Lóránt Károly közgazdász írása.

Egyre nagyobb gyakorisággal olvashatunk olyan cikkeket, kimondottan befolyásos amerikai újságokban, illetve találunk ismert agytrösztöktől (például a RAND Corporation), vagy nagytekintélyű szervezetektől (például Council on Foreign Relation) származó tanulmányokat, amelyek az ukrán-orosz háború befejezésének lehetőségeit keresik. A Pentagonból nemrégiben kiszivárgott dokumentumok is arra utalnak: az amerikai hírszerző szervek meglehetősen pesszimistán ítélik meg Ukrajna győzelmének esélyeit, és ez az USA-ban is a béketeremtés híveit erősíti.

Pontosan áprilisban nem mástól, mint a Külkapcsolatok Tanácsának (Council on Foreign Relation) elnökétől, Richard Haasstól és egyik munkatársától, Charles Kupchantól került napvilágra egy olyan elemzés, amely az ukrajnai háború lezárásának lehetőségeit vizsgálja. A külkapcsolatok egyik kiadványában, a Foreign Affairs-ban publikált terjedelmes cikket egy matematikai levezetéshez lehetne hasonlítani, amely sorra veszi a lehetséges eseményeket és a legvalószínűbbnek tartott történések alapján halad tovább egészen a végkövetkeztetésekig, amelyek szerint Oroszországnak a felé tett területi és politikai engedmények alapján bizonyosan el kell jutni egy békeszerződésig.

A szerzők abból indulnak ki, hogy

a két háborúbal álló ország jelenleg még nem kész a tárgyalásokra.

Vlagyimir Putyin orosz elnök valószínűleg attól tart, hogy ha most abbahagyja a harcot, az oroszok hibáztatni fogják, hogy költséges és hiábavaló háborút indított. Végül is az orosz erők nem ellenőrzik teljesen azokat a területeket, amelyet Moszkva tavaly szeptemberben egyoldalúan annektált. A NATO nagyobb és erősebb lett, Ukrajna pedig jobban elidegenedett Oroszországtól, mint valaha. Úgy tűnik, Putyin úgy véli, hogy az idő az ő oldalán áll, és úgy számol, hogy át tudja vészelni a gazdasági szankciókat, amelyek nem fojtották meg az orosz gazdaságot, és fenn tud tartani egy olyan hadműveletet, amelyet az oroszok több mint 70 százaléka még mindig támogat.

Kijevvel sem akar megállapodni. Az ország vezetése és lakossága érthető módon arra törekszik, hogy visszaszerezze az Oroszország által 2014 óta elfoglalt összes területet, beleértve a Krími-félszigetet is. Az ukránok pedig azt szeretnék, hogy Moszkvát vonják felelősségre az orosz erők háborús bűneiért, és fizettessék meg vele az újjáépítés és -szervezés hatalmas költségeit. Az ukrán vezetők tehát ahelyett, hogy diplomáciai beavatkozást várnának a Nyugattól, inkább katonai és gazdasági segítséget kérnek. 

Nem várható háborús eszkaláció

Az USA és Európa eddig is jelentős hírszerzési, kiképzési és hardverszolgáltatást nyújtott, de tartózkodtak a magasabb képességű katonai rendszerek, például nagy hatótávolságú rakéták és fejlett repülőgépek szállításától, mert attól tartottak, hogy ezzel Oroszországot eszkalációra késztetnék, ami akár atomfegyverek ukrajnai bevetését, akár egy NATO-tagország csapatainak vagy területének szándékos megtámadását jelenthetné. A szerzők szerint Washington ugyan joggal veszi számításba az eszkaláció kockázatát, a döntéshozók aggodalmai túlzóak. Mint érvelnek, a háború egy NATO-tagállam megtámadásával való kiterjesztése nem állhat Oroszország érdekében, hiszen az országnak így is elég nehéz egyedül harcolnia és erői az egy éves háborúskodás után már erősen megfogyatkoztak.

Az atomfegyverek bevetése sem szolgálná Moszkva érdekeit.

Arra késztetné a NATO-t egy nukleáris támadás, hogy közvetlenül belépjen a háborúba, és Ukrajna-szerte megtizedelje az orosz állásokat. Emellett egy ilyen lépés elidegeníthetné Kínát és Indiát, amelyek mindketten figyelmeztették Oroszországot, hogy tartózkodjon a nukleáris fegyverek használatától.

Mindezt figyelembe véve az lenne a legjobb, ha a Nyugat félretenné a háború eszkalációjától való félelmeit és leszállítaná Ukrajnának azokat a tankokat, nagy hatótávolságú rakétákat és más fegyvereket, amelyekre szüksége van ahhoz, hogy az elkövetkező hónapokban visszaszerezze az irányítást a háború során elvesztett területének nagyobb része felett. Nem reális azonban azzal számolni, hogy Ukrajna minden területet vissza tud szerezni, a valószínű eredmény a szerzők meglátása szerint az lesz, hogy ez év végére patthelyzet alakul ki egy új frontvonal mentén. A kérdés az, hogy ezek után mi a teendő? 

Milyen stratégiai veszteségekkel kell szembenézni?

Nem meglepő, ha azt mondjuk, hogy a háború folytatásának kevés értelme van. Ukrajna szempontjából nem lenne bölcs dolog továbbra is kitartóan törekedni egy teljes katonai győzelemre, amely pirruszi győzelemnek bizonyulhat. Az ukrán erők már több mint 100 000 katonát vesztettek és sokukat legjobb katonáik közül. Az ukrán gazdaság mintegy 30 százalékkal zsugorodott, a szegénységi ráta megugrott és körülbelül nyolcmillió ukrán menekült el az országból. Ukrajnának nem szabad kockáztatnia, hogy olyan célokért pusztítsa el önmagát, amelyek valószínűleg elérhetetlenek.

A háborús szezon (tehát a 2023) végére az Egyesült Államoknak és Európának is jó oka lesz arra, hogy felhagyjon azzal a kinyilvánított politikájával, hogy Ukrajnát „addig támogassa, amíg szükséges”.

Az ukrán kitartás és a nyugati elszántság már visszaverte Oroszország Ukrajna leigázására irányuló erőfeszítéseit, döntő stratégiai vereséget mért Moszkvára, és megmutatta más leendő revizionistáknak (itt a szerzők nyilván Kínára gondolnak), hogy a területi hódítás költséges és hosszantartó vállalkozás lehet. Emellett azt is figyelembe kell venni, hogy Kijev folyamatos, nagyszabású támogatása szélesebb körű stratégiai kockázatokat hordoz. A háború erodálja a Nyugat katonai felkészültségét és kimeríti fegyverkészleteit; a védelmi ipar nem tud lépést tartani Ukrajna felszerelési és lőszer-kiadásaival és az Egyesült Államoknak egy esetleges katonai fellépésre is fel kell készülnie Ázsiában és a Közel-Keleten.

A hosszabb ideje tartó háború a világgazdaságra is nagy költségeket ró. Felforgatja az ellátási láncokat, hozzájárul a magas inflációhoz, valamint az energia- és élelmiszerhiányhoz. A háború a nemzetközi rendszert is polarizálja. Miközben a nyugati demokráciák és a kínai-orosz koalíció közötti geopolitikai rivalizálás a kéttömbös világ visszatérését vetíti előre, a világ többi része a háttérben marad, és inkább nem akar a kelet-nyugati rivalizálás új korszakába keveredni.

Íme a kereskedelem jövőjének 2031-es előrejelzése

Diplomáciai úton történő befejezés

Ilyen körülmények között sem Ukrajna, sem a NATO-támogatói nem tekinthetik magától értetődőnek a nyugati egységet.

USA-ra egyre nagyobb politikai nyomás nehezedik a kiadások csökkentése, az amerikai készenlét helyreállítása és az ázsiai képességek növelése érdekében. Most, hogy a republikánusok irányítják a képviselőházat, a Biden-kormányzatnak nehezebb lesz jelentős segélycsomagokat biztosítani Ukrajnának. Az Ukrajnával kapcsolatos politika pedig jelentősen megváltozhat, ha a 2024-es választásokon a republikánusok nyerik meg a Fehér Házat. Itt az ideje tehát, hogy elkészüljön a B-terv, vagyis, hogy az Egyesült Államok és partnerei felkészüljenek a háború diplomáciai lezárására.

Első lépésben Ukrajna nyugati támogatói tűzszünetet javasolnának, amint Ukrajna közelgő offenzívája – elérve, amit el tud érni – befejeződik. Ideális esetben mind Ukrajna, mind Oroszország visszavonná csapatait és nehézfegyverzetét az új érintkezési vonalról. Egy semleges szervezet – akár az ENSZ, akár az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet – megfigyelőket küldene a tűzszünet ellenőrzésére és betartatására. A Nyugatnak más befolyásos országokat, köztük Kínát és Indiát is fel kellene szólítania, hogy támogassák a tűzszüneti javaslatot. 

Amennyiben a tűzszünet beáll, a békés megbeszéléseknek el kell indulniuk. E megbeszélések két külön vonalon zajlanának. Az egyik vonalon Ukrajna és Oroszország között közvetlen párbeszéd indulna, míg a másik vonalon a NATO-allyek stratégiai konzultációt kezdeményeznének Oroszországgal az armszabályozásról és az általános európai biztonsági rendszerről. A procedúra valamelyest összehasonlítható lenne – állítják a szerzők – a móddal, ahogyan egykoron a hidegháború a „2 plusz 4” megbeszélések alatt véget ért.

A béke eléréséhez azonban a nyugati közvéleményt, az oroszokat és az ukránokat is meg kell győzni arról, hogy a békekötés érdekükben áll.

Nehéz feladat: az érintettek meggyőzése a fegyverszünetről

A nyugati közvélemény felé azt lehetne mondani – véli a szerzőpáros – , hogy a Putyin arra irányuló erőfeszítése, hogy a hidegháború utáni biztonsági rendet felborítsa, visszafelé sült el, ami végül is a NATO-t erősítette, a NATO tehát elérte célját. 

Oroszországnak a Nyugat felajánlhatná a szankciók némi enyhítését azért cserébe, hogy Oroszország betartja a tűzszünetet, beleegyezik egy demilitarizált övezet létrehozásába és érdemben részt vesz a béketárgyalásokon. Ha a tűzszünetet Putyin elutasítaná, az elmélyítené diplomáciai elszigeteltségét és megerősítené a szankciórendszert. 

Kijev meggyőzése a tűzszünetről és a diplomácia felé fordulásról nem lehet kisebb kihívás, mint Moszkvát rávenni ugyanerre. Sok ukrán ezt a javaslatot kiárusításnak tekintené, és attól tartana, hogy a tűzszüneti vonalak csupán új de facto határokká válnának. Zelenszkijnek drasztikusan vissza kellene vennie háborús céljaiból, miután a háború első hónapjaitól kezdve győzelmet ígért – ez még a legtehetségesebb politikusoknak sem lenne könnyű feladat.

A Nyugat viszont nem kérné Ukrajnát arra, hogy feladja azt a célt, hogy visszaszerezze az egész területét, beleértve a Krímet és a Donbászt is,

a terv inkább az lenne, hogy elhalasztanák a még mindig orosz megszállás alatt lévő területek státuszának rendezését. Kijev lemondana arról, hogy most megpróbálja erőszakkal visszaszerezni ezeket a területeket, ami valószínűleg kudarcot is vallana, és e helyett elfogadná, hogy a területi integritás visszaszerzése diplomáciai úton történjen. E tekintetben az áttörés azonban csak akkor lehetséges, ha Putyin már nem lesz hatalmon. Addig is a nyugati kormányok megígérhetnék, hogy csak akkor oldják fel teljesen az Oroszországgal szembeni szankciókat és normalizálják a kapcsolatokat, ha Moszkva aláír egy Kijev számára elfogadható békemegállapodást.

További ösztönzőként a Nyugatnak egy formális biztonsági egyezményt kellene kínálni Ukrajna részére. Bár a NATO nem valószínű, hogy felajánlja Ukrajnának a tagságot – a szövetségen belüli konszenzus egyelőre elérhetetlennek tűnik –, a NATO-tagok egy része, köztük az Egyesült Államok, biztonsági megállapodást köthetne Ukrajnával, amely megfelelő önvédelmi eszközöket biztosítana. Ez a biztonsági paktum, bár nem jelentene vasszigorú biztonsági garanciát, hasonlíthatna Izrael és az Egyesült Államok védelmi kapcsolatához.

A biztonsági paktummal párhuzamosan az Európai Uniónak hosszú távú gazdasági támogatási egyezményt kellene kidolgoznia, és ütemtervet kellene javasolnia Ukrajna Európai Unióba való felvételre, amely garantálná Ukrajnának, hogy az unióba való teljes integráció felé halad. Végül a neves, nagy befolyású szerzők megjegyzik, hogy

a Nyugat több mint egy éve hagyja, hogy Kijev határozza meg az EU háborús céljait.

Ez a politika, függetlenül attól, hogy a háború kezdetén volt-e értelme, mostanra kifulladt. Nem bölcs dolog, mert Ukrajna céljai konfliktusba kerülnek más nyugati érdekekkel és fenntarthatatlan, mert a háború költségei egyre nőnek, a nyugati közvélemény és kormányaik pedig egyre inkább belefáradnak a folyamatos támogatásokba. Globális hatalomként az Egyesült Államoknak el kell ismernie, hogy a háború céljainak maximális meghatározása olyan politikát eredményezett, amely egyre inkább ellentétbe kerül más amerikai prioritásokkal.

A Nyugatnak most többet kellene tennie annak érdekében, hogy segítse Ukrajnát abban, hogy megvédje magát és előbbre jusson a harctéren, és ezáltal a lehető legjobb helyzetbe kerüljön a tárgyalóasztalnál még ebben az évben. Addig is Washingtonnak olyan diplomáciai irányt kell kijelölnie, amely biztosítja Ukrajna biztonságát és életképességét a tényleges határain belül – miközben hosszú távon az ország területi integritásának helyreállításán dolgozik. Ez a megközelítés egyeseknek túl sok, másoknak pedig kevés lehet. Az egyéb alternatívákkal szemben azonban megvan az az előnye, hogy a kívánatos és a megvalósítható dolgokat ötvözi – fejezik be elemzésüket a szerzők.

Mit lehet ehhez hozzá fűzni? Ukrajna megtarthatta volna a Szovjetuniótól örökölt területeit, ha ragaszkodik egy semleges státushoz, amit lakosságának kétharmada támogatott (ennyien utasították el kezdetben a NATO tagságot) és ezt a politikát képviselték olyan politikusaik is, mint Leonyid Kucsma és Viktor Janukovics.

Ezt a pozíciót döntötte meg az amerikai támogatással szervezett 2014-es kijevi puccs, amelynek során a kialakult patthelyzet feloldására zsoldosokkal még a tömegbe is lövettek.

A minszki megállapodás keretében is a Krím kivételével megtarthatták volna a területeiket, ha elfogadják, hogy Ukrajna soknemzetiségű ország és autonómiát adnak a többségében oroszok lakta területek lakosságának. Ezzel szemben – angolszász nyomásra – elutasították a megállapodást és ágyúzni kezdték a keleti területek városait.

De még a háború kezdetekor is, amíg még alig volt emberveszteség, a török közvetítéssel létrejött tárgyalások alapján meg lehetett volna egyezni. A megállapodás értelmében Oroszország visszavonult volna a február 23-i pozícióiba, megtartotta volna a Krímet és a Donbasz egy részét, cserébe Ukrajna feladta volna a NATO tagságra vonatkozó igényét, úgy, hogy számos országtól biztonsági garanciákat kap. Ekkor Boris Johnson váratlanul megjelent Kijevben a Nyugatnak azzal az üzenetével, hogy ezt a megegyezést Kijevnek nem szabad elfogadnia, így ez a kezdeményezés is kudarcba fulladt.

A Richard Haass és Charles Kupchan által ismertetett békestratégia alapján Ukrajna hatalmas anyagi és humán károk után, nem lesz kedvezőbb helyzetben, mint ha a török közvetítésű egyezséghez tartotta volna magát.

A tervből az is világos, hogy Ukrajna újjáépítését és támogatását Amerika Európára bízza, mert az Egyesült Államok erőforrásait más célokra kell felhasználni. A szankciók miatt a legnagyobb vesztese ennek a kelet-nyugati összecsapásnak Ukrajna után az Európai Unió, mert olcsó energiaforrásától és jelentős exportpiacától fosztotta meg magát. 

Végül azt a kérdést is feltehetjük, hogy milyen érdekeket képviselnek Európa vezetői, ha hagyták, vagy aktívan elő is segítették, hogy Európa olyan helyzetbe kerüljön, amiről a francia elnök, Emmanuel Macron nemrég azt mondta: „vazallusokká válunk”.

Az eredeti cikk megjelent a Mandiner Makronóm Rovatában.

Címlapfotó:123rf.com