Egy tanulmány azt vizsgálta, hogy mi lesz 2100-ban a világ gazdaságával, amikor a népesség eléri a maximumot, a növekedése megáll, és soha nem látott arányban lesznek jelen a szépkorúak, akiket az egyre fogyatkozó munkaképeseknek kell eltartani.

Ez a kombináció megfordítja mind a népességpiramist, mind a függőségi rátákat, ami bizonyosan hatással lesz a globális gazdaság alapvető termelési módszereinek változására. Pedro Naso és Timothy Swanson, a tanulmány szerzői szerint a függőség magas szintje (a 70 év felettiek magas aránya) és a munkaerő viszonylagos szűkössége a termelési módszerek eltolódását idézheti elő a munkaerő-alapú K+F-ről a természeti erőforrásokra való támaszkodás felé.

Pedro Naso
A Svéd Agrártudományi Egyetem posztdoktori kutatója
Timothy Swanson
André Hoffmann, a Genfi Graduate Institute (IHEID) elnöke

Pár évtizeddel ezelőtt kevesen számoltak azzal, hogy a népességszám egyszer csak eléri a csúcspontját. Az előrejelzések szerint a világ népessége 2100-ban éri el a körülbelül 11 milliárd fős csúcsot, ugyanakkor a növekedés az előrejelzések szerint aszimptotikusan a nullához közelít.

A népesség korosztályainak megoszlását grafikailag az úgynevezett népességpiramis ábrázolja, amelynek normális esetben olyan az alakja, mint a fenyőfáé, azaz a fiatal korosztályok jóval többen vannak, mint az öregebbek. Csakhogy 2100 körül ez a népességpiramis megfordul, mivel a fiatalok bejövő kohorszai fokozatosan csökkennek a korábbi kohorszok méretéhez képest. Ennek az inverziónak a hatása a növekvő függőségi ráta fogalmában ragadható meg: ami számot ad a 70 év feletti népesség arányáról a munkaképes népességhez viszonyítva. Az elmúlt fél évszázadban az eltartottak és a munkavállalók aránya 10 százalék alatt maradt; a jövőben ez 30 százalékra is emelkedhet.

Az ENSZ előrejelzése szerint a globális eltartottsági ráta korábban nem látott szintre emelkedik (UN 2015). Figyelemre méltó, hogy az eltartottak aránya az elmúlt fél évszázadban mennyire stabil volt, amit a világ számos részén elősegített a népesség folyamatos növekedése is. 

A globális népességnövekedés 1960-as évek óta bekövetkezett meredek visszaesése megfordítja ezt az eredményt, és az előrejelzések szerint Afrika szubszaharai része, valamint Dél-Ázsia lesz a világ egyetlen olyan régiója, ahol a közeljövőben elkerülhető a népességnövekedési ráta gyors csökkenése.

A fejlettebb világ egyes részein az előrejelzések szerint az eltartottsági ráta megközelíti a 40-50 százalékot.

Ezek a változások kétségkívül hatni fognak a világ erőforrásaira és az egész világgazdaságra.

Az ENSZ előrejelzése a globális függőségi ráta alakulásáról

Évszám	Függőségi ráta
2010	7%
2015	9%
2020	10%
2025	12%
2030	13%
2040	17%
2050	19%
2060	22%
2070	24%
2080	26%
2090	28%
2100	29%

A függőségi ráta a népesség azon arányára utal, amely az adott időszakban sem a munkaerőpiacon, sem a képzésben nem vesz részt.

Pedro Naso és Timothy Swanson egy sor közelmúltban megjelent tanulmányban ennek a demográfiai inverziónak a lehetséges következményeit vizsgálták a globális erőforráshiányra gyakorolt hatását illetően, főleg a mezőgazdasági földhiány esettanulmányát használva kontextusként.

Malthus természetesen azt feltételezte a 19. században, hogy a demográfiai tényezők a jövőbeni élelmiszerhiányt fogják előidézni. Újabb hipotézisek szerint ugyanakkor 

a népességnövekedés megfordulásával csökkenhet a globális erőforrásokra (például élelem, energia és hasonlók) nehezedő nyomás.

A szerzők ezt a hipotézist egy olyan integrált értékelési modellel összefüggésben vizsgálják, amely a földhasználat, az élelmiszer-fogyasztás, a népességnövekedés, a technológia és a szokásos gazdasági termelés növekedését kombinálja. Úgy vélik, jó okunk van aggódni amiatt, hogy a népességnövekedés hogyan lép kölcsönhatásba az erőforrásnyomással.

Modelljükben az élelmiszer- és erőforrás (föld)-használat kérdéseit a népesség, a termelés és a technológia kérdéseivel együtt vizsgálják. A modellben a föld, a munkaerő és a tőke felhasználása szükséges a népesség fenntartásához szükséges élelmiszer előállításához; az így keletkező munkaerő-állományt ezután hat ágazat között osztották el (mezőgazdaság, termelés, oktatás, földfenntartás és K+F). Ezen ágazatok kombinációja integrált termelési modellt eredményezett, amelyet az 1960–2010 közötti 50 éves időszak megfigyelt változóihoz illesztettek. A modellnek a történelmi adatokhoz való viszonyítása azt mutatja, hogy a megfigyelt változók viszonylag egyenletesen mozogtak együtt az öt évtized során.

Az öt évtized alatt a legjelentősebb különbség ezen ágazatok teljesítménye között az erőforrások (azaz a mezőgazdasági termelésben használt földterület) felhasználásának csökkenő ütemében rejlik a világ népességének növekedéséhez képest. Bár a népesség ebben az 50 éves időszakban háromszorosára emelkedett (körülbelül 2,5 milliárdról 7,5 milliárdra), a mezőgazdaságban használt földterület nagysága csak mintegy 10 százalékkal nőtt (körülbelül 1,4 milliárd hektárról 1,6 milliárdra). Az ok, amiért az élelmiszer-termelés és a népesség ilyen ütemben növekedhetett, miközben a földhasználat bővülése lelassult, a mezőgazdaságban a teljes tényezőtermelékenység emelkedésében rejlik, amely több mint kétszeresére nőtt.

A szerzők szerint ez a fő oka annak, hogy Malthus előrejelzése a népesség okozta élelmiszerhiányról a múltban pontatlannak bizonyult, mivel a mezőgazdaságban bekövetkezett technológiai változás lehetővé tette, hogy a technológia helyettesítse az erőforrásokat. A mezőgazdaság esetében a becslések szerint a földön mintegy 2,1 milliárd hektárnyi szántóföldből álló fix készlet áll rendelkezésre, így a Malthus jóslata óta eltelt két évszázadban bekövetkezett gyors népességnövekedés ösztönözte a munkaerő-alapú termelési módszerek helyettesítését ezekkel a fix erőforrásokkal. A mezőgazdasági K+F ágazat egyike lett volna azoknak a munkaerő-alapú ágazatoknak, amelyeket ilyen módon ösztönöztek.

Lemodellezték az erőforrás-növelő folyamatot, amennyiben a népességnövekedés nem kezdett volna lassulni az 1960-as években. Ez alapján a földhasználat 21. századra prognosztizált bővülése körülbelül 10 százalékos lenne, szemben a világ népességének közel 100 százalékos növekedésével. Bár modelljükben a technológiai innováció előállítása egyre költségesebb lesz, a K+F szektor a jövőben is erőforrás-növelő technikai változásokat generál, feltéve, hogy a demográfiai szerkezet változatlan marad.

Maga az erőforrás-probléma egy megnövekedett függőségi ráta esetén azért merül fel, mert a népességbővülés visszaesése a gazdaság egészére jellemző általános növekedési visszaesést jelez. Mint minden endogén növekedési modellben, az általuk használt előrejelzéseit is különösen a gyermekek oktatásának növekvő költségei, e költségeknek a népességemelkedésre gyakorolt hatása és az ezzel járó függőségi ráta növekedése (amelyet összességében demográfiai átmenetnek neveztek) határozza meg.

Ha azonban a népesedési ágazatot integráljuk a gazdaság más ágazataival, akkor ez a demográfiai átmenet a növekedés fokozatos lassulásában jelenik meg a világgazdaság minden fontosabb területén: az élelmiszeriparban, a földhasználatban, a tőkében, a fogyasztásban és a termelékenységben. Az egész rendszer a korábbiaktól nagyon eltérő irányba mozdul el, ahogy az az 1960 óta eltelt években a gazdaság egészében megfigyelhető volt.

Mit jelent ez az irányváltás az erőforrások szűkösségére nézve?

A népességnövekedés elmúlt két évszázadában az erőforráshiány kevésbé volt probléma, ami köszönhető a munkaerő bővülésének és az oktatás által lehetővé tett, K+F-alapú termelési módszerek viszonylag alacsony költségének. Egy olyan jövő, amelyben az oktatás költségei magasak lesznek, és ennek következtében a munkaerő bővülése alacsonyabb lesz (vagy inkább csökkenésre számíthatunk), azt jelenti, hogy felül kell vizsgálni az eddigi preferált termelési módszerekre vonatkozó döntéseket, és kevésbé a munkaerő-alapú K+F-re, hanem inkább az erőforrásokra kell támaszkodni. Ahogy a szerzők fogalmaznak, a jövő visszafelé megy.

Pedro Naso és Timothy Swanson ezt a folyamatot megpróbálta grafikailag is ábrázolni, amelyben a gazdaság munkaerőpiaci allokációját szimulálták mind a régóta fennálló függőségi ráta (azaz körülbelül 7 százalék), mind pedig az ENSZ által előre jelzett megnövekedett (azaz 30 százalék felé tartó) ráta mellett. Az ábrájukon a szaggatott vonalak eltolódása azokat az ágazatokat mutatja, amelyekben nagyobb munkaerő-allokáció történik, elsősorban a mezőgazdaságban, a mezőgazdasági K+F-ben és a megnövekedett földhasználatban. A gazdaság többi részében a munkaerő aránya viszonylag változatlan marad (általános K+F) vagy némileg csökken (oktatás). A modelljük alapján a szerzők szerint a gazdaságban bekövetkezett változások azt mutatják, hogy a gazdaság a termelés növekedésének előmozdításában a korábbi, K+F-re való helyett a természeti erőforrásokra támaszkodik.

Pedro Naso és Timothy Swanson mindebből azt a következtetést vonja le, hogy

a megnövekedett erőforráshiány inkább az alacsonyabb népességnövekedési ráták, mint a magasabb népességszám következményének fog bizonyulni.

Szerintük az elkövetkező évszázad olyan népesedési problémát rejt magában, amely nagy aggodalomra ad okot, mivel a globális népességemelkedés a jelenlegi lendülete miatt a csúcspontját épp akkor éri el, amikor a globális népességnövekedés a mélypontján lesz. Ez azt jelenti, hogy a Malthus által megjósolt erőforráshiány problémája éppen akkor lesz a legsúlyosabb, amikor a korábban nyújtott technológiai megoldások előállítása a legköltségesebbé válik. Ironikus módon a Malthus által előre jelzett népesedési probléma az, ahol a csökkenő népességnövekedési ütem lehet az elsődleges oka a globális erőforráshiány jelentős emelkedésének.