A miniszter írásában több olyan tényezőt is kiemel, amelyek a korábbinál magasabb inflációs ráták fennmaradását eredményezhetik. Az első ilyen a globalizáció átalakulása. „A korábbi évek globalizációs folyamatai számottevően hozzájárultak az infláció mérséklődéséhez a világban, az országok közötti határok lebontása érdemi hatékonyságnövekedést eredményezett a komparatív előnyök kihasználása révén, amely a költségek csökkenésében csapódott le” – nyilatkozta Molnár Dániel, a Makronóm Intézet makrogazdasági elemzője. Ezzel szemben, ahogy a miniszter is rámutat, 

a nyugat-keleti megosztottság, a protekcionista gazdaságpolitikák pont ellenkező hatást váltanak ki: ismételten szétzilálják az ellátási láncokat, amely a költségek emelkedését hozza el. Ebben a helyzetben a vállalatok viselkedése is átalakul, a költségoptimalizáció és innováció helyét átveszi az ároptimalizáció, a vállalatok a piaci erőfölényük kihasználása és a kínálat csökkentése révén felfelé hajthatják az áraikat és így a profitjukat.

A nagy árfelhajtók

Ám nem az újfajta globalizáció az egyetlen tényező, amely árfelhajtó hatással bír majd a következő időszakban. Nagy Márton további 3 tényezőt említ: az energiát, a tőkét és a demográfiát. A zöldátmenet, a gazdaságok leválasztása a fosszilis energiaforrásokról jelentős költségekkel jár, elsősorban a szükséges beruházások nyomán, amely végső soron a fogyasztói árakban fog lecsapódni. Ezt nevezték el zöldinflációnak (greenflation). Az energia mellett egy másik fontos termelési tényező, a tőke ára is érdemben emelkedhet a következő időszakban Nagy Márton szerint. A tőkeáramlást a piaci folyamatok helyett az állami beavatkozások irányíthatják, vagyis a források nem oda áramlanak majd, ahol a legnagyobb megtérülést tudják elérni, hanem ahova a gazdaságpolitika fókusza irányul. Ez egyes területeken tőkebőséggel, más területeken forráshiánnyal járhat, de a geopolitikai kapcsolatok átalakulása is abba az irányba hat, hogy nem minden projektre lesz forrás, vagy csak érdemben magasabb elvárt hozam mellett, amelyet csak magasabb árak révén lehet előteremteni.

A demográfiai folyamatok előbbieknél lassabban, de számottevő inflációs nyomást generálhatnak. A fejlett országokban az elöregedő népesség egyrészről munkaerőhiányt okozhat, amely bérfelhajtó hatású és így inflációs nyomást eredményez, de a társadalombiztosítási rendszerek (egészségügy, nyugellátás) finanszírozási igénye is inflációt gerjeszthet Ugyanakkor az idősebb korosztály továbbfoglalkoztatása ezeket a folyamatokat némiképp ellensúlyozhatja.

A fenti folyamatokból kiindulva jutott Nagy Márton arra a meglátásra, hogy az infláció a jegybanki célnál tartósan magasabb lehet, de az egy számjegyű tartományban maradhat. 

Ha viszont a magasabb áremelkedés forrása nem keresleti, hanem kínálati/strukturális, akkor kérdés, hogy meddig érdemes a jegybankoknak küzdeniük ellene. 

Az infláció elleni küzdelemnek jelentős társadalmi költsége van, a magas kamatszintek elfojtják a növekedést, valamint szűkítik az elérhető forrásokat egy olyan időszakban, amikor – ahogy láthattuk – a zöldátállás vagy a globalizáció átalakulása számottevő költségekkel járhat. Régi-új elméletre épített magasabb inflációs cél pozitív hozadékai

Ennek kapcsán veti fel Nagy Márton, hogy nem biztos, hogy érdemes minden erővel visszaszorítani az áremelkedési ütemet a fejlett gazdaságokat jellemző, 2–4 százalékos inflációs célsávba, és igaza van azoknak a közgazdászoknak, akik a magasabb inflációs célok mellett érvelnek.

„Nem Nagy Márton tehát az első, aki pedzegeti az inflációs célrendszer átalakításának szükségességét” – fűzte hozzá Molnár Dániel. „Már a pénzügyi válság kitörését követően – a mainstreamen belül is – megjelentek azok a hangok, amelyek a korábbinál magasabb inflációs célok meghatározása mellett érveltek.” Az IMF közgazdászai által 2010-ben jegyzett – meglepő módon a korábbi gazdaságpolitikai hibákat elismerő – írásukban ugyancsak a magasabb inflációs cél mellett érveltek. A kiindulópont itt ugyanakkor teljesen ellentétes volt a Nagy Márton által felvetettől. Blanchard és társai a zéró alsó korlát problémájának megoldását látták a magasabb inflációs célban, vagyis annak a jelenségnek, hogy 0 százalék közeli kamatszintek mellett a monetáris politika hatástalanná válik, ami idővel deflációs spirált okozhat. Ilyen helyzetben egy magasabb inflációs cél nagyobb mozgásteret ad a jegybankoknak a gazdaságba való beavatkozásra. A szerzők amellett érveltek, hogy 

2 százalék helyett például egy 4 százalékos inflációs cél alapvetően nem jár szignifikánsan magasabb társadalmi költségekkel, viszont más területeken kedvező hatást gyakorolhat a gazdaságra. 

A magasabb inflációnak lehet fogyasztást ösztönző hatása is és segíthet leépíteni a felhalmozott adósságállományokat, ugyanakkor kockázatokkal is járhat, amennyiben alapjaiban alakítja át a gazdaság szerkezetét és működését például a magasabb inflációs várakozásokon keresztül. Az ötlet nem került megvalósítására, a maga korában nem is kapott akkora visszhangot, és az alacsony infláció időszakában nem is lett volna hihető egy magasabb inflációs cél kitűzése, amikor a jegybankok az alacsonyat sem tudták elérni.

„Némileg érdekes módon a legnagyobb ellenállást Nagy Márton ötlete a jegybankok irányából kaphatja” – mondta Molnár Dániel. A fejlett országokban általános gyakorlat, hogy a jegybankok feladata az infláció kordában tartása, az árstabilitás biztosítása. Ugyanakkor a kormányok nem határozzák meg, hogy mit tekintenek árstabilitásnak. A magyar jegybanktörvény is csak annyit tartalmaz, hogy „az MNB elsődleges célja az árstabilitás elérése és fenntartása”, és nem köti ki, hogy mit ért ez alatt, arról az MNB Monetáris Tanácsa saját hatáskörében határozott (3 százalék +/-1 százalékos toleranciasávval). A jelenség nem egyedi: az Európai Központi Bank feladatait meghatározó Európai Unió működéséről szóló szerződés sem tartalmaz konkrét számot a jegybank inflációs céljára vonatkozóan, annak számszerű meghatározása az EKB feladata. „Vagyis a jegybankok előtt törvényi akadálya nincs a magasabb inflációs célnak, azonban jelenleg ezzel együtt is kicsi még a valószínűsége, hogy érdemi támogatást kapna az ötlet jegybanki körökből, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy a monetáris politika a múltban is erősen igyekezett ellenállni a gazdaságból fakadó változásoknak” – fűzte hozzá a Makronóm Intézet elemzője.

Összességében azt mondhatjuk, hogy a gazdaságfejlesztési miniszter írása vitaindítónak tekinthető, amely az első reakciókat látva elérte célját. A szerző megállapítja az aktuális gazdasági folyamatok (globalizáció átalakulása, zöldátállás, elöregedő népesség) alapján, hogy

a magasabb inflációs ráták tartósan velünk maradhatnak. 

Ennek kapcsán két megoldási lehetőséget lát a miniszter: vagy tartósan szigorú monetáris politikát, annak minden hátulütőjével, vagy az eddigi inflációs célok megemelését, amely bár drasztikusnak hangzik, nem újkeletű, azonban nem is csodaszer. A magasabb inflációs cél a gazdaság egyes bajait orvosolni tudná, de mellékhatásokkal is jár. A gazdaságpolitikát pedig a diskurzus viszi előre, és nem a felvetett ötletek azonnali elutasítása.

(Fotó: MTI)