Egyre nyilvánvalóbb, hogy az USA szankciókra épülő izompolitikája hatástalan a Közel-Keleten. Az államok szövetsége Kína erőteljes támogatásával kiegészülve komoly fegyvertény.

Washington tizenöt hónapja tartó proxyháborúja a háttérben hatalmas tévedések és hibák viharában zajlik. Az USA gondosan felépített – hatalmi szóval összerántott, világméretű koalícióra épült – terve Oroszország kivéreztetése érdekében mára látványosan omlott össze. A globális Nyugat természetesen felsorakozott a hol szép szóval, hol ígéretekkel, hol annál sokkal sötétebb meggyőzési eszközökkel operáló Egyesült Államok mögé, ám azon még a Fehér Ház gurujai is erősen meglepődtek, hogy

a globális dél és a globális kelet mennyire nem látta értelmét beszállni egy olyan háborús rendszerbe, amely az európai országok gazdaságát padlóra küldte.

Ezek az országok semlegességük hangoztatásával saját érdekeiket nézték, és eszük ágában nem volt (ma sincs) fejet hajtani Biden előtt, és lemondani az Oroszországgal folytatott kereskedelemről, fegyvereket küldeni Kijevnek, vagy lábon lőve önmagukat, szankciós háborút indítani.

A nagyhatalmi geopolitikai irányvonalak egyre markánsabban kezdenek megváltozni. Az USA terve, amely egy Kína és Oroszország közötti szakadék kialakítására épült, teljes félreértésen alapult és bukott meg. Ugyanez a helyzet Indiával vagy a legnagyobb döbbenetet kiváltó Brazíliával, nem beszélve a Közel-Keletről, ahol mára szinte semmibe veszik Washington görcsös izommegoldásait és elavult külpolitikáját.

Az USA egyedülálló arzenálja, amely gazdasági ütőkártyáira, a dollárdominanciára, az ellátási láncok feletti ellenőrzésre és a szankciós elszigetelésre épül, nagyjából egy éve kezdett el kifogyni a munícióból. A Közel-Keleten zajló geopolitikai és kereskedelmi változások, a viszonyrendszerek újradefiniálása Kína segítségével egy egyre erősebb, új és domináns blokk kialakulását vetíti elénk. Az Egyesült Államok erre nem volt felkészülve, a pánik jelei látványosabbak már nem is lehetnének Washingtonban.

Kényszerbarátságok

Az Egyesült Államok egy évtizednyi befolyásolási munkája egyetlen nap alatt repült a kukába, amikor Bassár el-Aszad 2011 óta először mosolyogva megjelent az Arab Liga idei csúcstalálkozóján Szaúd-Arábiában. Damaszkusz tagságát azután függesztették fel, hogy a szíriai elnök tizenkét évvel ezelőtt a tüntetők elleni erőszakos intézkedéseivel polgárháborúba sodorta az országot, amelyben csaknem félmillió ember vesztette életét. Aszad ugyanakkor lassan újra megszilárdította pozícióját, az Arab Liga pedig elgondolkodott visszafogadásán, majd néhány hete meg is tette azt.

Kína nélkül azonban nem biztos, hogy ennyire simán ment volna.

Az első csapást az ügyben az Egyesült Államok akkor kapta, amikor Peking tárgyalóasztalhoz ültette Iránt és Szaúd-Arábiát,

és a két ország rábólintott az ellenségeskedés befejezésére. (Míg Irán Aszad-párti, Szaúd-Arábia a lázadó csoportoknak nyújtott nem csekély anyagi segítséget.)

Az, hogy az arab államok visszafogadták maguk közé Szíriát, Kína geopolitikai erősödésén túl rendkívül éles üzenetet hordoz az Egyesült Államok felé, gyakorlatilag szembeszállva annak külpolitikájával és befolyásolási technikájával, és elutasítva keményvonalas szankciós fenyegetőzését. Az ukrajnai háború átrendezte a globális piaci térképet: az Öböl menti országok pedig busásan profitálnak ebből. Washington és az EU a szankciókkal – szándékaikkal ellentétesen – több ajtót nyitott ki, mint amennyit bezárt: a globális dél és globális kelet kulcsfigurái pedig nem haboztak besétálni rajtuk.

Felettem nincs hatalmad

Szaúd-Arábia, az USA régi szövetségese olyannyira biztos volt a dolgában, hogy egyáltalán nem értesítette Washingtont a pekingi közvetítéssel tető alá hozott tárgyalásokról Iránnal. A Fehér Ház zavarodottságát jól mutatja, hogy a megállapodás bejelentése után azonnal Rijádba küldte a CIA igazgatóját, aki – az izompolitikának megfelelően – mély csalódottságának adott hangot, amiért Szaúd-Arábia határozott közeledési szándékot mutat Iránhoz és Szíriához.

Mindez egy cseppet sem hatotta meg Szaúd-Arábiát, így az USA – dühét leplezve – mosolyt erőltetett magára, és azt kezdte kommunikálni, hogy helyesli az iráni–szaúdi megállapodást. Ez természetesen pusztán beismerése volt annak, hogy Washington tehetetlen az ügyben. Az USA intézkedései hosszú évtizedek óta Irán minél nagyobb elszigetelésére irányultak, olyannyira, hogy az ukrajnai háború kitöréséig a világ legtöbb szankcióval sújtott országa éppen Irán volt, amíg Oroszország el nem hódította tőle a trófeát. Az, ami a kínai taktikának köszönhetően a Közel-Keleten történt, mindenre okot ad Washingtonnak, csak elégedettségre nem: a szaúdiak nyitása Irán felé homlokegyenest ellenkezik az USA külpolitikájával és eddigi elszigetelési gyakorlatával.

A politikai elszigeteltség megszűnése Irán részéről egy merész, mondhatni pimasz gyakorlati húzásban nyilvánult meg, amely nyilvánvalóan nem történhetett volna meg Kína ösztönzése és támogatása nélkül. Április 27-én az iráni Forradalmi Gárda nemzetközi vizeken lefoglalt egy USA-ba tartó, Marshall-szigeteki zászló alatt hajózó olajszállító tankert, 800 ezer hordónyi olajjal a fedélzetén. Az akciót egy másik hajóval néhány nappal később megismételték. Bár Irán különböző, évekkel ezelőttre visszanyúló jogi vitákkal indokolta az akciókat, mindenki számára világos volt, hogy a történtek mögött Kína áll, amely egy partjai felé tartó olajszállítmányért vett revansot, amit viszont az Egyesült Államok foglalt le az Iránra kivetett olajkereskedelmi szankciókra hivatkozva. Valóban naivitás lenne azt feltételezni, hogy Teherán önjáró módon foglalna el és le tankereket, ha nincs mögötte olyan erő, amely ekkora rizikót tud vállaltatni vele. Minden jel arra mutat, hogy az iráni akciókkal Kína a lehető legerősebben üzent az Egyesült Államoknak: nem tűri el, hogy Washington bármilyen formában beleavatkozzon a közel-keleti országokkal folytatott energiakereskedelmi kapcsolataiba, egyben azt sem, hogy az USA izompolitikája nemzeti érdekeit veszélyeztesse. Peking többször elmondta: 25 éves megállapodása van Iránnal az olajkereskedelem területén, ezt a megállapodást pedig semmilyen formában nem befolyásolhatják az USA által kivetett szankciók, amelyek nem csak önkényesek, de teljesen egyoldalúak is. Kína ezt a megállapodást védte meg meghökkentően erős módszerrel, amikor gyakorlatilag felhatalmazta Teheránt a tankerek lefoglalására.

Persze a történetnek Irán számára is van árnyoldala, amely jól jelzi, miként használja befolyását a térségben Peking. A 25 éves megállapodásban az agyonszankcionált Irán ugyanis azt vállalta, hogy az olajárak nemzetközi referenciaértékénél, vagyis a nyugati Brent olajnál 30 százalékkal olcsóbban adja az olajat Kínának. A helyzet még jobban eldurvult az ukrajnai háború kitörése után, amikor Peking a Moszkva elleni egyre fokozódó szankciók miatt nyomott áron, szintén 30 százalékos engedménnyel kezdte felvásárolni az orosz kőolajat. Peking azonnal jelezte Iránnak, hogy szerződésmódosítást eszközöl, és még olcsóbban vásárol tőle a továbbiakban. Az elmúlt egy évben ez átlagosan 44 százalékos árengedményt jelentett, de Kína nem állt meg itt: tavaly november óta nem konvertibilis, hanem csakis a Kínában használatos jüannal fizet Teheránnak, vagyis rákényszerítette Iránt arra, hogy a pénzért kizárólag kínai árukat tudjon vásárolni. Hab a tortán, hogy a jüan mellett időnként a kínai adósságban nyakig úszó Angola, Zambia és Kenya valutáját is használja, Irán így kénytelen ezekből az országokból is vásárolni, amelyek a befolyó összeget máris utalhatják Pekingnek adósságtörlesztés címszó alatt.

Az iráni–szaúdi közeledés még csak az előétel volt: az igazi villámcsapást Szíria visszatérése jelentette az USA számára. Ebben az esetben sem egyeztetett ugyanis senki Washingtonnal, amely 2011 óta szisztematikusan próbálta meg elszigetelni az Aszad-rezsimet, és minden igyekezetével azon volt, hogy megbuktassa azt. Aszad széles mosolya az Arab Liga találkozóján mindennél beszédesebb volt.

Rezeg a léc

A Washington által vezérelt Nyugat az Oroszország elleni szankciókkal is óriási öngólt lőtt. Az eredeti terv egy világméretű tilalmi rendszer bevezetése lett volna, a globális dél és kelet azonban nagyon hamar nyilvánvalóvá tette, hogy esze ágában sincs befagyasztani kereskedelmi kapcsolatait Moszkvával, sőt: miután az EU és az USA saját szankcióival döngve bezárta saját lehetőségeinek kapuit, szorgalmasan szedték össze az eldobált kulcsokat, és nyitották ki az ajtókat saját gazdaságuk fellendítéséhez. Ez esetben Szíria és Irán lehetőségeinek kiszélesedése újabb gondot okoz az Egyesült Államoknak: a két ország hagyományosan jó viszonyt ápol Moszkvával, ha tehát erejük és befolyásuk nő, az a Kreml számára csak előnyökkel jár.

Kína és Szaúd-Arábia még keményebb dió Washington számára. Előbbi éppen tavaly februárban jelentette be, hogy szorosabbra fűzi kapcsolatait, és gyakorlatilag korlátlan partnerségi viszonyt alakít ki Moszkvával – ez az álláspont a háború kitörése óta eltelt időben sem változott, az elmúlt másfél év pedig valóban azt igazolta, hogy a kapcsolatok (bizonyos szegmensek, például a fegyverszállítások kivételével) a Szovjetunió felbomlása óta nem voltak ennyire szorosak.

Kína a legfontosabb piacot biztosítja az agyonszankcionált orosz kereskedelemnek, a két ország ráadásul jüan alapúra változtatta a kereskedelmi tranzakciókat, teljesen kizárva ezzel a dollárt a játékból.

Washington zavarodottságát most elsősorban Szaúd-Arábia okozza, amely „jó szövetségesből” vált a szemében kiszámíthatatlan, már-már megbízhatatlan országgá, amely hintapolitikát folytatva egyre közelebb löki magát Kínához és Oroszországhoz. Rijád és az Egyesült Arab Emírségek habozás nélkül kihasználták a lehetőséget, és – megtapsolva a nyugati szankciókat – óriási mennyiségben importálnak nyomott áron Oroszországból kőolajat, hogy aztán busás haszonnal újra exportálják azt, fittyet hányva ezzel Washington nyomására, amely minden eszközt bevetett, hogy bevonja őket a szankciós koalícióba.

Ami azt illeti, az Egyesült Államok erőfeszítései, hogy az arab világot Moszkva ellen fordítsa, nem csak hogy teljes csődöt mondtak, de éppen a visszájára fordultak: az orosz–közel-keleti kapcsolatok soha nem látott mértékben javultak, köszönhetően elsősorban a szankciók által megtépázott globális energiapiac átrendeződésének.

Az USA járókerete

A legeklatánsabb példája a Közel-Kelet irányváltásának és az USA-tól való függetlenedési szándékainak az a játék, amelybe a Szaúd-Arábia vezette olajkartell, az OPEC kezdett bele a közelmúltban. A szervezet nemhogy nem támogatta az USA-t az Oroszország elleni energiaháborúban, hanem éppen az ellenkezőjét tette. Tavaly októberben olajkitermelési csökkentést jelentett be, amely egyértelműen az Államok érdekeivel ellentétes, egyben Moszkva melletti lépésként értelmezhető: a csökkentést a Kreml üdvözölte, majd maga is csatlakozott hozzá – a világpiaci árak ugrani kezdtek, húzva magukkal az Oroszország által exportált Ural-olaj árát is, nagyobb bevételt biztosítva Moszkvának, egyben újra megkérdőjelezve a nyugati szankciós politika értelmét, rávilágítva legnagyobb hibájára: a globális együttműködés hiányára.

Washington érthetően ideges lett a beavatkozást látva, ezért lázasan gondolkodik azon, hogy – szokásához híven nem tapasztalatot feldolgozva, hanem agresszív erődemonstrációval kezelve a helyzetet – miként büntesse meg az OPEC tagjait, amiért ilyen látványos jelét adták az USA iránti elkötelezettségük hiányának. A probléma megközelítése jól jelzi, hogy az Egyesült Államok nem tud és nem is akar változtatni erőre épülő, a valósághoz közelítő pragmatikus gondolkodást nélkülöző, hegemón szerepéhez görcsösen ragaszkodó és abba menekülő politikáján.

Az, ahogyan geopolitikai stratégiájában a gazdasági szankciós rendszernek adja a fő – és tulajdonképpen egyetlen – szerepet, olyan szinten vált kontraproduktívvá, hogy alkalmazásával csupán azt éri el: egyre több állam utasítja vissza a részvételt a kézivezérelt szerepvállalásban.

Az USA gazdasági tiltásokra épülő megoldási technikái valójában az idejét múlt egypólusú világrend vezéri szerepkörére épülnek, ám a robbanásszerű geopolitikai változások korában nem együttműködésre, hanem elszakadásra ösztönzi a megfélemlített államokat. Az „én is lehetek a következő” mondatot halkan kimondva egyre több ország dönt úgy, hogy az Egyesült Államok helyett diverzifikációs szándékkal inkább más országokkal lép szorosabb szövetségre (jellemzően regionális szinten), ezzel kerülve el azt, hogy az USA mind nagyobb önértékelési zavarokkal küzdő külpolitikájának áldozatává váljon. Ameddig Washington saját problémáit minden esetben úgy gondolja orvosolni, hogy szankciókkal vagy másodlagos szankciókkal fenyeget meg országokat, amelyek szerinte az útjában állnak, addig nyílt utat ad nekik, hogy olyan blokkokhoz csatlakozzanak, amelyek létezése éppen az Egyesült Államok törekvéseit veszélyezteti a legjobban. Gyakorlatilag az „ellenség” karjaiba löki ezeket az államokat ahelyett, hogy stabil, kölcsönös érdekeken alapuló viszonyt próbálna kialakítani velük.

Nem a legszerencsésebb dolog például megfenyegetni az Egyesült Arab Emírségeket, hogy amennyiben segít Moszkvának szankciós kereskedelmi területen, annak súlyos következményei lesznek, Kínát és az OPEC-szövetséget irányító Szaúd-Arábiát pedig pláne nem: az elhibázott izompolitika eredménye az Arab Liga megerősödése, Szíria visszafogadása, valamint az lett, hogy

a fenyegetett államok még szorosabb együttműködésre léptek azokkal, amelyek miatt Washington dühe rájuk zúdult.

Az „oszd meg és uralkodj” elve már nem működik, de az USA még mindig nem hajlandó ezt tudomásul venni. Irán és Szaúd-Arábia kibékülése és új alapokra helyezett szövetsége, valamint Kína szerepe az arab folyamatokban ékesen példázza, hogy a regionális stabilitás növelése mára mind politikailag, mind gazdaságilag egyértelmű céllá vált – szemben az USA érdekeivel. Az Államok fenyegetődzésére és megfélemlítési kísérleteire vállvonogatás a válasz. A világ új úton halad tovább, ha pedig ezt Washington nem veszi észre és továbbra is saját, múlt századi politikájának ragacsos hálójában vergődik, ha változatlanul csak fenyegetődzésre és szankciókra futja az eszköztárából, akkor csak felgyorsítja azokat a folyamatokat, amelyeket mindenáron le akar állítani.

A cikk eredetileg a makronom.mandiner.hu oldalon jelent meg.
Fotó: MTI/EPA/Szaúdi királyi palota