Tombol a szén-dioxid-kibocsátás-csökkentési őrület, a cégek is igyekeznek zöldebbek lenni, és egyre több pénzt ölnek különböző szén-dioxid-megkötő projektekbe. A szén-dioxid megkötésére szolgáló hínártenyésztés is ilyen, csak túl sok óceánt foglalna el.

A legújabb trendek szerint már nemcsak kevesebb   kibocsátásra kell törekedni, hanem valamilyen módon jó volna eltávolítani a szén-dioxid a légkörből, méghozzá a méregzöldek szerint jelentős mennyiségben. A kialakult klímahisztéria bevonzotta az ezt segítő ötleteket, a döntéshozók és a nagyvállalatok figyelmét, amelyek immár jelentős összegeket is áldoznak a különböző projektekre. Van már gépi technológia is, amely ki tudja nyerni a szén-dioxidot a levegőből, igaz, hogy ez így amennyi szén-dioxidot lekötne, a hozzá elhasznált energia hasonló mennyiségben bocsátana ki szén-dioxidot. Sokkal egyszerűbbek és hatékonyabbak a biológiai módszerek, növényzet telepítése, fásítás stb. Mivel a növényzet a tengerben is megél, a tengeri moszatok, hínárok tenyésztése is előtérbe került.

A Nature Communications Earth & Environment című folyóiratban közzétett tanulmány becslése szerint körülbelül egymillió négyzetkilométernyi óceánt kellene megművelni ahhoz, hogy egy év leforgása alatt egy gigatonna szén-dioxidot eltávolítsanak a légkörből. Nem könnyű találni ekkora területet olyan helyeken, ahol könnyen növekszik a hínár, hiszen a partvonalak kihasználásáért mások is versengenek, például a hajózás és a halászat.

A tanulmány szerzői szerint az üvegházhatást okozó gázok kibocsátásának drámai csökkentése mellett évente 2,5 és 13 milliárd tonna légköri szén-dioxidot kellene megkötni az éghajlati célok eléréséhez. 

Több tudományos modell azt sugallja, hogy évi 1,3 milliárd tonna szén-dioxidról 2050-re 29 milliárdra kellene növelni a szén-dioxid  levegőből történő eltávolítását, hogy a globális felmelegedés mértéke ne emelkedjen 1,5 °C fölé. 

Az üvegházhatást okozó gázok kibocsátásának csökkentésére irányuló egyes stratégiák közé tartozik a makroalgák (tengeri moszatok) tenyésztése, annak beépítése az emberi és állati étrendbe vagy kihasználása bioüzemanyagok előállítására. A tengeri moszat fotoszintézis útján kivonja a szén-dioxidot a légkörből, jelentős mennyiséget lekötve. A fel nem használt biomassza pedig egyszerűen lesüllyeszthető az óceán mélyére, ahol elég hosszú ideig elzárja a szenet ahhoz, hogy csökkentse az éghajlatra nehezedő nyomást.

A hínártermesztéshez nincs szükség szántóföldre vagy édesvízre. Az éves hínártermelés 2015 és 2020 között átlagosan 13 százalékkal nőtt, 2020-ban globálisan 3,5 Mt száraz tömeget takarítottak be. Bár manapság a legtöbb termesztés Kína és Indonézia tengerparti vizein folyik, a tengeri gazdálkodás technológiája még fejlesztés alatt áll.

A kutatáson dolgozó Isabella Arzeno-Soltero, a Stanford Egyetem munkatársa elmondta: „A közvetlen célunk az volt, hogy 

megvizsgáljuk, optimális feltételek mellett valóban el tudjuk-e érni azt a mértéket a szén-dioxid-lekötésben, amelyről az emberek beszélnek. A válasz pedig az, hogy nem, nem igazán.”

Arzeno-Soltero és munkatársai a kaliforniai egyetemen (Irvine) egy szoftvermodell segítségével becsülték meg, hogy négy különböző típusú hínár miképp termeszthető a világ óceánjaiban, változó biofizikai paraméterek mellett.

A modell olyan dolgokat is számításba vett, mint a hínár nitrátfelvétele (ami elengedhetetlen a növekedéshez), a víz hőmérséklete, a nap intenzitása, a tenger hullámainak magassága, az elmúlt évekből összegyűjtött globális óceáni adatok, miközben figyelembe vette a jelenlegi gazdálkodási gyakorlatokat. 

A nitrogén az egyik korlátozó tényező a termesztésben, mivel a hínárok más tápanyagokhoz, például a foszforhoz viszonyított igénye gyakran nagyobb, mint az óceán kínálata. Az átlagos N:P-arány a makroalgákban 38:1, míg az óceánban a medián N:P-arány 22:1. Persze lehet pótolni a nitrogént, de ezzel a szárazföldön sem járunk nagy sikerrel. Feltételezhetően más tápanyagok, például a vas hozzáférhetősége is korlátokat jelent.

Szerintük a legtermékenyebb helyek közé tartozik a Csendes-óceán egyenlítői térsége és a hullámzó régiók (például a partok mentén vagy a nyugati határáramlatok közelében). Kevésbé produktív helyeken az éghajlati célok eléréséhez elegendő hínár termesztése még nagyobb kihívást jelent: háromszor annyi helyet kellene a tenyésztésre fordítani, hogy ugyanannyi szén megköthető legyen.

Az eredményeik azt sugallják, hogy az éghajlati célok eléréséhez nem lesz elegendő pusztán erre a növényre támaszkodni.

Több biológus figyelmeztet, hogy azoknak a vállalatoknak, amelyek a tengeri algatermesztési projektjeik kiterjesztésében reménykednek, azt is mérlegelniük kell, hogy ez hogyan érintheti az óceánok ökoszisztémáját. 

Ehhez igazán szilárd, kutatásokon alapuló módszereket kell kidolgozni, mielőtt arról álmodoznánk, hogy a bolygót a hínárral mentjük meg. 

Vigyáznunk kell, hogy ne aknázzuk ki túlzottan az óceánt, mint ahogyan tettük a szárazföldünkkel.