fonté volt az aranystandardból való kilépés fiaskója során.

Megjegyzés:
 Mej Hszin-csü írásában talán ez a legutóbbi a legfontosabb történelmi párhuzam, amelynek a mintázatát mindenképp érdemes volna végiggondolniuk az európai döntéshozóknak.
A szerző ebben a kérdésben nagyon óvatos. Nem sorolja fel a katonai erő megrendülésének hatásait a valutákra, csupán azt a kérdést teszi fel: Vajon a mai európai hadseregek a piac beléjük vetett bizalmának és az euró piaci pozíciójának megfelelő bizalommal harcolnak?

A versailles-i szerződés történelmi tanulsága

Mej Hszin-csü szerint Oroszország hivatalos tartalékvagyonának befagyasztása, az orosz lakosok külföldi magánvagyonának megfosztása, az Ukrajnának fizetendő orosz jóvátétel követelése és az Oroszországot az exportból származó bevételekhez való hozzáférésének szankciókkal való megfosztása mind olyan pont, amely hasonló formában megtalálható volt a szövetségesek által a legyőzött Németországra az első világháborút követően kiszabott versailles-i békediktátumban.

E békeszerződés következményei mindenki számára láthatók: a gazdasági válság kitörése a háború utáni korai időszakban, a nagy válság kitörése, amely 1929–1933 között végigsöpörte az egész kapitalista világot, a második világháború kitörése és Európa világrendet uraló képességének, pozíciójának elvesztése…

A különbség csupán annyi, hogy Oroszország ma nem az első világháborúban legyőzött Németország, és a nyugati G7-eknek sincs a világgazdaságból akkora részesedésük, mint az akkori szövetséges hatalmaknak, az Egyesült Államoknak, Nagy-Britanniának és Franciaországnak volt.

Mej Hszin-csü e különbségekhez hozzáteszi, hogy az Egyesült Államoktól Európáig a lakosság etnikai/faji összetételének drámai változásai és az identitáspolitika térnyerése egyre inkább ideológiai politikához vezet.

Európában 1919-ben, a „bosszúállás őrjöngése” közepette volt helye Keynes zseniális előrelátásának. Keynes A békeszerződések gazdasági következményei című műve bár nem szüntette meg a versailles-i békeszerződésben „lefektetett” második világháború gyökereit, többé-kevésbé lehetővé tette néhány akkori európai és amerikai vezető számára, hogy némi korrekciót tegyenek, és értékes szellemi, elméleti előkészületeket nyújtott a második világháború utáni világrend megtervezéséhez.

Mej Hszin-csü zárásként felteszi a kérdést: Vajon a mai nyugati társadalmakban, a „politikai korrektség” rendkívüli módon elszabadult tendenciája közepette, amikor még az ember biológiai neme is elvesztette a természetes bizonyosságát, megszülethet-e Keynes zsenialitása?