A mély tengerek ásványkincseinek kiaknázása nemcsak környezetvédelmi szempontból rossz, de befektetésként sem igazán térül meg? Eddig a mélytengeri bányászatról folytatott vita szinte teljes egészében a környezeti hatásokra összpontosult, kevesen vizsgálták annak gazdasági létjogosultságát.

Az óceán mélyén hemzseg az élet. Csodálatos életközösségek találhatók itt, amelyek kevéssé ismertek és nem hasonlítanak a földön semmi máshoz. Minderre igen jelentős hatással volna a tengerfenéki ásványok iparosított kitermelése. A viszonylag új keletű mélytengeri bányászati iparág egyes ellenzői most azzal érvelnek, hogy e tevékenység nem csak ökológiailag okozna katasztrófát. Az ellenzők azt mondják, hogy ez rossz befektetés is.

A Nautil portál megszólította Victor Vescovo magántőke-befektetőt és felfedezőt, aki már mind az öt óceán legmélyebb pontjára lemerült. Vescovo nem hiszi, hogy ez technológiailag vagy pénzügyileg működhetne.

„Ha meg akarjuk állítani a mélytengeri bányászatot, akkor meg kell állítani annak finanszírozását” 

– mondja.

Egy tavalyi előadásában Vescovo bírálta a The Metals Companyt (TMC), amely a legjelentősebb a közel kéttucatnyi vállalat közül, amelynek engedélye van mintegy 800 ezer négyzetkilométernyi óceánfenék feltárására. Az ő céljuk 

a tengerfenéken fekvő, úgynevezett polimetallikus gócok kitermelése: ezek kobaltot, nikkelt, mangánt és rezet tartalmazó, tojás nagyságú kőzetek.

A The Metals Company kísérleteket végzett, több mint 3000 tonna gumót nyert ki 4,5 kilométer mélyből, és megkezdené a kereskedelmi kitermelést.

A kereskedelmi célú tengerfenék-bányászat veszélyei felbátorították ennek a technikának az ellenzőit. A mélytengeri ökológia dinamikáját csak homályosan ismerjük, de egyértelmű, hogy a gumók kiásása a tengerfenékről rendkívül pusztító lehet, az ökológiai helyreállítás pedig évszázadokig tarthat, mivel az ottani különleges ökoszisztéma feltehetően sokkal lassabban regenerálódik. Az ENSZ Környezetvédelmi Programja szerint is a mélytengeri bányászat a jelenlegi formájában nem tekinthető fenntarthatónak.

Vescovo ehelyett arról a rendkívüli kihívásról beszélt, amelyet az összetett gépek üzemeltetése jelent a korrodálódást felgyorsító sós vízben, közel fagypont körüli hőmérsékleten, ahol a gépek minden négyzetcentiméterére igen jelentős  nyomás hat. A hihetetlenül ellenséges környezet minden mechanikus vagy elektromos dolgot „széttép”. Szerinte mindezek nevetségessé teszik a TMC előrejelzéseit: nem az első projektjük által megcélzott fémek 13,1 milliárd dolláros kitermelési értékét, hanem azt a 7,1 milliárdot, amennyibe a kinyerésük kerülne.

Szerinte az olaj- és gáziparban minden nagyobb óceáni beruházási projekt kivétel nélkül túllépte az eredetileg tervezett költségvetést. Megemlítette a Gorgon gázprojektet Nyugat-Ausztrália partjainál, amely 11 milliárd dollárra volt tervezve, most pedig közel az ötszörösébe, 54 milliárdba került.

Vescovo az utolsó pillanatban igyekezett beavatkozni, ugyanis a The Metals Company kereskedelmi engedélyt kért a Nemzetközi Tengerfenék Hatóságtól (International Seabed Authority – ISA), a nemzetközi vizeken való tengerfenék-fejlesztés szabályozására 1994-ben létrehozott kormányközi testülettől. A döntés a hatóság következő, júliusi ülésén várható.

A környezetvédők érvei

Az egyik fő érv, hogy a mélytengeri ökoszisztémák olyan fémek miatt pusztulhatnak el, amelyekre csak néhány évig lesz szükség. Emellett a kutatók szerint a mélytengeri táplálékláncok és mikrobiális közösségek megzavarásával a bányászat csökkentheti a mélytenger szénmegkötő képességét. Az is lehetséges, hogy ezek a zavarok, valamint a bányászat által létrehozott üledékfelhők messzemenő hatással lehetnek a kereskedelmi halászatra.  

A kérdés az, hogy a későbbiekben felelősségre vonhatók-e ezért a vállalatok vagy a befektetők.

Az ENSZ tengerjogi egyezménye szerint a tengerfenék fejlesztése „az egész emberiség javára történik”, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy a pénzügyi előnyöket meg kell osztani a tagországokkal. Az elméleti rész tehát  gyönyörűen hangzik, egy olyan monumentális vállalkozásnak, amelyre nincs hasonló precedens egyetlen más iparágban sem. Hogy ez mit jelent a gyakorlatban – hogyan oszlanak majd meg a bevételek a bányavállalatok és más nemzetek, különösen a fejlődő országok között –,  az még mindig rendkívül vitatott.

A legalapvetőbb bizonytalanságot azonban az jelenti, hogy valóban szükség van-e a fémekre a tengerfenékről. Nélkülözhetetlenek-e a tiszta energia forradalmát hozó akkumulátorok előállításához?

Egyes kutatók azzal érvelnek, hogy a meglévő földi nikkel- és kobaltkészletek már most is elegendők a jövőbeli igények kielégítésére.

Ráadásul a kobalt és a nikkel iránti kereslet csökkenhet, mert az elemeket egyre könnyebben lehet majd újrahasznosítani. Az olcsó, mindenütt jelenlévő elemeket, például a vasat, a ként és a nátriumot használó új akkumulátorkémiák is egyre fejlődnek. Ha ez a tendencia folytatódik, a mélytengeri fémek kereslete és ára zuhanna, így a gazdaságosság és a költségek óriási kockázatot jelentenek.

Többen is belekapaszkodnak ezekbe az érvekbe. Szerintük a The Metals Company 7-8 milliárd dollárnyi befektetése a tengerfenék bányászatához szükséges infrastruktúra kiépítésére, potenciálisan kiválthatná az akkumulátorok kobaltigényét.

A  gazdasági idővonal nagyon különbözik a mély tenger élővilágának idővonalától. Néhány évvel ezelőtt Vescovo egy expedíciót vezetett a második világháborúban elsüllyedt USS Johnston romboló azonosítására. A hajó a Fülöp-szigeteki árok fenekére zuhant, és több mint négy mérfölddel az óceán felszíne alatt állt meg. Bár több mint háromnegyed évszázad telt el, azokon a területeken, amelyeken átcsúszott, még mindig nem települt vissza az élet. Ezek a megfigyelések pedig arra utalnak, hogy a bányászat hatásai nagyon súlyos következményekkel járhatnak. 

 A cikk eredetileg megjelent a makronom.mandiner.hu oldalán.