Ha létrejön a megállapodás az izraeli–szaúdi viszony rendezéséről, arra minden túlzás nélkül használhatjuk a történelmi minősítést. Jelentősége az 1978-as Camp David-i megegyezésével vetekszik, amelyről hajdanán az egyiptomi és izraeli felek a Washingtontól 80 kilométerre található amerikai elnöki rezidencián tárgyaltak. 

Az ünnepélyes aláírásra szeptember 17-én már a Fehér Házban – Jimmy Carter amerikai elnök jelenlétében – került sor, az ünnepélyes eseményen kézjegyével látta el Anvar Szadat egyiptomi államfő és az izraeli miniszterelnök, Menahem Begin a Camp David-i egyezményt. A megállapodás a két ország közötti három évtizedes háborúskodás végére tett pontot, és megteremtette a később aláírandó végleges békeszerződés lehetőségét.

Az egész arab térségre hatással lenne 

Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy az Izrael és Szaúd-Arábia közötti most formálódó megállapodás jelentőségében talán még a Camp David-i egyezségen is túltesz. Miért mondjuk ezt? A 45 éve létrejött megegyezés valóban elérte azt, hogy Izrael és Egyiptom között azóta nem robbant ki háború, de nem volt hatása az egész térségre. A két politikustól bátor tett volt a megállapodás, sajnos az egyiptomi államfő ellen elkövetett gyilkos merényletnek is ez volt a mozgatórugója.

Ez volt a kezdet, amely igen kanyargós és rögös út után évtizedek múlva elvezetett a mai állapotokhoz, mégpedig ahhoz, hogy minden múltból eredő sérelmet félretéve végre a reálpolitika kerüljön előtérbe. Szaúd-Arábia, amióta 1948-ban megalakult a zsidó állam, nemcsak hogy ellenségesen viszonyult hozzá, hanem rengeteg pénzzel támogatta azokat, akik megpróbáltak ártani Izraelnek. Eltökélten segítette a palesztin mozgalmakat, az Izraellel fegyveresen szembeszálló csoportokat, Rijád volt a jelképe a zsidó állammal szembeni, megalkuvás nélküli küzdelemnek.  

Gazdasági hatalma révén az egész arab térség figyelte a szavát, hosszú évekig ő tartotta a lelket megalázott hittestvéreiben. Mi változott meg a közelmúltban? Jönni kellett egy új vezető rétegnek, amely könnyebben túl tudta magát tenni a valós sérelmeken, amelyek azért máig élnek az arabokban és a zsidókban egyaránt. Tehát, ha létrejönne ez a megállapodás, az nem csupán két ország jövőjét, hanem az egész arab régiót befolyásolná. 

Alap: az Ábrahám-megállapodások 

Ez Donald Trump elnökségének köszönhető, az egész folyamat 2020 nyarán kezdődött az Ábrahám-megállapodással, amely rendezte Izrael viszonyát az Egyesült Arab Emírségekkel és Bahreinnel. Ez is történelmi lépés volt. Még ugyanabban az évben ilyen jellegű szerződés jött létre Marokkóval, később Szudánnal is. Az egyezség neve az ábrahámi, vagy más néven nyugati vallásokra utal, ezek az iszlám, a kereszténység és a zsidó hit. Ha a leggazdagabb arab állam, Szaúd-Arábia hasonló, az új viszony alapjait biztosító szerződést kötne Izraellel, arra ugyancsak felfigyelne a világ.

A jól értesültek szerint két éve folynak titkos tárgyalások a felek között, de ezekről még az sem szivárgott ki, hogy miként állnak. 

Voltak cikkek, amelyek nagyon derűlátóan ítélték meg az egyeztetés menetét, míg mások szerint a felek jottányit sem haladtak előre. Állítólag májusban két telefonbeszélgetést folytatott Netanjahu izraeli kormányfő és Mohamed bin Szalman szaúdi trónörökös. A kiszivárgott értesülések szerint ezeken a kapcsolatfelvételeken semmiben sem közeledtek az álláspontok.

Az azonban biztos, hogy manapság nagy a jövés-menés a három fővárosban, Tel-Avivban, Rijádban és Washingtonban. Például a napokban az amerikai fővárosban járt titkos úton a Moszad, az izraeli hírszerzés feje,  David Barnea, aki tárgyalásokat folytatott a Fehér Ház és a CIA magas rangú vezetőivel. De az érintett kongresszusi bizottságok és az elnöki hivatal nemzetbiztonsági részlegének szakértői is egymásnak adják a kilincset Rijádban, valamint Tel-Avivban.

Szögezzük le, az Egyesült Államok akarata nélkül nem valósulhat meg a megegyezés. 

Ha Amerika nem bólint rá, akkor nem lesz megállapodás. A szuperhatalomnak sem mindegy, hogy milyen feltételek teljesülésével születne meg az egyezség. 

De most a három állam mindegyike azt szeretné, ha lenne megállapodás. Az is benne van a játékban, hogy az Egyesült Államok nagyon akarja a megegyezést, és mégis hoppon marad, mert a végén túl nagynak tartja az árát.

„Joe Biden fontolgatja a közel-keleti nagy alkut”

Július végén ebbe a helyzetbe robbant be Thomas Friedman cikke a The New York Timesban, amely a következő címet viselte: „Joe Biden fontolgatja a közel-keleti nagy alkut”. Az írás az amerikai elnök egy megjegyzésén alapul, amely szerint a Fehér Ház ura fontolgatja egy kölcsönös biztonsági paktum lehetőségét az Egyesült Államok és Szaúd-Arábia között, amely magában foglalná a Rijád és Izrael közötti kapcsolatok normalizálását. 

A Biden-kormányzat hónapok óta próbálkozik a két ország  közötti történelmi jelentőségű megállapodás megkötésével. Miért lenne erre szüksége? Az elsődleges cél, ha ez az egyezség megszületik, akkor az az amerikai elnök külpolitikájának kivételes sikere lenne. Ő maga is bekerülne a történelemkönyvekbe mint a közel-keleti béke megteremtője. Az sem elhanyagolható, hogy erre már az amerikai elnökválasztási kampány kezdetén kerülne sor, természetesen diadalként bemutatva: ő megcsinálta azt, ami eddig senkinek sem sikerült. 

Egy ilyen szerződéssel kordában lehetne tartani Szaúd-Arábiát, amely mostanában elkóborolt az akolból, és tavasz óta igencsak kokettál az iráni rezsimmel. Rijád az aláírásért cserébe Washingtontól számít a polgári célú atomprogramja felfuttatására, benne az urándúsításra. 

A vahabita állam olyan csúcstechnológiás fegyverekre is pályázik, mint például a legkorszerűbb F–35-ös vadászbombázók, amelyeket eddig csak Amerika legfőbb kegyeltjei kaptak meg. 

Az ultraortodoxok nem vevők az engedményekre

Amióta Benjamin Netanjahu tavaly év végén újra hatalomra került, az Egyesült Államok fő közel-keleti szövetségesével, Izraellel sem problémamentesek a kapcsolatok. Mivel Netanjahu is szeretné, ha ez az egyezmény megvalósulna, valószínűleg le lenne kötelezve Washingtonnak. Ám most nem jönnek kapóra a vallásos izraeli koalíciós társak, például az ultraortodox zsidók, akik a palesztinoknak nyújtott legkisebb engedményt is elvetik. Miközben a kormányfő megpróbál szembeszállni az igazságügyi reformot megkérdőjelező és napról napra gyarapodó tömeggel, július legvégén a nemzetbiztonsági tanácsadója ki is jelentette, hogy „a szaúdi normalizációhoz vezető út hosszúnak ígérkezik”. 

Az egyik legfőbb akadály az, hogy Rijád márciusban rendezte a kapcsolatait a korábbi ellenséggel, a síita Iránnal, amellyel Jemen térségében Szaúd-Arábia hét éve hadban áll.

Érthető, hogy Mohamed bin Szalmán herceg, a szaúdi trón várományosa rendezni akarja a térség összes konfliktusát, amelyben országa érintett, de az nem fog menni, hogy egyszerre szeretné megoldani a kapcsolatokat Teheránnal és  Tel-Avivval, valamint helyreállítani a korábbi szívélyes viszonyt Washingtonnal. Ez szinte a kivitelezhetetlen kategóriába tartozik – legalábbis így ítélte meg cikkében a The New York Times. 

Tehát Izraelben, akárcsak Washingtonban, a kételyek továbbra is fennállnak. Az amerikai demokraták és a republikánusok vonakodnak attól, hogy biztonsági garanciákat adjanak Rijádnak a megállapodásért cserébe. Ráadásul az tapasztalható Washingtonban, hogy Szaúd-Arábiát egyre kevésbé tekintik hiteles szövetségesnek, miközben a királyság az Egyesült Államok figyelmeztetései ellenére az utóbbi időben többször is naponta csökkentette az exportált olajkitermelését és fokozza az együttműködését Pekinggel. Kínai közreműködéssel jött létre a Rijád és Teherán közötti tavaszi enyhülési megállapodás. Ezzel ellentétben a Fehér Ház azt akarja, hogy Szaúd-Arábia határozottan korlátozza a Kínával való védelmi együttműködését.

A palesztin állam létrehozása szerepel a követelések között

Az egyeztetések továbbra is tele vannak megoldásra váró bonyodalmakkal. „Számos akadály áll az amerikai–szaúdi kölcsönös biztonsági paktum, a polgári nukleáris programmal kapcsolatos segítségnyújtás és más fegyverzeti megállapodások útjában – jegyezte meg Bader Al-Szaïf, a Kuvaiti Egyetem professzora a L’Orient-Le Jour libanoni napilapnak nyilatkozva. – A szaúdi követelések között szerepel a palesztin állam létrehozása, mégpedig Kelet-Jeruzsálem fővárosával. Ez Izraelnek teljességgel elfogadhatatlan.” Az elmúlt napokban a normalizációs megállapodás megkötését övező óvatos derűlátás szembesült az izraeli valósággal, amely irreálissá teszi a szaúdi követeléseket – ez már az arab kérdésekben jártas libanoni újság véleménye.

Eli Cohen izraeli külügyminiszter a megállapodásról a következőket mondta el a Jerusalem Postnak: „A kérdés nem az, hogy ez megtörténik-e, hanem az, hogy mikor. Nekünk és Szaúd-Arábiának ugyanazok az érdekeink.” Egy lehetséges rendezés óriási lépés lenne az arab–izraeli konfliktus lezárása felé – állapította meg az arab Al-Monitor. A héber állam és a vahabita királyság közötti közeledésnek történelmi következményei lehetnek Izrael, Szaúd-Arábia, a régió és a világ számára – szögezte le az internetes lap. A tavaly év végén ismét hatalomra kerülő izraeli miniszterelnök a választási kampányában azt ígérte, hogy azon fog dolgozni, hogy bővítse az Ábrahám-megállapodáshoz csatlakozó arab országok körét. Ekkor még senki sem gondolt arra, hogy az első esélyes Szaúd-Arábia lesz.

Ha a megállapodás létrejönne, akkor ezzel a Közel-Keleten új időszámítás kezdődne. Ne igyunk előre a medve bőrére, jelenleg annyi a megoldatlan probléma, hogy már az is eredmény, ha ezekről egyáltalán tárgyalnak. Mint az izraeli lap, a The Times of Israel beszámolt róla, azért van előrelépés. A szaúdi iskolai tankönyvekből eltávolították az Izrael-ellenes és antiszemita tartalmakat. Ilyen mélyről kell indulni.

Címlapfotó: shutterstock