Mihálovics Zoltán politológus, a Makronóm Intézet elemzőjének írása

Maga a(z) – első – hidegháború, egészen a Szovjetunió 1991-es felbomlásáig annak minden kockázata ellenére számos előnnyel járt mind az Egyesült Államok, mind a Szovjetunió számára. Ebben az időszakban a világ két ellentétes táborra szakadt, az USA és a Szovjetunió a saját tömbjük természetes vezetőjeként jelentek meg. Ezt a szerepüket csupán nagyon ritkán merték megkérdőjelezni. Viszont az USA jelentősebb előnyöket húzott ebből a felállásból, mivel a nyugati blokk vezetőjének lenni a világgazdaságban elfoglalt domináns pozíciót is jelentette. 

Ez magyarázza azt is, hogy bár a hidegháború dinamikája az 1970-es évekre gyakorlatilag véget ért, mindkét fél továbbra is mintegy „képzeletbeli háborút” folytatott. 

Nem véletlen, hogy az Egyesült Államok 40. elnöke, Ronald Reagan politikája az 1980-as években teljes egészében a szovjetek démonizálására épült: a Szovjetuniót „a gonosz birodalmaként” jelenítették meg. Ezt a politikát viszont érdemes tágabb kontextusban értelmezni. Ennek a magatartásnak az oka nem csupán a kommunizmussal szembeni kérlelhetetlen ellenségeskedésben vagy a nacionalizmus szűk értelmezésében keresendő. 

Sokkal lényegesebb, hogy az USA azzal, hogy a Szovjetuniót „gonoszként” ábrázolta, kezelte, kommunikálta, egyfajta természetes legitimációt adott az amerikai globális vezetésnek. 

A szovjet fenyegetésnek köszönhetően sok ország önként elfogadta az amerikai vezetést, és nem kérdőjelezte meg azt. A „természetes vezetés” tehát az Egyesült Államok egyik legfontosabb hatalmi forrása lett a hidegháborút követő liberális világrend irányításában.

A történelemnek folytatódik

Francis Fukuyama a Szovjetunió 1991-es felbomlását követően lelkes optimizmusától fűtve egy évvel később megjelentette A történelem vége és az utolsó ember című könyvét, amely lényegében az 1989-ben megjelent A történelem vége? című esszéjének bővebb kifejtése volt. Fukuyama szerint a Szovjetunió felbomlásával véget ért az ideológiák közti harc, és az elkövetkező időszakban a liberális demokrácia fog uralkodni szerte a világon.

Fukuyamára az idő és más gondolkodók is rácáfoltak, ugyanis a nemzetközi rendszer kaotikus természetét szem előtt tartva többek között Samuel P. Huntington felismerte, hogy az Egyesült Államok nehezen tudja fenntartani globális vezető szerepét közös ellenségkép nélkül. Huntington a „civilizációk összecsapását” tételezte fel, és megpróbálta a világot ismét felosztani „Nyugatra és a többiekre” ezzel mintha „kicsiben” újrateremtette volna a hidegháborút. Mindezek alapján a legvalószínűbb potenciális új globális ellenfél az iszlám, Kína és az ortodox világ.

Viszont az Egyesült Államok, miután jó ideje hegemón szerepben van, hajlamos meggondolatlan és rossz döntéseket hozni, bizonyos változásokról pedig egyszerűen tudomást sem venni. Éppen ezek miatt nagyon úgy tűnik, hogy nincs tudatában a globális gazdaság szerkezeti átalakulásának. A nyugati eredetű transznacionális vállalatok az alacsony költségekre hivatkozva egymás után telepítették át termelésüket Kínába és más harmadik világbeli országokba.

Az 1990-es és 2000-es években a befektetésekre, külföldi tőkére és technológiatranszferre vágyó országok – például Kína, Indonézia és Vietnam – kormányai gazdaságpolitikájuk egyik prioritásává tették, hogy különböző ösztönzőkkel vonzzák országaikba a nyugati vállalatokat. Az e cégek jelentette kiesést, veszteséget az USA a saját pénzügyi előnyeivel próbálta fedezni.

A gyártás leépítése azonban munkanélküliséghez, a munkavállalók vásárlóerejének csökkenéséhez és egyéb másodlagos hatásokhoz vezetett. Az ipar munkahely- és jövedelemvesztése nemcsak a gazdaságban, hanem az amerikai társadalomban és politikában is változásokhoz vezetett. Az alsó és felsőbb osztályok közötti jövedelemkülönbség táplálta a polarizációt és elindította a radikalizálódást, különösen a munkanélküliek és a szegények körében.

A 2008-as pénzügyi válság végül ott érte Amerikát, ahol a leginkább bízott saját magában és a legerősebbnek tartotta saját magát: a neoliberális, piacpárti gazdaságpolitika kizárólagossága megdőlt. A 2010-es évekre néhány ország – Kína, India, Brazília, Dél-Afrika, Indonézia, Oroszország – egyre inkább kezdett regionális gazdasági és politikai hatalmi központtá válni.

Különösen Kína okozott fejtörést, hiszen már nem volt többé elmaradott ország: a kínai ipar, amely a nyugati technológia lényegében „utánzásával” áttörést ért el, a 2010-es években számos termék tekintetében függővé tette a világgazdaságot.

Mindez bizonyítást nyer, ha megnézzük a GDP-növekedés ütemét a kérdéses időszakban:

Kína GDP-növekedési üteme 1992 és 2018 között soha nem esett 6 százalék alá. Az ázsiai ország gazdasága a legtöbb évben két számjegyű növekedést produkált. Ugyanebben az időszakban az USA gazdasága soha nem volt képes elérni az 5 százalékos bővülési ütemet. 

Ráadásul, míg Amerikának a pénzügyi válságból való kilábalása hosszú időt vett igénybe, addig Kína gyorsan túljutott rajta. Az ázsiai nagyhatalom GDP-je 2000-ben mindössze 1,2 ezer milliárd, míg az USA-é ugyanebben az évben 10,2 ezer milliárd dollár volt.

A Világbank adatai szerint az USA GDP-je azóta több mint megduplázódott, és 2021-re elérte a 23 ezer milliárd dollárt, viszont ugyanebben az időszakban Kínáé körülbelül a 15-szörösére nőtt, elérve a 17,7 ezer milliárdot.

Az USA meglehetősen későn fogta fel ezt az új helyzetet, amit lényegében saját maga teremtett maga ellen. A koronavírus-világjárvány pedig ebben a vonatkozásban is nagyon tanulságos volt annak megértéséhez, hogy az Egyesült Államok hogyan vált függővé a Kínához kapcsolódó ellátási láncoktól számos stratégiai fontosságú termék esetében.

Ha az USA továbbra sem venné komolyan Kínát, akkor a távol-keleti ország idővel nemcsak gazdasági méretben múlná felül az Egyesült Államokat, hanem az egész Nyugatot függővé tenné számos területen. Így az utóbbi időszakban az Egyesült Államok változtatott a Kínával kapcsolatos hozzáállásán, és egy új stratégiát kezdett el alkalmazni. Ennek lehetünk szemtanúi most, amikor szinte minden területen intézkedéseket hoztak Kína ellen.

Az új stratégia jól elkülönült részekre bontható. Az első része hivatott talpra állítani az USA-t. Ezt a harmadik világba és Kínába menekült stratégiai iparágak visszatérésével, a stratégiai természeti erőforrások előállítása, feldolgozása és elosztása terén való önellátóvá válással igyekszik elérni. Ebben az összefüggésben az elsődleges intézkedés az Egyesült Államok számára Kína és más ellenfélállamok eltávolítása a félvezetők és hasonló termékek gyártásának ellátási és logisztikai láncaiból.

Az új stratégia második részét a katonai értelemben vett felkészülés jelenti. Ebben az összefüggésben az intézkedések közé tartozik a szövetségi hálózatok bővítése az ázsiai csendes-óceáni térségben és Európában. További lépés lehet szövetségesek védelmi költségvetésének emelése a GDP százalékában, valamint állandó katonai bázisok létesítése az ellenséges országok körül.

Ez utóbbi intézkedések legfontosabb része Japán és Németország újrafelfegyverzése, és így egy-egy jelentős – de az Egyesült Államoknál nem erősebb – katonai hatalom kialakítása.

Az orosz–ukrán háború megkönnyítette Washington számára, hogy katonai téren megtegye a korábban eltervezett lépéseit. A konfliktus kirobbanását követően számos állam önként elfogadta az amerikai katonai vezetést, és óriási összegekkel növelte a védelmi költségvetését.

Hasonló a helyzet az ázsiai csendes-óceáni térségben is, hiszen logikusan Ausztrália, Új-Zéland, Japán, Dél-Korea, Tajvan és a Fülöp-szigetek is az amerikai nukleáris védőernyő alá akarnak kerülni.

Összességében tehát érdemes összehasonlítani az 1945 után kibontakozó hidegháborút és a mostani időszakot, ami szerintünk egy második hidegháború előszobája.

A korábbi hidegháborús évekhez hasonlóan az Egyesült Államok által alkalmazott stratégia lényege az ellenfél gazdasági, politikai és katonai sakkban tartása. Ám a Kína megfékezésére irányuló amerikai politika a Szovjetunió ellen alkalmazottnál jóval nehezebb. Ennek az az oka, hogy a jelenlegi erőviszonyok nem csak a két szuperhatalomra épülnek.

Az USA erősebb, mint bármelyik másik állam a világon, de nem tudja egyedül irányítani a világrendet. Kína is erős, és napról napra erősödik, ám nem képes új világrendet létrehozni. A régi, Amerika-centrikus világrend ugyanakkor elhalványulni látszik, csakhogy az újat nem sikerült létrehozni. A jelenlegi globális hatalommegosztást épp ezen okokból kiindulva nem lehet egy-, két- vagy többpólusúnak nevezni, mert a világ a szó szoros értelmében változik. 

A jelenlegi tendenciák alapján kijelenthetjük, hogy az 1991-ben véget ért hidegháború valójában nagy veszteség az amerikai vezetés számára, hiszen az akkori elrendezésből egyértelműen tudott profitálni, ami megalapozta a mai napig fennálló kizárólagosságát. Most viszont egy új, de nehezebb hidegháborús időszak elé kell néznünk.

Borítókép: 123rf

Eredetileg megjelent a Makronom.Mandiner.hu oldalán.