Amikor nem úgy mennek a dolgok, mint azt megszoktuk, amikor soha nem látott válságokkal soroznak meg minket, amikor még csak a régi, megszokott módokon magyarázatot sem találunk minderre, akkor érdemes új utakat keresni. Érdemes eltérni az eddig megszokott narratíváktól, mélyebbre ásni, több magyarázatot meghallgatni, és rábízni magunkat a pragmatizmusra és a megérzésre. Így sikerülhet olyan gazdasági fogalmakra rálelni, mint a kapzsinfláció, a gördülő recesszió, a hidegháború 2.0. vagy a mosodaországok.

Persze ezek csak fogalmak, amelyek megalkotását megelőzi egy folyamat felismerése, annak pontos leírása, amiből majd megszülethet a pár szóval leírható megnevezés. Ezek az első lépésben még csak találgatásoknak vagy összeesküvés-elméleteknek tűnhetnek, aztán eltelik egy kis idő, amíg a mainstream szakirodalom is elkezd velük foglalkozni, majd a szerzők, az elemzők felkapják és magukévá teszik a fogalmakat.

Ne aprehendáljuk a hivatalos nézőpontot mesterien szajkózó tudományos világot, szakértőket, elemzőket, szaksajtót. Hosszú éveken keresztül nem kellett kilépniük a komfortzónából, és 

nem is szabadott igazán kilépniük a klubból való kigolyózás kockázata miatt. 

Most meg minden összeomlik, minden változóban, és fel kell adni a régi elveket. Kicsit hasonlít mindez a gyász szakaszaihoz. A jól bevált elvektől úgy búcsúznak, mint más a halottjaitól, először tagadják, majd úrrá lesz rajtuk a düh, hogy később alkudozzanak a valósággal, majd a bánat után jöhet az elfogadás. Persze az utolsó fázis annál sikeresebb, minél előbb az élére lehet állni az új valóságmagyarázatnak.

A legjobb példa erre a kapzsinfláció fogalmának beemelése a mainstream valóságmagyarázatba. A Covid utáni visszapattanás, az akadozó ellátási láncok beindították az inflációt, amire az ukrajnai háború és az energiaválság még rátett egy lapáttal.

Az elmúlt hónapokban folyamatosan jelentek meg az infláció több évtizedes csúcsáról szóló jelentések, a mögöttes okokat firtató elemzések. A legtöbb elemzés az inflációt hajtó okokat a keresleti és a kínálati oldal együttes zavaraival magyarázta, kiemelve, hogy ezen tényezők hatásai az egyes régiók, országok esetében eltérőek lehetnek: az USA-ban a keresleti oldali hatások erőteljesebben jelentkeznek (köszönhetően a COVID-válság alatt „kiszórt” 5000 milliárd dollárnyi, igen könnyen osztogatott, úgynevezett „helikopterpénznek”), míg Európában elsősorban a kínálat oldali nyomás dominál (azaz az ellátási láncok töredezettsége okozza az áremelkedéseket).

A Makronóm azonban Magyarországon elsőként mutatott rá egy harmadik, igen jelentős tényezőre:

még 2021 novemberében leírtuk az ármeghatározó vállalatok haszonkulcsemelését,

amely révén a vállalatok extraprofitra tehettek szert az elmúlt másfél-két évben. Akkoriban csupán néhány közgazdász és kutatóintézet kezdte el érdemben vizsgálni az inflációt hajtó extraprofit jelenségét, és nekünk is vizsgálnunk kellett vajon Robert Reich, a Clinton-kormányzat valamikori munkaügyi miniszterének vagy Servaas Storm, a Delfti Műszaki Egyetem munkatársának véleménye valóban kiállja-e az igazság próbáját.

A folyamatot kétségkívül két baloldali szakember írta le elsőként, de a pragmatikus szempont nem zárja ki azt, hogy bármely oldal által felvetett anomáliákat figyelembe vegye. Persze a leírásuk teljesen ellentmondott annak az uralkodó nézetnek, miszerint létezik a piac láthatatlan keze, ami miatt a vállalatok igyekeznek majd alacsonyan tartani áraikat, hogy megszerezzék az ügyfeleik lojalitását és pénzét. Így normális esetben mindenki félve emeli az árakat, hiszen a versenytárs elragadhatja a vásárlókat. 

A monopolhelyzetben lévő vállalatok mégis szemérmetlenül emelték az áraikat, soha nem látott szintre növekedett a profitjuk, és közben pénzük nem kis részét költötték részvényeik visszavásárlására. 

A két szakértő javaslata is eltért a hivatalos gazdaságpolitikától, hiszen egyértelműen a trösztellenes törvény szigorítását szorgalmazták.

Tulajdonképp csak egy jó évnek kellett eltelnie, és olyan pénzintézeteknek is nyilvánvalóvá vált a kapzsinfláció fogalma, mint az ING. Tulajdonképp nem is rossz átfutási idő: a Világbanknak és a Nemzetközi Valutaalap (IMF) képviselőinek például nyolc évig tartott, míg a bírálattól eljutottak oda, hogy a magyar gazdaságpolitika által alkalmazott eszközöket ajánlják más államoknak is, amelyek egyensúlyt kívánnak teremteni gazdaságukban.

A sor persze folytatható volna a többi fogalom pályafutásával, de talán nem is az a fontos, hogy mi történt pár hónappal ezelőtt, a lényeg, hogy a nem szokványos ötleteknek is megvan a lehetősége bejutnia a szakmai közbeszédbe, mert a meggörbedt időkben nem lesznek elegek az eddigi megoldások. Persze az ilyen vérzivataros években születnek mindenféle ötletek, összeesküvés-elméletek, amelyeket azért érdemes szűrni. Ehhez viszont nem kell más csak józan ész és pragmatikus hozzáállás.