Időről időre, amióta immár negyven éve újságíróként követem a francia politikát, egyben biztos lehetek: előbb-utóbb ilyen események bekövetkeznek. Van úgy, hogy két-három, de még öt nyugodt esztendő is eltelik a külvárosok zavargása nélkül. Aztán egy félresikerült rendőri beavatkozás elegendő táptalajt ad a romboláshoz. A lázadás mint a kuktán a szelep, ha túl sok gőz gyűlt össze kiengedi, hogy az edény ne robbanjon fel. Azután, hogy bármilyen érdemi megoldás születne az eredeti problémára, minden háborítatlanul folyik tovább.

Mintha már többször megtapasztaltuk volna ezt a felállást: egy konfliktus, amelyben a rendőrség túlreagálása miatt egy vagy akár több áldozat is meghal, és amire a külvárosok fiatalsága agresszív demonstrációkkal válaszol. Amikor már szép számban gyűltek össze a tüntetők, betörnek néhány sportboltba, hogy megszerezzék a márkás cipőket, majd átugranak a szomszédos butikba, hogy néhány divatos trikót szerezzenek be. Végül nem maradnak el az elektronikai áruház látogatások sem, ahonnan digitális eszközökből raktároznak be. Természetesen mielőtt elmennek, nem felejtik el felgyújtani a kifosztott boltokat. Ez több éjszakán át ismétlődik, amíg a zavargások elcsitulnak, és a rombolók maguk is elfáradnak a tombolásban.

A friss, országszerte kitört összecsapásokban talán az volt az újdonság, hogy mennyire fiatalok voltak a tüntetők, akik többnyire kamaszok voltak. A központtól félreeső városrészeken főként bevándorló háttérrel rendelkező emberek élnek, akiknek sok esetben észak-afrikai ősei vannak.

Azonban az érintettek nem mostanság érkeztek az országba, ők már harmadik, akár negyedik generációs fiatalok és ők igazi bevándorló háttérrel rendelkeznek.

Ezek az emberek a Francia Köztársaság teljes jogú polgárai, és közülük sokan megtartották az őseik állampolgárságát is, így rendelkeznek francia-marokkói vagy francia-algériai útlevéllel is.

A hajdani migráns vagy alkalmi munkás, akit régen büszkeséggel töltött el, hogy megkapta a valóra vált álomnak tűnő francia állampolgárságot, most azt tapasztalja, hogy a fiatal generáció számára ez már nem jelent semmit. Franciaországban sem érzik magukat otthon, és amikor szüleik hazájába visszatérnek, még csak nem is kezelik őket otthoniként, csupán „francia rokonként”.

A franciák öntudattal telve propagálnak az egyenlőség elve mellett, de itt nincs szó a rasszizmus fogalmáról – mindenesetre hivatalosan nincs. Azonban az teljesen nyilvánvaló, hogy valójában kikkel állnak szemben. Egyetlen csúnya nézés, át nem gondolt kommentár vagy egy rendőr hangneme felfedi az idealista elvek mögött meglévő lenéző megítélést.

Több millió euró egyszerű bezsebelése

Két teljesen különböző kultúráról beszélünk, melyek között hatalmas a különbség. Régebben, azaz 40-50 évvel ezelőtt valóban nagy szükség volt a hajdani bevándorolt munkásokra, azonban napjainkban egyre kevesebb ilyen típusú munkaerőre van igény. Manapság inkább a képzett munkavállalókra van szükség. Nem gyakori, hogy a bevándorlók rendkívül befolyásos állást szerezzenek, politikussá vagy üzletemberré váljanak. Megesik, de ritkábban. A kamaszoknak, fiatal felnőtteknek az önmagukat adó, első ránézésre semmi különlegessel nem foglalkozó emberek számítanak példaértékűnek, akik ezáltal keresnek temérdek pénzt.

Mostanság Karim Benzema a leghíresebb a külvárosokban. Ő egy algériai gyökerekkel rendelkező csatár, a Real Madrid focicsapat egykori csatára. A fizetése évi kétszázmillió euróra tehető, ami átszámolva mintegy hetvennégy milliárd forint. Benzema a muzulmán hit szerint él, amit sokan kedvelnek benne, ráadásul a francia válogatottal véglegesen megszakította a kapcsolatát. Ez is egy olyan cselekedet, amely azokban körökben, ahol Franciaországra gyarmatosítóként tekintenek, csak tovább növelte Benzema népszerűségét. Bár a külvárosok többsége balra szavaz, ha az egyénekre fókuszálunk, akkor észrevehető, hogy számukra nagyon fontos a pénz.

Hol lehet jelentős mennyiségű pénzt szerezni? Nyilvánvaló, hogy a bűnözésből, különösen a drogkereskedelemből.

Mit lát a fiatal generáció? Látja, hogy még a környéken élő kábítószer-kereskedőknek is olyan holmijai vannak, amiről ő csak álmodni mer. A kerületi bandavezérek pedig olyan autókkal közlekednek, amilyeneket csak filmekben láthat.

Azonban csak keveseknek adódik meg a lehetőség visszafordulni erről az útról. A helyi börtönök hatvanezer elítéltjének majdnem 75-80 százaléka muzulmán. A 67 milliós népesség közül az iszlámok összlétszáma tíz százalék körül van, így a börtönben lévők száma nyilvánvalóan túlreprezentált. A börtönben lévők többsége a külvárosokból érkezik és valamilyen banda tagja.

A francia börtönök olyan helyek, ahol számos korábbi erőszakos cselekmény elkövetője vált meggyőződéses iszlamistává, ami azt jelenti, hogy ezek a börtönök valóságos radikalizációs központok lettek.

Bár lakhatási körülményeik minősége javult, az ott élők viselkedésében ez nem okozott változást. A fosztogatás és indokolatlan pusztítás továbbra is normálisnak tekinthető, ahogyan az elődeik esetében volt.

Ma az tekinthető hősnek, aki bátran szembeszáll egy rendőrsorfallal, miközben társai erről videófelvételeket készítenek. A tüntetők az összes akadályt áthágják és nem ismernek lehetetlent.

Be kell vallani, ma a rendőrség sokkal jobban felkészült az ilyenfajta felkelések kezelésére, mint korábban. Ez látható a stratégiájukban és a modern felszerelésükben is – a francia szervek komolyan veszik az utcák üzenetét. Van néhány személy, aki a rendőrséget hibáztatja, mondván, hogy túlzottan erőszakosan lépnek fel a demonstrálókkal szemben. De hogyan lehetne másképpen eljárni, miközben az életük veszélyben van?

A demonstrációk többsége állandóan rombolással ér véget

Franciaországban nem lehet egyetlen olyan tüntetést sem felhozni példaként, amelyen ne fordult volna elő erőszakos bűncselekmény. De érdemes figyelembe venni az elkövetők jellemzőit. Ha megnézzük a nyugdíjreform ellen tüntető megmozdulásokat, ott főként fehér fiatalok okozták a zavargásokat. A Black Block-os csoportok általában nem keverednek színes bőrű fiatalokkal, legalábbis Franciaországban nem. Ugyanakkor a külvárosi lázadást nem tekintik saját ügyüknek, mivel az a főként az araboké.

Egymás tettei azonban serkentőleg hatnak a másik csoportra, valóságos verseny folyik a rendőrség vegzálásában.

Itt is látszik a két csoport finom elválása, elszigetelődése egymástól.

Egyfajta hasadást vehetünk észre a francia társadalomban. Egyrészt ott van a többség, akik a rendet szeretnék fenntartani, másfelől pedig ott vannak a lázadók, akik csupán úgy tudják a nemtetszésüket kifejezni, ha az állami szerveket támadják. Emmanuel Macron száznapos terve, mely arra irányult volna, hogy kibékítse egymással a két csoportot, teljesen kudarcba fulladt. Ha a külvárosokban uralkodó jelenlegi állapotot figyelembe vesszük, egyfajta amerikaiasodást vehetünk észre, mivel ügyet sem vetnek a hatalom szavára. Azonban van egy fontos különbség: itt a fegyvereket nem vetik még be.

A rendpárti oldalon is találkozhatunk újdonsággal: az emberek a hatalom és a maguk megsegítésére rendfenntartó csoportokat hoznak létre, hogy szembeszálljanak a terrorállapotot fenntartani kívánó erőkkel. Úgy vélik, a kormány nem képes egyedül szembeszállni a felkelőkkel. Mindenképpen a polgárháború elkerülése a végső cél.

Ahhoz, hogy minden úgy legyen, ahogy eddig megszoktuk, szükség van arra, hogy a dolgok a megszokott mederben folyjanak tovább. A média véleményvezérei időnként vitát folytatnak erről, majd egy időre minden a feledés homályába vész, amíg egy új esemény kapcsán újra felszínre nem kerül a lázadás.

A kultúrák között szó sincs átjárásról, nem lehetséges. Elkeseredettség és kilátástalanság uralkodik. Tehát egyetlen dologban lehetünk biztosak, hogy a mostanság látott események a jövőben szintén megismétlődhetnek. A kérdés a következő: milyen következményekkel jár majd ez a helyzet?

Címlapfotó: 123rf.com