Kerekes György, a Makronóm Intézet alapítójának írása

Elfelejtett állam

Nyugat-Szahara ritkán kerül a hírekbe, és nem azért, mert jelentéktelen földdarab a bolygó leghatalmasabb sivataga és az Atlanti-óceán közé szorulva, hanem leginkább azért, mert harminc éve befagyott konfliktus alakítja a sorsát. 1960-ig Spanyolország tartománya volt, majd 1976-ban függetlenné vált Szaharai Arab Demokratikus Köztársaság néven, de Marokkó három évvel később megszállta, és  a kormány (meg a lakosság nagy része) Algériába menekült. 2017-ig egyetlen ENSZ-tagállam sem ismerte el a marokkói fennhatóságot, de ekkor néhány ország hajlandónak mutatkozott a marokkói igényeket elismerni, ha a királyság autonómiát ad Nyugat-Szaharának. 2020-ban még az USA is elismerte a marokkóiak jogait, főleg azért, hogy Marokkó részese legyen az Ábrahám-megállapodásoknak (Izrael és az arab országok közötti viszony normalizálása, a Trump-adminisztráció leglátványosabb  külpolitikai sikere). Az Európai Unió viszont jogszerűtlennek tekinti a marokkói megszállást, és az Európai Bíróság ítéletei több ízben befolyásolták az unió és Marokkó közötti kereskedelmi szerződéseket Nyugat-Szaharára hivatkozva (például a halászati megállapodások nem terjednek ki a nyugat-szaharai vizekre). Az ENSZ és az EU is azt szeretné, ha Nyugat-Szahara státuszáról népszavazás döntene, de a függetlenségi harcot folytató Polisario Front és a marokkói kormányzat képtelen megállapodni a népszavazás feltételeiről. 

Az ENSZ Nyugat-szaharai különleges kontingensének, a MINURSO-nek magyar vezetője is volt Száraz György vezérőrnagy személyében.

Hosszúra nyúlt szabadságharc

A függetlenségért lassan 50 éve küzdő Polisario Front vezetője, Abwa Ali egy idegenlégiós vagy egy 80-as évekbeli Z kategóriás akciófilm figurája is lehetne: hatalmas napszemüveget hord, a hasán foltosra hegesedett seb éktelenkedik és Toyota terepjáróval menekül egy jól sikerült rakétatámadás elkövetése után, amiről leszerelik a szélvédőt, hogy ne csillanjon be a szaharai napfénytől. Ali még a spanyolok ellen kezdte a háborút, de a marokkóiak ellen folytatta: 1991-ben a Polisario Front tűzszünetet hirdetett, de még mindig csak az ország területének 20 százalékát kitevő, úgynevezett Fr Zone-t felügyeli. (Apróbb szépséghibája a dolognak, hogy a Free Zone lakossága gyakorlatilag nulla, és az értékes foszfátkitermelés sem itt folyik.)

Marokkó 2020 novemberében katonákat küldött egy őslakostüntetés leverésére, mire a Polisario Front érvénytelenné nyilvánította a tűzszüneti megállapodást. Így Ali és parancsnokai újra támadásokat intéznek a megszállók ellen.

Könnyű lenne legyinteni az újra fellángoló konfliktusra, de a nyugat-szaharai helyzet az egész Magreb-régió stabilitását alááshatja, ami sem Európának, sem Magyarországnak nem közömbös. 

Ahogy említettük, az őslakosok (akik amúgy jórészt nomád tevepásztorok) nagyobb része Algériában talált biztonságra, és a marokkói–algériai rivalizálásnak fontos stratégiai pontja Algír segítségnyújtása a nyugat-szaharaiaknak: Algéria így minimális költséggel és kockázattal tudja lefoglalni Marokkó erőit. Marokkó pedig az Ábrahám-megállapodások révén közeledik Izraelhez, és különösen a kívánatos izraeli haditechnika megszerzéséhez. (A kicsit távolabbi horizonton ott van Törökország és Kína is, amelyek fejlett dróntechnológiát adnak el Marokkónak.)

A helyzet tehát ismét eszkalálódik, a gyarmati múltból maradt egyik utolsó teljesen megoldatlan geopolitikai konfliktusként. Magyarországnak nem kell állást foglalnia egy tőlünk ilyen távoli hadszíntér eseményeiben, de a Magreb-régió stabilitása fontos érdekünk: hazánk Marokkóval és Algériával is igyekszik bővíteni kereskedelmi kapcsolatait: vetőmagot, gyógyszereket exportálunk, és hagyományosan magyar építőipari cégek is labdába rúghatnak ezekben az országokban.

Borítókép: 123rf