Mihálovics Zoltán politológus, a Makronóm Intézet elemzőjének írása

A modern kor sajátja, hogy az egyes nemzetek gazdasági jellegű szankciókat alkalmaznak. Ez már évszázadok óta így van, ezek sokszor katonai eszközként funkcionálnak más országok ellen. Az alkalmazásuk célja tekintetében azonban praktikus két időszakot elkülöníteni: az egyiket az ókortól nagyjából a 19. század végéig, a másikat a 19. század végétől napjainkig datálhatjuk. 

Az első időszakban 

a gazdasági szankciókat lényegében arra használták, hogy közvetlen konfliktus nélkül gyengítsék az ellenfeleket, 

és gyakran katonai taktikaként szolgáltak arra, hogy ezekben a konfliktusokban fölénybe kerüljenek. 

A napjainkig tartó időszakban viszont a gazdasági szankciók jellege és céljai jelentősen átalakultak. A Nemzetek Szövetsége – azaz ismertebb nevén a Népszövetség – jelentette az igazi fordulópontot az 1920-as megalakulásával. Ekkortól kezdve sokkal inkább beszélhetünk arról, hogy a gazdasági szankciókat külpolitikai célok elérésének eszközeként használták, és használják sok esetben azóta is.  

Itt érdemes behozni egy a nemzetközi politikai diskurzusban nemigen használt kifejezést, ez az úgynevezett renegát nemzetek fogalma. Ezt nem hivatalosan azokra az államokra szokás használni, amelyek olyan cselekményeket hajtanak, hajtottak végre – vagy esetleg potenciálisan esélyesek ilyenek végrehajtására –, amelyek a nemzetközi normák és megállapodások ellen hatnak. A gazdasági szankciók úgy jönnek a képbe, hogy ezek nemcsak országok, de nemzetközi szervezetek által is gyakran használt eszközök, amelyekkel nyomást gyakorolnak a renegát nemzetekre abból a célból, hogy megváltoztassák azok viselkedését. Ezek a retorziók a kereskedelmi korlátozásoktól a pénzügyi intézkedéseken át az utazási tilalmakig terjedhetnek. 

Főként az Egyesült Államok alkalmaz gazdasági szankciókat külpolitikai stratégiájának részeként.

Érdemes lenne ugyanakkor jobban megfontolni az agresszív gazdasági büntetőintézkedések alkalmazását a renegát, vagy ha úgy tetszik, ellenséges országokkal szemben – mind az USA, mind más államok részéről. A fő ellenérv, hogy ez a megközelítés súlyos humanitárius válságokhoz vezetett a történelem során. Elég megnézni Irakot, Líbiát és Szíriát. Ezeknek az országoknak a példái azt mutatják, hogy a gazdasági fejlődést ilyen szankciókon keresztül állították meg, emiatt innen jelenleg hiányoznak a globalizáció nyújtotta előnyök. Annak ellenére, hogy erőforrásokban gazdagok, ezek a régiók a folyamatos konfliktusok miatt gazdaságilag stagnálnak, hasonlóan az Afrika egyes részeihez, ahol a gyenge gazdaság ellenére szintén nagy az erőforrásbőség. Retorikai, gazdasági és politikai szempontból szintén érdemes felülvizsgálni az eddig uralkodó megközelítést.

Az amerikai retorika

A még az 1980-as években kialakult globalizációs mozgalom 2015-ben érte el a tetőpontját. Az 1990-es évek meghatározó szerepet játszottak a mozgalom fejlődésében, elősegítve a kölcsönös gazdasági függőséget és a globális gazdaság felemelkedését. Ez utóbbit azóta is az USA által vezetett G20 felügyeli. Az Egyesült Államok azonban rengeteg egyoldalú gazdasági szankciót vezetett be az évek során, amelyek közül az 1992-es év jelentette a csúcsot. Lényegében négy évtizeden keresztül retorziókkal sújtotta Iránt, ám ezek az intézkedések egyre ellenségesebb hozzáálláshoz vezettek velük szemben. A szankciók megerősítették azt az elképzelést, hogy az USA okozta a perzsaz országban kialakult nehézségeket, és ezzel mintegy aláásták a globalizáció potenciális előnyeit. Éppen e kialakult retorika miatt elengedhetetlen az Egyesült Államok számára, hogy felülvizsgálja ezeket a büntetőintézkedéseket a stabil világgazdaság fenntartása és a globális kormányzás új rendszerére jelentette kihívások kezelése érdekében.

A gazdaság

A gazdasági hatások is aláhúzzák azt, hogy korlátozni kell a szankciórendszereket megerősítő jogszabályok gyakori bevezetését. Az olyan jogszabályok, mint a Nemzetközi Gazdasági Vészhelyzeti Hatalomról (IEEPA) és az Ellenséggel Folytatott Kereskedelemről szóló törvény (TEWA) eszközt biztosít az USA számára a vagyon befagyasztására. Bár az IEEPA 1977-ben felváltotta a TEWA-t, az alkalmazásukat újra kellene értékelni. A szankciók szigorúsága drasztikusan befolyásolhatja a kereskedelmi mérleget, amint azt Észak-Korea és Európa esetén láthattuk. A gazdasági retorziók – annak ellenére, hogy kiszámítható válaszokat, például agitációt érnek el – gyakran visszafelé sülnek el, ami politikai anarchiához, káoszhoz vezet. Ezek az intézkedések például visszafogják a munkahelyteremtést, akadályozva mind a türannoszokat (azaz a zsarnokokat), mind a kormányokat abban, hogy az emberek alapvető szükségleteivel foglalkozzanak. A gazdasági szankciók nem megfelelő alkalmazása megzavarja a nemzetközi szervezeteket, és jogszerűségi aggályokat vet fel.

A politika

Az egy-, illetve többoldalú gazdasági szankciókra való túlzott támaszkodás politikai szempontból nézve is kontraproduktív. Éppen ezért új gazdasági eszközöket kell kidolgozni a renegát államoknak nevezett országcsoport – jelen körülmények között nyugodtan behelyettesíthetjük ide Oroszországot, Kínát, Iránt és Észak-Koreát – viselkedésének megváltoztatására. Ahelyett tehát, hogy a Nyugat gazdasági eszközökkel gyakorolna politikai nyomást, ezen nemzetek viselkedésének megváltoztatására kellene összpontosítani. A szankciók jogszerűsége egyébként is vitatott, különösen, ha külpolitikai célokra alkalmazzák őket. Az USA és Irán közötti rivalizálás jól példázza ezt, amikor az Egyesült Államok elhúzódó büntetőintézkedéseket vezetett be. A Közös Átfogó Cselekvési Terv 2015-ben átmeneti enyhülést hozott, de a Trump-adminisztráció, miután azt visszavonta, újjáélesztette a feszültségeket. Egy szó, mint száz: 

a világgazdaság Nyugat-központú, de a kizárólag politikai célú szankciókra való támaszkodás humanitárius katasztrófákat és erőforráshiányt kockáztat.

A renegát nemzetek állandó kihívást jelentenek a globális politika és gazdaság területén. Erre válaszként a gazdasági szankciók Egyesült Államok általi alkalmazása ugyanúgy kritikus kérdéseket vet fel, főként az intézkedések hatékonyságával, etikájával és humanitárius következményeivel kapcsolatban. Miközben a nemzetközi közösség ezekkel a felvetésekkel küzd,

létfontosságú lesz az olyan stratégiák megtalálása, amelyek a szankciók által sújtott civilek megfelelő életkörülményeit is biztosítják. 

Ennek a kényes egyensúlynak az elérése viszont kreatív diplomáciát, nemzetközi együttműködést és az emberi jogok globális szintű védelme iránti elkötelezettséget igényel.

Tanulság a szankciós politikák kapcsán

Összességében az általános szankciós stratégia helyett egy az intelligens retorziók politikájának adaptálására irányuló megoldásra van szükség. A gazdasági szankciókat bírálják a lakosságra gyakorolt következményei miatt, ami életre hívhatja a célzottabb és kifinomultabb megközelítéseket. Praktikus lenne olyan „intelligens szankciók” felé fordulni, amelyek kifejezetten a kifogásolható viselkedésért felelős embereket és szervezeteket célozzák, ahelyett, hogy olyan széles körű intézkedéseket vezetnének be, amelyek ártatlan civileket károsíthatnak.

Emellett a diplomáciai elkötelezettség, a párbeszéd és a humanitárius segítségnyújtás állhatnának az intelligens büntetőintézkedések mögött. Ezek így összességében inkább szolgálnák a renegát nemzetek által felvetett problémák kezelését, miközben minimalizálják a civilek szenvedését.

Fontos azonban kiegészítésként megjegyezni, hogy a gazdasági szankciók egyes eseteinek konkrét körülményei és azok humanitárius következményei nagymértékben eltérhetnek, és az ilyen intézkedések hatékonysága, illetve etikája folyamatos vita tárgya mind a nemzetközi kapcsolatokban, mind a különböző politikai körökben. A humanitárius és a jogi következmények meggyőző érvként szólnak amellett, hogy alternatív módszereket kell alkalmazni a külpolitikai célok elérésére és a globális stabilitás érdekében. A gazdasági szankciókat körültekintően szükséges bevetni, figyelembe véve a geopolitikai dinamikára és a lakosság életkörülményeire gyakorolt potenciális hatásukat.

Borítókép: 123rf