Mihálovics Zoltán politológus, a Makronóm Intézet elemzőjének írása

„No pain, no gain” – valahogy így lehetne leírni a jelenlegi helyzetet Európában, amit nagyjából úgy fordíthatunk, hogy fájdalom nélkül nincs siker. A 2020-as egyelőre a válságok évtizedének mutatkozik. Paradox módon épp ezek a kihívások tehetik lehetővé a kontinens számára egy cselekvőképes Európa alapjainak lerakását. Ehhez az öreg kontinensnek újra kell definiálnia magát, egyúttal tisztáznia is kell stratégiai érdekeit. Európának szüksége van-e arra, hogy az Egyesült Államok vállaljon első számú felelősséget a kontinens védelméért, vagy itt az ideje az európaiaknak átvenni ezt a szerepet? Egy ilyen átmenet nem lenne egyszerű, de hozzájárulna egy stabilabb lábakon álló, önmagát megvédeni képes, tehát cselekvőképes Európa létrehozásához.

Ezeket a kihívásokat egyre több európai vezető is érzékeli. Közülük az egyik Emmanuel Macron, aki miután Pekingbe utazott, leszögezte, hogy – főként Ázsiával kapcsolatban – Európa és az Egyesült Államok érdekei eltérnek, vagyis 

Európának végre-valahára itt a megfelelő alkalom arra, hogy tisztázza saját stratégiai pozícióját.

Habár Macron nagyobb európai stratégiai autonómiára szólította fel az öreg kontinenst, Európa ebben a kérdésben is megosztott. Ezen megosztottság mentén két rivális tábor különíthető el: az elsőt az olyan elkötelezett, úgynevezett atlantisták alkotják – mint Ursula von der Leyen –, akiket felháborított Macron állítólagos hálátlansága az amerikai biztonsági garanciákkal szemben. Ezen túlmenően ebben a körben nemtetszést váltott ki a francia elnök azon javaslata is, amely szerint Európának a saját, Washingtontól független stratégiai érdekeit kell szem előtt tartania. A második csoportba azok a neogaulleisták tartoznak, mint Charles Michel. Ő megdicsérte a francia elnököt, amiért szembeszállt Washingtonnal, és az Európai Uniót egy többpólusú világban Kína, valamint az Egyesült Államok alternatív „harmadik pólusaként” látja.

Az USA hevesen reagált a francia elnök kijelentéseire, hiszen eddig is nagy energiákat fektetett abba, hogy fenntartsa a nyugati egységesség képét ellenfelei előtt. Az Egyesült Államok és Európa között húzódó új ellentétek felszínre hoztak több kérdést is.

1. Az Egyesült Államoknak kell-e egyáltalán arra törekednie, hogy bevonja Európát a Kínával folytatott egyre fokozódó versengésbe? 
2. Inkább arra lenne szükség, hogy csökkentsék a vezető amerikai szerepvállalást Európa védelmében, és ezeket az erőforrásokat átcsoportosítsák Ázsia területére?

Az erőforrások teljes átcsoportosítása jelentős presztízsveszteséget jelentene az Egyesült Államok számára. Arról nem is beszélve, hogy ezzel beigazolná az ellenfelei által lefestett képet, miszerint az USA kizárólag a saját érdekeit helyezi előtérbe, amelyekért a szövetségeseit sem fél egymás ellen kijátszani különböző diplomáciai eszközökkel. Másfelől az Egyesült Államok európai védelmi kötelezettségvállalásának érdemi csökkentése aláássa azt az évtizedes erőfeszítést, amely arra irányult, hogy az USA-t egy olyan ritka nagyhatalomként tüntesse fel, amely nemcsak a saját érdekeire fókuszál, hanem az ambíciókon túl egy „jobb világ” megteremtését ajánlja fel a világnak. (Fontos, hogy itt nem arról van szó, hogy az Egyesült Államok teljesen feladja a katonai jelenlétét Európában.)

Ha pedig megnézzük az Atlanti-óceán mindkét partját, akkor láthatjuk, hogy az USA és az európai országok számára is előnyös lenne, ha a kontinens védelmével kapcsolatos felelősség többnyire az európai államokra hárulna. 

A fenti ábra kiválóan szemlélteti globális szinten, hogy melyik országban mekkora az amerikai jelenlét csapatok és bázisok formájában. Az elemzés szempontjából különösen Európa az érdekes. Ha az amerikai csapatok jelenlétét vesszük először, akkor jól látható, hogy legnagyobb létszámban Németországban (csaknem 34 ezer), Olaszországban (12 ezer felett), az Egyesült Királyságban (9 ezer felett), Spanyolországban (3 ezer felett) és Belgiumban (1000 felett) találhatók meg. Amerikai katonai bázisok szempontjából hasonló a helyzet: Németországban 119, Olaszországban 44, az Egyesült Királyságban 25, Portugáliában 21, Belgiumban 11 ilyet említhetünk. Ha Európától elvonatkoztatunk, akkor elmondhatjuk, hogy Japánban van a legtöbb amerikai csapat- és katonai bázis (nem véletlen, hogy a második világháborús vesztes németek és japánok vezetnek ezekben a kategóriákban), de a konfliktusairól híres Közel-Keleten is jelentős az amerikai jelenlét. Érdemes azonban megjegyezni, hogy napjainkra a képeken látottak valamelyest módosultak, hiszen a térkép 2020-as adatokra alapozva készült. Így például az Afganisztánra vonatkozó adatok már nem relevánsak, valamint az orosz–ukrán háború is változásokat indukált ezen a területen elsősorban Európában, fokozódó amerikai jelenlétet hozva magával.

Ez azt eredményezné, hogy a jelenlegi felállás átalakulna, és Európa védelmének a felelőssége alapvetően a kontinens államainak a kezébe kerülne, miközben az Egyesült Államok szerepe egyfajta támogató szerepre redukálódna. Ez összességében egy az eddiginél sokkal kiegyensúlyozottabb transzatlanti partnerséget eredményezne.

Jelen felállás szerint viszont inkább egyfajta törekvés látható a status quo fenntartására, amely kiveszi a felelősséget az európai államok kezéből.

A liberális csoport inkább attól tart, hogy Kína felemelkedése miatt az Egyesült Államok európai kötelezettségvállalásai alááshatják az ázsiai prioritásokat. A realistábbak viszont sokkal inkább geopolitikai és költségvetési okok miatt érvelnek az USA kontinentális kötelezettségvállalásainak lazítása mellett.

Vissza nem térő lehetőség

Az európai védelem ügye közép- és hosszú távon is meghatározó lesz. Kína felemelkedésével és a két szuperhatalom közötti versengés fokozódásával ugyanis az Egyesült Államok keveset nyer és sokat veszít azzal, hogy elsődleges finanszírozója Európa védelmének, amelyet olyan országok alkotnak, amelyek egyébként képesek lennének a saját védelmük finanszírozására.

Kevésbé konfliktusos időkben ez a kérdés veszítene valamelyest a fontosságából, mivel az korábban is kiderült, hogy ekkor mind Európában, mind Ázsiában egyidejűleg fenntartható az amerikai katonai jelenlét. Viszont a háború legalább az egyik régióban reális és egyre növekvő lehetőség, amit felelőtlenség lenne figyelmen kívül hagyni. Itt viszont érdemes felhívni a figyelmet egy ellentmondásra, ami az USA prominens vezetőinek retorikája és a valós katonai képességek között húzódik. Az amerikai döntéshozók Kína és Oroszország viszonylatában szinte már bevetten elrettentésről beszélnek, miközben már az Egyesült Államok 2018-as védelmi stratégiája sem tagadta, hogy az USA nem tart fenn elegendő katonai erőt egyszerre a két régióban az esetleges háborúk megvívásához.

Így tehát ki kell jelenteni, hogy jelenleg az Egyesült Államok nem lenne képes egyszerre hadműveleteket végrehajtani egy szuperhatalom – Kína – és egy regionális nagyhatalom – Oroszország – ellen. 

Tajvan, a visszatérő probléma

Idekapcsolódik Tajvan kérdése is. Tavaly augusztus eleje óta a sziget körül egyre forrósodik a helyzet. 

A kínai elnök, Hszi Csin-ping szerint nem tettek le arról, hogy ha kell, akár erőszakos úton Tajvant Kínához csatolják, igaz, ezt elődei is elmondták számos alkalommal. 

Jelen állás szerint viszont kevésbé kell attól tartani, hogy Kína lerohanja Tajvant Mindenesetre érdemes figyelemmel kísérni a közép- és hosszú távú kockázatokat.

Ez pedig alátámasztja azt a megállapítást, hogy Európa nem számíthat mindig arra, hogy az Egyesült Államok többletforrást biztosít a védelmére.

A sötét ló: Ukrajna

Európára és az orosz fenyegetésre áttérve megjegyezhetjük, hogy a NATO európai tagállamainak és az EU-tagoknak összesítve nagyobb a katonai ereje, mint Oroszországnak és Fehéroroszországnak együttesen. De nem csak a katonai erőt tekintve marad alul Oroszország: a Világbank adatai szerint az Európai Unió GDP-je 2021-ben több mint kilencszer volt nagyobb, mint Oroszországé – az előbbié 17,18 ezer milliárd, az utóbbié 1,78 ezer milliárd dollárra rúgott.

Ha eljátszunk a gondolattal, hogy Oroszország megtámadja az egyik NATO-tagállamot, akkor életbe lép a NATO alapító szerződésének V. cikkelye – amelyet többnyire a közvélemény félreértelmez. Ez a kollektív védelemről szól, de még ennek az életbelépésével is a lehetőségek széles spektruma tárulna az Egyesült Államok és szövetségesei elé egy európai háború esetén is. A NATO V. cikkelye a tagok számára ugyanis előírja, hogy „az észak-atlanti térség biztonságának helyreállítása és fenntartása érdekében megtegyék [az] általuk szükségesnek ítélt intézkedéseket, beleértve a fegyveres erő alkalmazását is”.

Ebből pedig az következik, hogy egy európai háború esetén ez a cikkely nem kötelezi az Egyesült Államokat arra, hogy bármilyen módon harcoljon. Éppen ezért lenne fontos, hogy Európa érdemben többet tudjon tenni saját maga védelméért.

Mit léphet az USA?

Visszatérve a régiókhoz, leszögezhetjük, hogy egyelőre Ázsiában és Európában is sikerül az elrettentés, de a status quo fenntartásához több kompromisszumra van szükség. A nehézséget Európa és Ázsia földrajzi különbségei is jelenti. A két régióban védelem tekintetében különböző típusú fegyverrendszerekre van szükség.

Európában (azaz az európai NATO-tagállamokban) hatszor több fegyverrendszer van, mint az Egyesült Államokban, amit a Statista által készített gyűjtés is alátámaszt. Azonban az európai országoknak ez nem jelent előnyt. (Ám fontos megjegyezni, hogy ez az ábra nem a fegyverek darabszámát, hanem a különböző, egymással nem feltétlenül kompatibilis fegyverrendszerekét mutatja!) Problémát jelent tehát, hogy az Európai NATO-tagoknak túl sokféle fegyverrendszerük van. Pontosabban: a probléma nem is elsősorban az, hogy túl sok a fegyverrendszer, hanem hogy azok nem kompatibilisek egymással. Az Egyesült Államokban ezt jobban megoldják, igaz, ott kevesebb a fegyverrendszer és azok utánpótlása, javítása is egyszerűbb. Ez az európai előny így tulajdonképpen hátrány.

A legfontosabb fegyverrendszerek némelyike iránt viszont mindkét régióban nagy a kereslet és gyártási szűk keresztmetszetekkel küzd. Ukrajnába a fegyverszállítmányok többnyire az Egyesült Államok készletéből származnak, a jövőben érkezők viszont nagyban függnek attól, hogy az amerikai fegyvergyártók tudják-e teljesíteni a megrendeléseiket.

Hosszú távon tehát az európai védelmi igények az ázsiaiakkal fognak versenyezni. 

Ezen túlmenően az USA domináns katonai jelenléte hosszú időn keresztül elnyomta az európai védelmi képességek fejlődését és akadályozta az európai államok közötti védelmi együttműködések megkötését. Ez az eredmény valahol tudatos is volt, nem csupán az amerikai politika mellékterméke: ez volt a cél. Ma már azonban az eddig ismert egypólusú világrend töredezik, és az Egyesült Államok egy felemelkedő ázsiai kihívóval, máshol jelentkező problémákkal, valamint otthoni elégedetlenséggel szembesül. Ez egy ideális lehetőség Európának leszakadni az amerikai lélegeztetőgépről, és a saját kezébe venni a védelmének alakítását.

Az biztos, hogy az európaiak szemében csökkenne az amerikai presztízs, ha az Egyesült Államok mérsékelné a csapatainak és a védelmi eszközeinek a számát. Másfelől viszont továbbra is ösztönözve lennének arra, hogy megvédjék magukat a kínai kémkedéstől, megfigyeléstől és gazdasági kényszerítéstől, illetve hogy az Egyesült Államokkal partnerségben – tehát mellérendeltségi viszonyban – alakítsák a globális szabályokat és normákat. A transzatlanti kereskedelmi szétválás kockázatától nem kell tartani, különösen annak fényében, hogy az európai országok még akkor is eltérhetnek az USA Kínával kapcsolatos politikájától, ha az Egyesült Államok minden haderejét Európában tartja. Az USA európai védelemben való vezető szerepvállalásának feladásának potenciális előnye azonban – egy olyan Európa, amely szükség esetén meg tudja védeni magát – továbbra is jelentős.

Ha kontinensünknek nagyobb stratégiai autonómiája lenne, Washington kevésbé hinné azt, hogy az Egyesült Államok egyedül képes úgy alakítani a világot, ahogyan akarja. Ezért lenne ideális felhatalmazni az európai szövetségeseket, hogy kezdjék el pótolni az amerikai kapacitás hiányosságait. 

Konklúzió – reális cél lehet egy valódi partnerség?

Összefoglalásképp pedig, ha kicsit visszatérünk Macronra, akkor láthatjuk a fentiek alapján is, hogy a helyes kérdéseket teszi fel:

1. Az elkövetkező évtizedekben milyen kapcsolatra törekedjen az Egyesült Államok és Európa? 
2. Legyen ez egy valódi partnerség, amely alkalmazkodik a változó körülményekhez? Vagy legyen ez egyoldalú függőség, amely fenntartja az Egyesült Államok megszilárdult dominanciáját, és az európai államokat kevésbé szövetségesként, inkább vazallusokként integrálja?

Itt az ideje tehát Európának tisztázni a saját stratégiai érdekeit, egyúttal pedig leszakadni az amerikai lélegeztetőgépről, kialakítva egy egészségesebben strukturálódó NATO-t. Ez az átmenet nem egyszerű, hiszen működőképes európai védelem kiépítéséhez ügyes politikai manőverezésre, az európai védelmi ipari bázis ápolására és a stratégiai kultúra átfogó megváltoztatására van szükség. Ez időbe telik, de az eredmény igazolná az erőfeszítéseket. A pesszimisták állításaival ellentétben a szövetség szilárdabbá, biztonságosabbá és fenntarthatóbbá válna, összhangban azzal, amit a második világháború után eredetileg elképzeltek.

Borítókép: 123rf

Eredetileg megjelent a Makronom.Mandiner.hu oldalán.