Kerekes György, a Makronóm Intézet alapítójának írása 

Egy hétéves kislány apukájaként a normálisnál sokkal több rajzfilmet nézek: bevallom, a kedvencem a Raya és az utolsó sárkány című Disney-alkotás, amely egy mesebeli Délkelet-Ázsiát, Kumandrát mutat be, amelynek népei (a rajzolt környezet alapján thaiok, vietnamiak, minangkabauk) a régen eltűnt sárkányok visszatérésére várnak, hogy újra egységben és békében élhessenek. Ám vajon realitás lenne egy Ázsiai Unió, amely ennek a háborúk szabdalta, elképesztően diverz földrésznek prosperitást és jólétet hozna? Le lehet másolni az Európai Uniót egy másik kontinensen?  

Az The Economist elemzői arra hívják fel a figyelmet, hogy az elmúlt évtizedben az Ázsián belüli gazdasági aktivitás jelentősen nőtt: 

• Az ázsiai országok egymás közötti kereskedelme az 1990-es 46 százalékról 2021-re 58-ra nőtt, amivel Ázsia – ebből a szempontból – Európa után a második legintegráltabb kontinenssé vált. (Annak ellenére is, hogy még az ASEAN-régión belül sem sikerült a kereskedelmi akadályokat, vámokat, mennyiségi korlátozásokat úgy lebontani, mint az EU közös piacán.) 
• A közvetlen tőkebefektetések mennyisége kétszer olyan gyorsan nőtt ázsiai országokból ázsiai célpontok felé, mint a nyugati országokból Ázsia felé. Ennek az FDI-áramlásnak nagyobb része a fejlett, öregedő társadalmú országokból (Korea, Japán, Kína) a fejlődő, még fiatal, munkaképes populációval rendelkező államok (Vietnam, Indonézia) felé irányul. 
• A pénzügyi tranzakciók területén hasonló a helyzet: a határon átnyúló banki kölcsönöknél Ázsia részesedése a 2010-es 40 százalékról mára 54-re nőtt globálisan. 
• A fejlesztési bankok aktivitása is nőtt: 2015–2019 között Kína 5,5 milliárd dollárt helyezett ki ázsiai projektekbe, Japán 4 milliárdot, Dél-Korea 2,9 milliárdot. 

Az ázsiai gazdaságok integrációja tehát folyamatosan mélyül: még a logisztikai infrastruktúrába lenne szükséges további befektetéseket eszközölni és a jogi szabályozást harmonizálni egy kicsit. 

Úgy tűnik, végleg búcsút inthetünk a „factory Asia” modellnek, vagyis annak, hogy a nyugati cégek olcsón gyártatnak Ázsiában. Az integráció és a kereskedelem bővülésének hajtóereje a növekvő fogyasztású középosztály Ázsia feltörekvő gazdaságaiban. Most még a kereskedelem a fogyasztói javak helyett főleg az iparcikkek köztes termékeire fókuszál, de ez gyorsan változik, ahogy a fizetőképes kereslet nő mondjuk Vietnamban, Indonéziában vagy a Fülöp-szigeteken. 

Logikus felvetés lenne, hogy vajon a gazdasági integráció átfordul-e szorosabb politikai együttműködésbe, és kicsírázik-e egy Ázsiai Unió magja. Véleményünk szerint ez nem valószínű: annyira különböző az egyes ázsiai országok politikai-társadalmi berendezkedése (az elvileg „szocialista” Vietnamtól a monarchikus-tradicionális, éppen egy katonai kormányzat által vezetett Thaiföldig), hogy nehéz lenne közös irányítási, szerveződési formákat találni. A hidegháború 2.0. idején az is kérdés, hogy a földrész nagyhatalma, Kína (amely a befolyásos kínai diaszpóra, a már említett tőkemozgások és akvizíciók, valamint a kulturális hatások miatt amúgy is a kontinens számos országában jelen van) képes lesz-e saját szövetségi rendszerébe integrálni legalább Kelet- és Délkelet-Ázsiát? Meggyengül-e az Egyesült Államok gondosan építgetett szövetségi rendszere? Véleményünk szerint az ázsiai középhatalmak nagyobb része abban érdekelt, hogy saját geopolitikai mozgásterét növelje, megőrizze a XX. században kivívott szuverenitását, így sem az Ázsiai Unió létrejöttének, sem a Kína (vagy az USA) melletti egységfront létrejöttének nincs politikai realitása. 

Komolyan fontolóra vette a NATO, hogy létrehoz egy Japánban működő összekötő irodát. Ez felszínre hozta azokat a kérdéseket, amelyek felvetik egy NATO 2.0, azaz egy NATO-hoz hasonló szervezet kialakítását Ázsiában. Ez azonban jelenleg nem reális várakozás többek között az ázsiai nemzetek közötti különbségek, valamint a Kína-politikával kapcsolatos egység hiánya miatt. 

Borítókép: 123rf