Miklós Hajnalka írása.

Az áruk külkereskedelme azokkal az országokkal volt a legjelentősebb, amelyekkel Szerbiának szabadkereskedelmi megállapodása van. Az Európai Unió tagállamai adják az ország teljes külkereskedelmének 58,4 százalékát, így a legfontosabb kereskedelmi partnernek számítanak.

Szerbia az unió mellett a CEFTA-országok (Bosznia-Hercegovina, Montenegró, Horvátország, Észak-Macedónia és vámszempontból Koszovó) felé szállít a legtöbbet, így 360 milliós árfolyamtöbbletet valósított meg az év elején. Mindenekelőtt villamos energiát, gabonát, gabonatermékeket, elektromos gépeket és készülékeket, vasat, acélt, valamint italokat szállított. Szerbia exportja közel 665 millió dollár a CEFTA országai felé, míg az importja 305 milliót tett ki a megfigyelt időszakban. Az export-import fedezettsége 218 százalék.

Szerbia és Magyarország januári kereskedelmi forgalma közel 273 millió euró volt, ebből Szerbia 148 millió értékben exportált, jelentette be Tomislav Momirović (Tomiszláv Momirovity) szerb bel- és külkereskedelmi miniszter, miután március végén találkozott Magyar József Zoltánnal, Magyarország új belgrádi nagykövetével. 

Akkor a tárcavezető reményét fejezte ki, hogy az év végére a két ország teljes árucsere-forgalma meghaladja a tavalyi 3,65 milliárdot, és eléri a 4 milliárd eurót.

A két állam gazdasági mutatói az elmúlt években jelentős mértékben változtak. Szerbia ma már az ötödik legfontosabb kereskedelmi partnereként tekint Magyarországra, miközben hazánk számára Szerbia a nyugat-balkáni régióban a legfontosabb stratégiai gazdasági partner. A belgrádi nagykövetség honlapján található adatok alapján a térséggel folytatott külkereskedelem 71,8 százaléka déli szomszédunk felé irányul. „A Magyarország és Szerbia közötti külkereskedelmi kapcsolatok az elmúlt években dinamikusan fejlődtek.

A magyar–szerb kereskedelmi kapcsolatok 2020-ban soha nem látott mértékben erősödtek. A két ország közötti külkereskedelmi forgalom kiugróan magas, 41,8 százalékos növekedést ért el, és az értéke megközelítette a 3,8 milliárd eurót” – derül ki az adatokból.

Történelmi változások és jelenkori kihívások a kapcsolatokban

A két ország, Magyarország és Szerbia, viszonya a történelem során igencsak változó volt. Visszaemlékezhetnénk akár a középkorig is, ám nem kell annyira messzire visszatekinteni, hogy megértsük a két ország közti eseményeket. Ma történelmi magaslatokról beszélnek az államvezetők, de a huszadik, majd a huszonegyedik század is számos változást hozott mindenekelőtt Szerbia életében, valamint a szomszédaival való viszonyában. 

Mint arra az Oeconomus Gazdaságkutató Alapítvány a szerb–magyar kapcsolatok változását elemző írásában rámutatott, a 1990-es éveket meghatározó rendszerváltások Szerbiában egész más irányt vettek, mint a többi kelet-európai országban:

véres polgárháborúvá duzzadt, lezáratlan konfliktusokat hagyva maga után. Szerbia, a leginkább egységre törekvő és a Nagy Jugoszlávia terveit védő állam végül egyedül maradt.

A 2000-es évek első évtizedét az újraépítés, az újraszervezés politikája határozta meg. A gazdaság és a nemzetközi kapcsolatok átalakítása mellett új szomszédságpolitikát kellett kialakítania, valamint olyan stabilitást elérnie, amellyel az ország potenciális tagja lehet az Európai Uniónak.

Ezek a törekvések azonban nem mentek olyan könnyen, mint ahogy az elsőre tűnt. A miloševići időkben, vagyis a kilencvenes években Slobodan Milošević (Szlobodan Milosevity) diktatórikus vezetése alatt az országot az ENSZ által elfogadott embargós intézkedések a szerb kormány boszniai konfliktusban való szerepvállalása miatt büntették. A közel négy évig (1992–1996) hatályban lévő szankciókat nem azonnal szüntették meg, sőt az Egyesült Államok a daytoni béke aláírását (1995. december 14.) követően is fenntartotta egy részét.

Szerbia útja a stabilitásig

A polgárháború (ami során Szlovénia, Horvátország, Bosznia-Hercegovina és Macedónia önállósult) és a gazdasági embargó következményeként erőteljes visszaesés alakult ki az akkori Jugoszláv Szövetségi Köztársaságban (amit már csak a megmaradt Jugoszláviát alkotó államok: Szerbia és Montenegró alkottak).

A konszolidáció 1995-től ugyan elkezdődött, viszont az 1999-es NATO-bombázások eredményeként (amire a koszovói helyzet egyre élesebbé válása miatt került sor) a huszadik század végén ismét csökkent a gazdaság teljesítménye.

1992–1999 között a szankciók miatt 95 milliárd dollárnyi veszteséget könyvelhetett el a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság (JSZK), az 1999-es NATO-bombázások pedig 30 milliárd dollárnyi kárt okoztak a nemzetgazdaságnak, mutatott rá a gazdasági kutatóközpont. Mindezek a gazdasági visszaesések a társadalomra is jelentős hatással voltak: 2000 októberében a jugoszláv lakosság mintegy 35 százaléka élt a szegénységi szint alatt, további 35 százalékuk pedig csak kismértékben haladta meg ezt a szintet.

A miloševići rendszer 2000. őszi bukása utat nyitott Szerbiának a gazdaság és a politika újraszervezésére. Fokozatosan kivezették a szankciókat, 2001 szeptemberében pedig a fegyvereladási korlátozás is hatályát vesztette.

A kilencvenes években ellenzékből politizáló Zoran Đinđić, akinek 2000 szeptemberében a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság választásain és október 5-én, a Milošević-rendszer elleni felkelésnél kulcsszerepe volt, 2000 decemberében győzelemre vezette a széles tömegbázissal büszkélkedő 18 párt koalíciójaként megalakult Szerbiai Demokratikus Ellenzéket, és 2001. január 25-én (az akkori) Szerbia miniszterelnöke lett. Előtérbe került az ország gazdaságának átalakítása, a nemzetközi elszigeteltségből való kilépés, illetve elindult az Európai Unióhoz való közeledés is. 

Éppen a rendszerváltást követő időszakban ismerte fel az ország, hogy a fejlesztéséhez elengedhetetlen a külföldi segítség,

amelyhez elsősorban a Világbanktól és az Európai Uniótól várt hozzájárulást. Sikerült megújítani az IMF-tagságot, amely egy újabb forrást teremtett, csatlakozott a Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bankhoz (IBRD), valamint az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bankhoz (EBRD). Egyes stratégiai ágazatokat, mint a közművek, a telekommunikációs cégek, a földgázszállítási társaságok, állami tulajdonba vették, ezzel is garantálva az ellátásbiztonságot, valamint növelve az állami bevételek forrásait.

A magyar-szerb kapcsolatok új fejezete

Miután Magyarország 1999 márciusában lett a NATO tagja, éppen a Jugoszlávia feletti bombázásokat megelőzően, különösen nehéz és kényes helyzetbe került, mindenekelőtt a Vajdaságban élő magyarság miatt.

Ennek ellenére a NATO megkapta a parlamenti jóváhagyást a légtér és a taszári légibázis használatához. Emiatt Kasza József, az egyik vezető vajdasági magyar politikus (a Vajdasági Magyar Szövetség egykori, majd tiszteletbeli elnöke) rendszeresen bírálta Budapestet a támadásokban nyújtott segítségért.

Zoran Đinđić jelentősége a két ország közti viszony javításában is megmutatkozott, hiszen miniszterelnökként épp Kasza Józsefet választotta helyettesévé. Đinđić ígéretet tett a vajdasági autonóm hatáskörök visszaadására (megszületett az úgynevezett omnibusztörvény), Magyarország pedig Jugoszlávia euroatlanti és uniós integrációját támogatta. 2001 augusztusában megnyílt hazánk szabadkai főkonzulátusa.

A pozitív diplomáciai légkör jelentősen felpörgette Magyarország és Szerbia közötti kereskedelmi kapcsolatokat. 2000-től 2004-ig a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság exportja Magyarország felé több mint kétszeresére nőtt, míg Magyarország exportja Szerbia felé több mint 150%-kal bővült.

Az eredeti cikk a Mandiner Makronóm rovatában jelent meg.

Címlapfotó: shutterstock