Évszázados a vita, hogy miért is omlott össze a Nyugatrómai Birodalom az ötödik században. Sokféle magyarázat született, egy nemrég megjelent írás megpróbált rendet rakni a magyarázatok között, nem kevés utalással a jelenkor történéseire.  

A szerző, Charles Hugh Smith szerint a kialakulóban lévő globális polikrízist egyetlen olyan nemzet sem fogja túlélni, amelyik ragaszkodik a jelenlegi, „a növekedés a pazarlásért, azaz a hulladék-előállító gazdaság” elvéhez. Írásával mintegy alátámasztja legutóbbi, a Globális válság, nemzeti megújulás című könyvében leírtakat. Ő a szerzője az oftwominds.com blognak, amely a CNBC legnépszerűbb alternatív pénzügyi oldalainak 7. helyén áll, valamint 18 kötetet írt az amerikai gazdaságról és a társadalomról.

A bejegyzésében tehát számba veszi a különböző magyarázatokat a Római Birodalom bukásával kapcsolatban. Volt, aki arra a következtetésre jutott, hogy a kereszténységnek nagy szerepe volt a birodalom meggyengítésében, bár ezt a nézetet ma már kevesen osztják. Igaz, ez is csak egy olyan magyarázat volt, amikor is megpróbáltak azonosítani egyetlen dolgot, ami szakadékba taszította a birodalmat. A másik ilyen híres példa az ólomcsövektől és borospoharaktól származó mérgezés, amelyet azóta a modern történészek szintén elvetettek.

Az új kutatások már holisztikusabbak, több olyan szempontot is figyelembe vesznek, amelyekkel korábban nem foglalkoztak, vagy elvetettek, mint például az éghajlatváltozás vagy a járványok.

Szerinte a polikrízis szó jól érzékelteti ezt az alapvető felfogást: 

nem egyetlen dolog buktatta meg Rómát, hanem válságok összefolyása, amelyek együttesen a töréspontig taszították a birodalmat. 

Bár Róma még mindig elég erős és alkalmazkodóképes volt ahhoz, hogy bármelyik válságot külön-külön kezelni tudja, de a több, egymást erősítő krízis megjelenése túlterhelte a birodalom erőforrásait.

Ezek után Smith különböző szerzőket idéz, hogy megvizsgálja, miképp alakult ki a terméshozamok csökkenéséből és a járványokból álló polikrízis. Emellett szemléz olyanokat is, akik a társadalmi és gazdasági ciklusokat elemezték. Ezek során felvetették, hogy túltermelődtek az elitek, ami egymás közötti konfliktusokhoz vezetett, ezek pedig gyengítették a vezetést, míg a növekvő vagyoni-hatalmi egyenlőtlenségek aláásták az állam/birodalom társadalmi kohézióját.

Más történészek azt taglalták, hogy az erőforrások kimerülése, a magasabb költségek és a csökkenő hozamok miképp hatottak a birodalom fenntartásában érdekeltekre. És persze a Római Birodalom bukásában szerepet játszó, a társadalmi kohéziót felbomlasztó erkölcsi rothadásnak is komoly irodalma van.

Charles Hugh Smith számára ezen felvetések alapján egyértelműnek tűnik, hogy mindezek a tényezők szerves részét képezték annak a polikrízisnek, amely Róma bukását okozta. Mindegyik tovább növelte a birodalom amúgy is hatalmas terheit, miközben csökkentette a gazdagságát és az erőforrásait.

Három ilyen fontos tényezőt emel ki a sok közül:
1. A spanyolországi ezüstbányák kimerülése, ami végzetesen csökkentette Róma pénzkészletét.
2. A vandálok Kr. u. 435-ben elfoglalták Róma észak-afrikai kenyérellátóját. E jelentős búzakészlet elvesztése olyan hiányt okozott a birodalomban, amit képtelen volt pótolni.
3. Az Egyiptomon keresztül Indiával folytatott kereskedelem hanyatlása, mivel az ezüst- és aranykészletek csökkentek. Pedig ez biztosította a császári bevételek 20 százalékát.

A szerző kitér azokra az elméletekre is, amelyek szerint a Római Birodalom nem állt a társadalmi vagy erkölcsi összeomlás szélén, és az erőforrások kimerülése sem gyengítette meg végzetesen. 

Ami szerintük véget vetett a birodalomnak, azok a Germániából és Kelet-Európából érkező barbár inváziók voltak.

Róma sikeres működése végül a vesztét is okozta, mivel a kis, lazán szervezett barbár törzsek megtanulták tőlük, hogy hogyan kell nagyobb, összetartóbb, erősebb társadalmi és katonai szervezeteket alkotni. A birodalom hatalmas gazdagsága pedig mágnesként vonzotta a barbárokat. A Rómától tanultak eredményeképpen a barbárok olyan félelmetesek lettek, hogy már nem tudták őket katonailag legyőzni, mint korábban, amikor ezek a törzsek még kisebb létszámúak és kevésbé szervezettek voltak.

A késő korszak Rómájának több katonai fenyegetéssel kellett szembenéznie, különösen az újjáéledő Perzsa Birodalom részéről, amellyel évszázadokon át harcoltak. A nehézkes mérete és bürokráciája ellenére Rómának sikerült hatékonyan alkalmazkodnia, és végül megoldotta a perzsa fenyegetést.

Több szerző is felvetette, hogy Róma önmagát gyengítette azzal, hogy különbséget tett a barbárok és a rómaiak között. Barbárok voltak mindazok, akik nem a jól meghatározott és védett birodalmi határokon belül voltak. Ez a megkülönböztetés leértékelte őket, a rómaiakat pedig felemelte, önhitté téve a római elitet. Ezzel elszalasztották a lehetőségét, hogy a barbár törzseket stabil szövetségesekként tudják maguk mellett. Örök igazság, hogy 

ha az együttműködés jutalmai meghaladják a hódítás kockázatos nyereségét, akkor a vezetők és követőik a szövetséget választják a hódítás helyett, amelynek a sikere korántsem garantált.

Az úgynevezett barbárok lettek a római hadsereg magja, és a legképzettebb hadvezérek közül sok vagy a római hátországból származott, vagy barbár volt. A birodalom katonai-diplomáciai politikájára sokáig az volt a jellemző, hogy amikor a barbárok betörtek a római területekre, legyőzte őket, majd olyan szerződéseket kötött a vezetőikkel, amelyek lehetővé tették számukra, hogy kereskedjenek (és így osztozzanak a javakon) Rómával, valamint letelepedjenek a birodalom határain belül.

Róma az évszázadok során számos barbár törzset romanizált, többnyire inkább puha eszközökkel (diplomácia, a javak megosztása, a kultúra átvétele), mint katonai erővel. Viszont 

végzetes hibát követett el azzal, hogy engedélyezte a még nem rómaivá vált (azaz nem integrálódott) barbárok letelepedését, majd nem felügyelte őket, és ezek nem mindig tartották tiszteletben a megbeszélt feltételeket. 

Ez pedig egy fosztogató sereget szabadított el Róma határain belül.

Charles Hugh Smith a jelenkorra utaló párhuzamok bemutatásakor megjegyzi azt is, hogy a barbárok tömeges beáramlását nagyrészt a keleti nomádok, például a Közép-Ázsiából származó hunok nyomása okozta. Márpedig a Közép-Ázsiából érkező törzsek az éghajlatváltozás miatt költöztek nyugat felé, Európába. A csökkenő csapadékmennyiség miatt kevesebb takarmány jutott a lovaknak és kevesebb élelem az embereknek, ez pedig a relatív bőségben élő Európa felé kényszerítette őket.

Az éghajlatváltozás tulajdonképpen halálra ítélte Rómát azzal, hogy a barbárok olyan hatalmas vándorlási hullámát szabadította el, hogy a birodalom többé nem tudta kezelni vagy visszaverni az érkező seregeket.

Róma a katonai erő miatt függővé vált a barbároktól, miközben társadalmi megvetéssel bánt velük, és rosszul kezelte az integrációjukatt, amit korábban sokkal gyakorlatiasabban oldott meg.

Mit tanulhatunk a kibontakozó polikrízisek e bonyolult történetéből?

Charles Hugh Smith tehát bemutatta, miképp táplálja és erősíti egymást az éghajlatváltozás, a világjárványok, a népvándorlások, a pénzkészlet kiüresedése, a túlterhelt katonai kötelezettségvállalások, az új fenyegetések megjelenése, a termés és a gabonakészletek csökkenése, az uralkodó elitek önhittsége, valamint a vagyoni-hatalmi egyenlőtlenségek szélsőségei. Mindegyik külön-külön is komoly problémákat okozhat, de egyenként a birodalom képes lett volna megbirkózni velük.

Az emergens, azaz a komplex, összekapcsolt rendszerek azonban nem csupán dinamikák gyűjteménye. Az így létrejövő polikrízisnek saját dinamikája és egyedi sajátosságai vannak, amelyek különböznek az öt alkrízis jellemzőitől. A válságok hatása együttesen megsokszorozódik, a rendszer/birodalom túlterhelődik és összeomlik.

Ezért különböznek a polikrízisek az egzisztenciális válságoktól: a rendszer egy, két vagy akár három krízist is képes lenne kezelni a meglévő erőforrásaival és struktúráival, de egy negyedik és ötödik már megváltoztatja a fenyegetés jellegét.

Marcus Aurelius római császárnak el kellett árvereznie a császári kincset, hogy a kibővített hadsereg finanszírozásához szükséges pénzösszeget előteremtse, de megvolt a kincse, az emberei, az erőforrásai, az örökölt szervezete ahhoz, hogy császárként kezelni tudja a polikrízist, amellyel szembe kellett néznie. Nem volt könnyű feladat, ezért is volt sztoicista. De még mindig magáénak tudta a római hatalom alapjait, mind a puha, mind a kemény hatalmat, és a hagyományos értékekből, valamint a felhalmozott vagyonból is maradt annyi, amennyi a szükséges alkalmazkodáshoz és az erőforrások összegyűjtéséhez kellett.

Ahogy az erőforrások kimerülnek, és az éghajlatváltozás megzavarja a világ néhány gabonatermelőjét, mely nemzetek büszkélkedhetnek majd az értékek, a szervezet, az erőforrások, a humán tőke és a vagyon olyan alapjaival, amelyekkel túlélhetik a polikríziseket? – tette fel a kérdést a szerző.

Charles Hugh Smith szerint csak azok a nemzetek birtokolhatják az alkalmazkodáshoz szükséges eszközöket, amelyek elfogadják a degrowtht, a nem növekedés gazdaságtanát és az elit számára a pénzügyi nyereség maximalizálásán kívüli értékrendet, rendelkeznek majd az alkalmazkodáshoz szükséges eszközökkel, hogy ezáltal ne csak túlélők, hanem még ellenállóbbak legyenek.

(Forrás: Oftwomids blog)