A 2020-as évtized eddigi és már körvonalazódó krízishelyzetei felhívják a figyelmet arra, hogy a vén Európának újra kell definiálnia saját magát, tisztáznia kell stratégiai érdekeit és pozícióját.
Ehhez az első lépés, hogy az európai államoknak át kell venniük az Egyesült Államok helyét mint a kontinens védelmének első számú finanszírozója. Ezzel kialakítható egy valódi transzatlanti partnerség az eddigi egészségtelen struktúra helyett. Időben vagyunk még, hogy megteremtsünk egy önmagát megvédeni képes, felelősségteljes, tehát cselekvőképes Európát?
Mihálovics Zoltán politológus, a Makronóm Intézet elemzőjének írása
„No pain, no gain” – valahogy így lehetne leírni a jelenlegi helyzetet Európában, amit nagyjából úgy fordíthatunk, hogy fájdalom nélkül nincs siker. A 2020-as egyelőre a válságok évtizedének mutatkozik. Paradox módon épp ezek a kihívások tehetik lehetővé a kontinens számára egy cselekvőképes Európa alapjainak lerakását. Ehhez a nulladik lépés, hogy az öreg kontinensnek újra kell definiálnia magát, egyúttal tisztáznia is kell a stratégiai érdekeit. Európának szüksége van-e arra, hogy az Egyesült Államok vállaljon első számú felelősséget a kontinens védelméért, vagy itt az ideje átvenni ezt a szerepet? Egy ilyen átmenet – minden bizonnyal – nem lenne egyszerű, ráadásul időigényes is. Ám a munka igazolná az erőfeszítéseket, és hozzájárulhatna egy egészségesebb struktúra, valamint a stabilabb lábakon álló, önmagát megvédeni képes, tehát cselekvőképes Európa létrehozásához.
Ezeket a kihívásokat egyre több prominens európai vezető is érzékeli. Közülük az egyik Franciaország elnöke, Emmanuel Macron, aki miután Pekingbe utazott, leszögezte, hogy – főként Ázsiával kapcsolatban – Európa és az Egyesült Államok érdekei eltérnek, vagyis
Európának végre-valahára itt a megfelelő alkalom arra, hogy tisztázza saját stratégiai pozícióját.
Habár Emmanuel Macron nagyobb európai stratégiai autonómiára szólította fel az öreg kontinenst, Európa ebben a kérdésben is rendkívül megosztott. Ezen megosztottság mentén két rivális tábor különíthető el: az elsőt az olyan elkötelezett, úgynevezett atlantisták alkotják – mint például Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke –, akiket felháborított Macron állítólagos hálátlansága az amerikai biztonsági garanciákkal szemben. Ebben a körben nemtetszést váltott ki a francia elnök azon javaslata is, amely szerint Európának a saját, Washingtontól független stratégiai érdekeit kell szem előtt tartania.
A második csoportba azok az úgynevezett neogaulleisták és páneurópai támogatók tartoznak, mint például Charles Michel, az Európai Tanács elnöke. Ő megdicsérte a francia elnököt, amiért szembeszállt Washingtonnal, és az Európai Uniót egy többpólusú világban Kína, valamint az Egyesült Államok alternatív „harmadik pólusaként” látja.
Az USA érthető okokból hevesen reagált a francia elnök kijelentéseire, hiszen eddig is nagy energiákat fektetett abba, hogy fenntartsa a nyugati egységesség képét ellenfelei előtt. Az Egyesült Államok és Európa között húzódó új ellentétek több kérdést is felszínre hoztak.
- Az Egyesült Államoknak kell-e egyáltalán arra törekednie, hogy bevonja Európát a Kínával folytatott egyre fokozódó versengésbe?
- Inkább arra lenne szükség, hogy csökkentsék a vezető amerikai szerepvállalást Európa védelmében, és ezeket az erőforrásokat átcsoportosítsák Ázsia területére?
Az erőforrások teljes átcsoportosítása jelentős presztízsveszteséget jelentene az Egyesült Államok számára. Arról nem is beszélve, hogy ezzel beigazolná az ellenfelei – Kína, Oroszország, Észak-Korea, Irán – által lefestett képet, miszerint az USA kizárólag a saját érdekeit helyezi előtérbe, amelyekért a szövetségeseit sem fél egymás ellen kijátszani különböző diplomáciai eszközökkel. Másfelől az Egyesült Államok európai védelmi kötelezettségvállalásának érdemi csökkentése aláássa azt az évtizedes erőfeszítést, amely lényegében arra irányult, hogy az USA-t egy olyan ritka nagyhatalomként tüntesse fel, amely nemcsak a saját érdekeire fókuszál, hanem az ambíciókon túl egy „jobb világ” megteremtését ajánlja fel a világnak. (Fontos, hogy itt nem arról van szó, hogy az Egyesült Államok teljesen feladja a katonai jelenlétét Európában.)
Külpolitikai idealisták és realisták
Épp a fenti aggodalmak miatt erősödött fel a külpolitikai idealisták (liberálisok) hangja a politikai diskurzusban, akik szerint az Egyesült Államok kapcsolata lényegében megszakadna Európával, amennyiben:
- jobban bevonná az európai államokat, hogy azok vállaljanak nagyobb részt a saját kontinensük védelméből,
- ezáltal csökkentené az európai védelmi kötelezettségvállalásait.
Szerintük tehát az Európa védelmében betöltött vezető amerikai szerep feladása túl kockázatos, különben sem takarítanának meg vele több pénzt, ráadásul ez a lépés nemcsak veszélyezteti, de tönkre is teszi az Egyesült Államok és Európa közti szélesebb körű együttműködést.
Ez egy túlzó aggodalom, és nem állja meg a helyét, ha megnézzük a realitásokat. A külpolitikai realisták szerint ez az egész érvelés ugyanis azon a téves elképzelésen alapul, hogy az Egyesült Államok képes a végtelenségig elrettenteni Kínát és Oroszországot.
Ha pedig megnézzük az Atlanti-óceán mindkét partját, akkor láthatjuk, hogy az USA és az európai országok számára is előnyös lenne, ha a kontinens védelmével kapcsolatos felelősség többnyire az európai államokra hárulna.
Az USA globális katonai jelenléte a világban
A fenti ábra kiválóan szemlélteti, hogy melyik országban mekkora az amerikai jelenlét csapatok és bázisok formájában. Az elemzés szempontjából különösen Európa érdekes. Ha az amerikai csapatok jelenlétét nézzük, akkor jól látható, hogy legnagyobb létszámban Németországban (csaknem 34 ezer), Olaszországban (12 ezer felett), az Egyesült Királyságban (9 ezer felett), Spanyolországban (3 ezer felett) és Belgiumban (1000 felett) találhatók meg. Amerikai katonai bázisok szempontjából hasonló a helyzet: Németországban 119, Olaszországban 44, az Egyesült Királyságban 25, Portugáliában 21, Belgiumban 11 ilyet említhetünk. Ha Európától elvonatkoztatunk, akkor elmondhatjuk, hogy Japánban van a legtöbb amerikai csapat- és katonai bázis (nem véletlen, hogy a második világháborús vesztes németek és japánok vezetnek ezekben a kategóriákban), de a konfliktusairól híres Közel-Keleten is jelentős az amerikai jelenlét. Érdemes azonban megjegyezni, hogy napjainkra a képeken látottak valamelyest módosultak, hiszen a térkép 2020-as adatokra alapozva készült. Így például az Afganisztánra vonatkozó adatok már nem relevánsak, valamint az orosz–ukrán háború is változásokat indukált ezen a területen elsősorban Európában, fokozódó amerikai jelenlétet hozva magával.
Ha Európa nagyobb felelősséget vállalna saját védelmének finanszírozásában, az azt eredményezné, hogy a jelenlegi felállás átalakulna, és Európa védelmének a felelőssége alapvetően a kontinens államainak a kezébe kerülne, miközben az Egyesült Államok szerepe egyfajta támogató szerepre redukálódna. Ez összességében egy az eddiginél sokkal kiegyensúlyozottabb transzatlanti partnerséget eredményezne, nem pedig egy transzatlanti szakítást.
Jelen felállás szerint viszont inkább egyfajta törekvés látható a status quo fenntartására, amely kiveszi a felelősséget az európai államok kezéből.
Az Egyesült Államok háza táján már többször felmerült annak a lehetősége, hogy csökkentsék az Európával szembeni kötelezettségvállalásaikat. Az USA 34. elnöke, Dwight D. Eisenhower a második elnöksége alatt, 1959-ben fakadt ki éppen arra, hogy az európai NATO-szövetségesek azáltal, hogy nem hajlandók az amerikai katonai erőket a saját katonai erejükkel helyettesíteni, leterhelik az Egyesült Államokat. Ezekkel a kritikákkal később a különböző demokrata és republikánus adminisztrációk is éltek, de a helyzet ma az USA „Asia first” megközelítése miatt alapvetően más.
A vita a közelmúlt eseményei miatt azért éledhetett újjá, mert a külpolitikai idealisták és a stratégiai nyugalmat árasztó realisták az „Asia first” kapcsán valamelyest elkezdtek közeledni egymáshoz. A táborok között az aggodalom a közös pont, de másfelől közelítenek a kérdéshez.
A liberális csoport inkább attól tart, hogy Kína felemelkedése miatt az Egyesült Államok európai kötelezettségvállalásai alááshatják az ázsiai prioritásokat. A realistábbak viszont sokkal inkább geopolitikai és költségvetési okok miatt érvelnek az USA kontinentális kötelezettségvállalásainak lazítása mellett.
A megfelelő alkalom
Az európai védelem ügye közép- és hosszú távon is meghatározó lesz. Kína felemelkedésével és a két szuperhatalom közötti versengés fokozódásával ugyanis az Egyesült Államok keveset nyer és sokat veszít azzal, hogy elsődleges finanszírozója Európa védelmének, amelyet olyan országok alkotnak, amelyek egyébként képesek lennének a saját védelmük finanszírozására Oroszországgal szemben. Az orosz csapatok vártnál gyengébb teljesítménye pedig egy olyan lehetőség, amit ha megragadunk, elérhető a védelemben betöltött amerikai szerepvállalás fokozatos visszaszorítása, ami a legvégső fázisban eredményezhetne egy egészségesebb struktúrát.
Kevésbé konfliktusos időkben ez a kérdés veszítene valamelyest a fontosságából, mivel az korábban is kiderült, hogy egy ilyen időszakban mind Európában, mind Ázsiában egyidejűleg fenntartható az amerikai katonai jelenlét. Viszont a háború legalább az egyik régióban reális és egyre növekvő lehetőség, amit felelőtlenség lenne figyelmen kívül hagyni. Az utóbbi években ugyanis egyre valószínűbbé váltak a közvetlen konfliktusok Kínával és Oroszországgal is. Itt viszont érdemes felhívni a figyelmet egy ellentmondásra, ami az USA prominens vezetőinek retorikája és a valós katonai képességek között húzódik. Az amerikai döntéshozók Kína és Oroszország viszonylatában szinte már bevetten elrettentésről beszélnek, miközben már az Egyesült Államok 2018-as védelmi stratégiája sem tagadta, hogy az USA nem tart fenn elegendő katonai erőt egyszerre a két régióban az esetleges háborúk megvívásához.
Így kijelenthetjük, hogy az Egyesült Államok jelenleg nem lenne képes egyszerre hadműveleteket végrehajtani egy szuperhatalom – Kína – és egy regionális nagyhatalom – Oroszország – ellen.
Ezt valószínűleg tudják az ellenfelek is. Amióta tart az orosz–ukrán háború, kikristályosodtak a kockázatok, így nem véletlen, hogy az Egyesült Államok európai és ázsiai szövetségesei is azt kérik, hogy régióik számára biztosítson több erőforrást.
Elemzéssorozatunk következő részében – az európai cselekvőképességből levezetve – azt vizsgáljuk meg, hogy a jelenlegi hidegháborúsra hajazó környezetben mely területek, országok jelenthetik az esetleges forrópontokat, valamint azt, hogy mennyi az esélye egy közvetlen katonai konfliktus kirobbanásának Oroszország és a NATO között.
Borítókép: 123rf
