Nincs olyan forgatókönyv, amely szerint az Egyesült Államok megállíthatná Kína világgazdasági felemelkedését. Ezt talán a Fehér Házban is tudják, ennek ellenére a döntéshozók úgy ütik Pekinget, hogy közben a saját arcukon lüktet egyre vörösebben a tenyérnyom.

A Biden-kabinet tagadja, hogy Kína gazdasági megfékezése lenne a célja, és ragaszkodik ahhoz a verzióhoz, hogy kizárólag Peking katonai erősödése miatt vezet be exporttilalmat a chipipari csúcstechnológiás eszközökre. A hivatalos narratíva szerint „nem félünk mi a gazdasági versenytől, kizárólag a katonai területen fékezünk, egyébként minden rendben, lássuk, ki a jobb!”.

A jelek azonban nem arra mutatnak, hogy ez az érvelés megállná a helyét, és nem a kínaiaknak lenne igazuk, akik úgy vélik, lehet bűvészkedni a szavakkal, de valójában az ő gazdasági felemelkedésük ellen vet be az USA minden gazdasági fegyvert. Féltve a világkereskedelemben betöltött pozícióját és rettegve attól, hogy kínai vezetéssel vagy erős részvétellel olyan tömbök jönnek létre, amelyek alternatívát kínálhatnak az Egyesült Államok hegemóniájára.

Ezt támasztja alá, hogy Bidennek – bár a 2019-es elnökjelölti kampányban éppen azt magyarázta, mennyire rossz az az USA gyártóinak és fogyasztóinak – esze ágában sem volt eltörölni a Trump által Kínára kivetett extravámokat. Sőt: a későbbiekben azt tekintette alapnak, arra építette rá a technológiai exporttilalmakat, a kínai kereskedelemmel kapcsolatos tiltó rendelkezéseket, erre húzva rá a hivatalos kommunikációban használt „leválás”, majd annak valódi értelmétől megijedve a „kockázatmentesítés” politikáját. Hogy ezeknek mennyi eredménye van és lesz? A jelek szerint nem sok, az exporttilalmak mindössze lökést adtak Kínának ahhoz, hogy újra megtegye azt, amit a történelme folyamán már számtalanszor: saját maga állítja elő azt, amit mások nem hajlandók eladni neki.

Volt már ilyen a történelemben

A Foreign Policy a minap hosszú elemzésben mutatott rá, hogy az exporttilalmak soha nem vezettek eredményre a modern Kínával szemben, annak technológia fejlődését egyszer sem sikerült meggátolniuk. 1949-től, a Kínai Népköztársaság megalakulásától számtalan próbálkozás volt erre, ám mind kudarcot vallott.

Ez történt akkor, amikor 1993-ban Clinton elnök a műholdas technológiát próbálta meg széfbe zárni Peking elől, az azonban saját programja eredményeképpen ma már 540 műholdat keringet a fejünk felett. Ugyanez történt a GPS esetén is: az USA mindent megtett, hogy korlátozza Kína hozzáférését a technológiához, ám az válaszul létrehozta a BeiDou navigációs rendszert, amely pontosságban mára lekörözte nyugati versenytársát.

A legijesztőbb példa a nukleáris területről való: a hidegháború első évtizedeiben maga a Szovjetunió tartotta vissza az atombomba építéséhez szükséges technológiát és tudást Peking elől, az azonban 1964-ben már sikeresen el is végezte az első kísérleti robbantását, ezzel az ötödik olyan állam lett a világon, amelynek volt nukleáris fegyvere. A sort lehetne folytatni az 5G-vel, a kereskedelmi drónok fejlesztésével vagy az elektromos járművekkel: mind egytől egyig olyan példa, ahol a külső tilalmak ellenére Peking saját kútfőből vagy a legerősebb versenytársa lett a Nyugatnak, vagy egyszerűen letarolta azt.

A történelmi példák mind egyetlen dologra mutatnak, még akkor is, ha a Fehér Ház nem tudja vagy nem akarja értelmezni azt:

minden olyan esetben, amikor Washington Kína technológia fejlődését próbálta megakadályozni, egyrészt kudarcot vallott, másrészt a kedvezőtlen gazdasági és geopolitikai hatásokat elsősorban ő szenvedte el.

Sokan sok helyről figyelmeztették az Egyesült Államokat: a csúcstechnológiás chipgyártás exporttilalmi folyamata ugyanerre a sorsra fog jutni. Nekik lett igazuk, ám az USA kizárólag az izompolitikához ért, így folytatja a kilátástalan küzdelmet, amellyel kizárólag magának árt.

A híres kínai galliumütés

A Biden-kormányzat a legnagyobb hibát ott követte el, hogy nem volt hajlandó figyelembe venni Kína megtorló képességét egy kereskedelmi háborúban. Az igaz, hogy Pekingnek jelenleg még nincs naprakész csúcstechnológiája, ellenben van valamije, ami a világ többi részének csak igen korlátozott mennyiségben áll rendelkezésére: nyersanyaga.

Amikor az USA és szövetségesei (Hollandia révén az egész EU idetartozik) bejelentették az exporttilalmat a csúcstechnológiás chipekre és az azok előállításához nélkülözhetetlen berendezésekre, Kína leadott egy figyelmeztető lövést: exportkorlátozásokat vezetett be két, a zöldátálláshoz nélkülözhetetlen kritikus alapanyag, a gallium és a germánium esetében.

Ez azonban csak kóstoló volt, amellyel Peking üzenni akart a Nyugatnak: a kölcsönösség elve kizárja az egyoldalúságot, legyen szó prosperáló kereskedelemről vagy annak ellenkezőjéről.

Az ázsiai nagyhatalom az elektromosjármű-iparhoz és minden olyan területhez szükséges nyersanyaggal büszkélkedhet (gyakorlatilag egyeduralkodóként), amelyek kereskedelmi leállása esetén globálisan megfeneklene minden terv a klímavédelemről, a zöldátállásról, a csúcstechnológiára épülő gazdasági váltásról. Magnézium, bizmut, volfrám, grafit, szilícium, vanádium, tellúr, indium, antimon, barit, cink, ón, lítium, kobalt, nikkel, réz – ezek exportálásában és feldolgozásában Peking elsőbbséget élvez minden más országgal szemben, és akkor még nem számoltuk össze valamennyi kritikusnak mondott nyersanyagot.

Kína nem csak azért van monopolhelyzetben, mert a Nyugatnak nincsenek nyersanyagai, hanem azért, mert rajta kívül mindenki elaludt.

Miközben Peking évtizedek óta csúcsra járatta a kitermelést, a finomítást, globálisan kötötte meg a bánya- és kitermelési koncessziókat, kikötőhasználati jogokat szerzett, a Nyugat még mindig az infrastruktúra kiépítésével bíbelődik, ami egy szimpla kitermelés beindításánál akár 5 évet is jelenthet, nem beszélve a környezetvédelmi engedélyek (a ritkaföldfémek feldolgozása nem a legzöldebb tevékenység) és a szakképzett munkaerő megszerzéséről. Hogy utóbbi mennyire nehéz, annak ékes példája a tajvani TSMC chipgyártó, amely (a hivatalos verzió szerint) azért nem tud termelést kezdeni az USA-ban, mert egyszerűen hiányzik hozzá a megfelelő létszámú és tudású munkás.

A helyzet az, hogy az exporttilalmat erőltető USA-t Kína látja el nyersanyaggal és feldolgozott kritikus ásványokkal ahhoz, hogy előállítsa azokat a termékeket, amelyeket aztán nem akar eladni az ázsiai nagyhatalomnak. Tekintve ezt a rendkívül egyszerű alapfelállást, nem nehéz úgy vélekedni, hogy az Egyesült Államok vagy nincs tudatában a lehetséges következményeknek, vagy egyáltalán nincs pragmatikus koncepciója a kínai kereskedelemmel kapcsolatban.

Harcosok klubja

Amióta az USA bevezette az exporttilalmakat, a leghevesebben nem is Kína tiltakozik, hanem az amerikai chipgyártók. A Fehér Ház döntése ugyanis kirántotta elzárta előlük a világ legnagyobb piacát: az Egyesült Államok kereskedelmi kamarájának statisztikái szerint 2019-ben

a kínai székhelyű cégek 70,5 milliárd dollár értékben importáltak chipeket az USA-ból, amely az amerikai vállalatok bevételének 37 százalékát tette ki.

Az NVidia esetén a profit egyötöde származik/származott az ottani piacról, így teljesen érthető a vállalat vezérének őrjöngése és érvelése arról, miként lövi lábon magát az USA a saját exporttilalmával, és mekkora károkat fog az okozni az amerikai gazdaságnak.

Hogy a történet még logikátlanabb legyen, nem árt megemlíteni az amerikai tiltó intézkedések egy másodlagos, de nagyon súlyos hatását.

A Kínába irányuló eladásokból származó hatalmas bevételtöbbletet az amerikai vállalatok habozás nélkül pörgették vissza a kutatás-fejlesztésbe. Pontosan tisztában vannak azzal, hogy emiatt képesek az élmezőnyben maradni. Ha eljátszanánk a gondolattal, hogy mi történne egy totális kereskedelmi háború, vagyis egy chipekre kivetett teljes, Kínába irányuló exporttilalom esetén, akkor a következő lesújtó adatokat kapnánk:

az amerikai vállalatok 83 milliárd dolláros éves bevételtől esnének el, és 124 ezer, többnyire magas hozzáadott értékű munkahelyet kellene megszüntetniük. Emellett legalább 12 milliárddal csökkenteniük kellene éves kutatás-fejlesztési költségvetésüket, és 13 milliárddal a tőkekiadásaikat.

Ez egyenes út lenne a versenyképességi leszakadáshoz. A problémát az USA chipgyártói kristálytisztán látják, a zsebükön pedig máris érzik. Érthető, hogy a nagy félvezetőipari vállalatok közös közleményben fordultak a Biden-kormányhoz, hogy az legyen kedves befejezni a tilalmi rendeletek meghozatalát, főleg úgy, hogy előtte nem egyeztet a leginkább érintett hazai szereplőkkel. Ahogy fogalmaztak: Washington lépései a „túlságosan széles körű és egyoldalú korlátozások bevezetésére azzal a kockázattal járnak, hogy csökkentik az Egyesült Államok félvezetőiparának versenyképességét, megzavarják az ellátási láncokat, jelentős piaci bizonytalanságot okoznak, és Kína eszkaláló megtorlását idézik elő”.

A vállalatok emellett rámutattak történetünk kiindulópontjára is: a Kína elleni intézkedések egyáltalán nem akadályozzák meg a távol-keleti ország technológiai fejlődését. Egyrészt más államok vidáman fognak kereskedni Pekinggel, megköszönve az USA izompolitikájának, hogy kizárja saját magát a versenyből, másrészt milliárdokat kezd költeni a kutatás-fejlesztésre, és előbb-utóbb előrukkol a saját gyártmányú, csúcstechnológiás félvezetőjével

Ez előbb következett be, nem utóbb. Annyira gyorsan, hogy már nemcsak a gyártók, de maga az amerikai kormányzat is bepánikolt.

Megoldják okosban

Kína az egyes vállalataira (elsősorban a Huaweire) kivetett szankciók előtt békésen megelégedett azzal, hogy szépen megvásárolta az USA-tól (Hollandiától, Japántól) a csúcstechnológiás félvezetőket és alkatrészeket, majd elsősorban az összeszerelésre, illetve az eladási piacra összpontosított, a saját chipgyártásában pedig elfogadta középmezőnyben betöltött szerepét.

A fejlett félvezetőkre kivetett teljes amerikai exporttilalom azonban mindent megváltoztatott:

Washington – szándékaival éppen ellentétesen, igazolva saját gyártói aggodalmát – gyakorlatilag belehajszolta Kínát abba a versenybe, amelyből eleve ki akarta zárni.

Az USA most kezd ráébredni mind Kína megtorlási potenciáljára, mind arra, hogy az innováció területén Peking a saját kezébe veszi az irányítást. A bizonyíték a már csúcstechnológiás, saját kínai fejlesztésű és gyártású, 5G-s chippel ellátott Huawei Mate 60 Pro lett, amelynek piacra dobása derült égből villámcsapásként érte az USA szankciós politikán alapuló, megingathatatlannak hitt önbizalmát. Az, hogy a telefon megjelenhetett a céget sújtó szigorú amerikai szankciók ellenére, jól mutatja, mennyire hiábavaló, átgondolatlan és a következményekkel egyáltalán nem jól kalkuláló alapokra épült az amerikaiaknak a Kína technológia megfojtását célzó stratégiája.

Teljes szereptévesztés

Ha az amerikai Kína-politikának bármikor is az volt a célja, hogy „rossz zsaru-jó zsaru” módszerrel változtasson a pekingi berendezkedésen, akkor az teljes kudarcot vallott. Amennyiben az időnként meglepő nyíltsággal kommunikált együttműködési szándékok valódiak voltak, akkor a Fehér Ház előtt ott a példa, milyen az, amikor Peking magáénak érzi a közös érdekeket, és nagyon is hajlandó win-win szituációkba belemenni.

Több amerikai tanulmány is ugyanarra a következtetésre jut: minden esetben, amikor Kínával szemben a bizalom és nem a tiltás politikája működik, Peking nemhogy hajlandó együttműködni, de maradéktalanul teljesíti is a kötelezettségeit. Ilyen területek a klímacélok érdekében hozott intézkedések, a globális egészségügy érdekében tett vállalások vagy az egész világ pénzügyi stabilitása érdekében meghatározott döntések. Az a csökönyös kormányzati elképzelés tehát, miszerint a Kínával való együttműködés nem előnyös az Egyesült Államoknak, egész egyszerűen nem igaz.

Valóban ideje lenne, hogy az USA kormánya újragondolja a saját módszereit. Nemcsak azért, mert a szankciós taktikák egyáltalán nem tudták megállítani Kína technológiai fejlődését, de azért is, mert a globális rábeszélőképessége meglehetősen megcsappant.A globális kelet és főként a globális dél ugyanis egyáltalán nem véli úgy, hogy bármiféle előnye származna abból, ha a Fehér Ház érdekeinek megfelelően viselkedik Pekinggel szemben. Pragmatikus megközelítésük éles ellentétben áll az USA módszereivel, amelyek éppen saját érdekeit, geopolitikai és gazdasági vezető szerepét ássák alá.

Még van kiút

Amint arra a Foreign Policy hivatkozott esszéje is rámutat: Amerikának felvilágosultabb technológiai politikát kellene folytatnia, azokra a szegmensekre helyezve a hangsúlyt, amelyek támogatják és növelik innovációs vezető szerepét, megtartva azonban a nemzetbiztonságinak vélt fenyegetések elhárításának lehetőségét.

Egy zéró összegű játszma erőltetése egyébként még az amerikai kormány értelmezésében is egyenlő lenne a teljes gazdasági katasztrófával, nem beszélve arról az unalomig ismételgetett tényről, hogy Kína nélkül az egész globális zöldátállási terv repülhet a kukába. Az együttműködés szorgalmazása olyan területeken, amelyek mindkét fél (és a világ számára is) előnyökkel járna, új fejezetet nyithatna a kapcsolatokban.

Jelenleg az USA és az EU azon igyekszik, hogy a technológiai együttműködésekből kisatírozzanak bizonyos területeket, ez az irány azonban nemcsak kereskedelmi háborúhoz, de egy idő után gazdasági elszigeteltséghez is vezet.

A megoldás a legmagasabb szintű párbeszédek újraindításában rejlik. Addig, ameddig a Pekingbe szaladgáló amerikai miniszterek a kölcsönös előnyökről úgy beszélnek, hogy minden esetben valamilyen, kizárólag az USA izompolitikájának kedvező feltételhez kötik azokat, nehéz párbeszédről beszélni. Ahogyan a kínai külügy fogalmazott az amerikai pénzügyminiszter egyik erőltetetten optimista nyilatkozata kapcsán: Yellen szavai pusztán cukormázba forgatták az Egyesült Államok eddigi elnyomó kereskedelmi politikájának lényegét, de ez semmin nem változtat. Az USA a saját diktatórikus gazdasági elképzeléseit akarja kétoldalúnak álcázni, és legyömöszölni Kína torkán.

Ha az USA változtatna a Kínával szembeni gazdasági magatartásán, és valóban az általa váltig hangoztatott párbeszédet helyezné előtérbe, a lassan beinduló közös együttműködések révén nemhogy csökkenne, de nőne a világban betöltött pozíciójának megítélése. Egy észszerű politika kiépítése mindenekelőtt pragmatikus filozófiát igényelne az izmok mutogatása helyett. Ennek az Egyesült Államok – saját döntései és szereptévesztése miatt – jelenleg teljesen híján van.

Nem lenne bölcs dolog megvárni a pillanatot, amikor Kína kényszeríti rá, hogy szedje elő a sufniból, fújja le róla az elmúlt évtizedek porát és illessze vissza az őt megillető helyre.
Hogy a dolgok újra működni kezdjenek.

Kapcsolódó:

Nyitókép: MTI/EPA/Filip Singer
Belső fotó:
Hszi Csin-ping kínai és Joe Biden amerikai elnök 2022. november 14-én.
MTI/EPA/Hszinhua