A háborúk a technológia, a harctéri taktika és a stratégia gyakorlati próbaterei. Az ukrajnai konfliktus sem más, sőt, mondhatjuk, hogy a modern hadviselés változásainak kirakata. Levonja-e a tapasztalatokat a NATO az ukrajnai háborúból?

Bár Ukrajnának nem volt megfelelő légiereje, így soha nem lett volna szabad olyan helyzetbe kerülnie, hogy Oroszország megtámadja. Ugyanakkor a NATO, különösen az Egyesült Államok  politikája révén  2022 februárjában ez mégis megtörtént. Az USA a NATO-val együtt azután – mint ismert – folyamatosan  óriási összegű katonai segélyt ajánlott fel. A háború kitörése óta immár dollár százmilliárdokat. Azaz a Nyugat elképesztő összeget, napi 100 millió dollárt (mai árfolyamon minden egyes nap csaknem 37 milliárd forintot) költ az ukránokra. Ennek ellenére Ukrajna keveset tudott visszavenni az oroszok által megszállt területekből, emellett hatalmas veszteségeket szenvedett el mind emberéletet, mind felszerelést tekintve.    

Az ukránoknak folyósított támogatások mellett növekedtek az egyes tagországok védelmi kiadásai is.

Lengyelország például új Patriot légvédelmi rendszereket vásárol 15 milliárd dollárért és 12 milliárd dollár értékben Apache támadóhelikoptereket vesz a Boeingtől. Németország 3,5 milliárdért veszi meg az izraeli Arrow légvédelmi rendszert. Lengyelország a GDP-jének 4 százalékát költi védelemre, amivel messze megelőz több NATO-államot. Valójában a 30 tagországból csak 8 teljesíti a szervezet 2 százalékos GDP-arányos kiadási céljait, ám így is hatalmasat ugrott a fegyverüzlet: Európa ma „ki van éhezve” a fegyverekre, amelyeket viszont döntő részben Amerika szállít, azaz inkább az USA gazdaságát pörgeti mindez, miközben a szankciók legalább annyira fájnak az EU-nak, mint az oroszoknak.   

Hírszerzés a modern korban 

A NATO egyetlen sikeres tevékenysége, hogy Ukrajnát hírszerzési információkkal és céladatokkal látja el. Ezen adatok  nagy  része a Fekete-tenger felett, a nemzetközi légtérben működő drónoktól és repülőgépektől származik. Az ilyen jellegű segítség, amely az Elon Musk-féle céladatok továbbítására képes Starlink műholdhálózatnak köszönhető, a parancsnok okostelefonjaihoz csatlakoztatva nagymértékben javította az intelligens fegyverek, például a HIMARS hatékonyságát. Emellett a műholdas felügyelet lehetővé tette az orosz haderők mozgásának nyomon követését és a kritikus pontok előrejelzését. Ráadásul úgy, ahogy azt korábban soha nem láttuk.  

Egy nagyobb háborúban azonban a NATO elveszítené ezt az előnyét, mivel az oroszok vagy bármely más ellenfél megsemmisítené a felderítő eszközöket, még a nemzetközi légtérben is. Annak ellenére, hogy a katonai szervezett komoly szerepet játszik Ukrajnában, beleértve a tanácsadóként tevékenykedő földi különleges erőket és az állítólagos zsoldosokat is, akik közül sok jól képzett NATO-katona. Oroszország eddig önmérsékletet tanúsított a légtérből érkező fenyegetés ellen. Az orosz fél sem akarta, hogy a háború továbbgyűrűzzön Ukrajnán kívülre.  

Ez a sérülékenység vonatkozik a kifinomult műholdakra is, amelyeknek a kínai vagy az orosz műholdgyilkosokkal kell szembenézniük. Feltehetően az USA is megpróbálja ugyanezt tenni Oroszország vagy Kína műholdjaival. Ez azonban azt jelenti, hogy – a műholdak helyett – elsősorban a drónokkal való helyi megfigyelés és célmeghatározás kerül a középpontba.   

Ezen a téren az oroszok elég jól alkalmazkodtak, hiszen rossz drónképességekkel kezdték a háborút. De fejlődtek, és hálózatba kötötték az Orlan drónjaikat, amelyek nemcsak látják a célpontokat, hanem veszélyeztethetik is azokat.

Oroszország emellett továbbfejlesztett zavaró képességeket vezetett be a csatatéren. Bár Ukrajnának is van néhány fejlett zavarórendszere, úgy tűnik, hogy az oroszok gyakorlottabbak és jártasabbak ezen a területen, és van néhány új és igencsak hatékony rendszerük, amelyet bevethetnek a harctéren.  

Az oroszok megtanulták, hogyan kell legyőzni néhány okos fegyvert. Hallhattunk tőlük pár védelmi minisztériumi beszámolót a HIMARS rakéták kiütéséről, valamint az intelligens fegyverek és drónok legyőzéséről, gyakran a zavarásnak köszönhetően.   

Légvédelem: gond van, ha sok a drón 

A NATO-t elég gyengén szerelték fel a drónrajok kezelésére, vagy akár a közepes és nagy hatótávolságú rakéták elleni védekezésre. Az elmúlt időben a légvédelmet elhanyagolták, vagy főként a stratégiai nukleáris fenyegetésekre összpontosították, de még itt sem megfelelő az európai légvédelmi lefedettségük. Ennél is rosszabb, hogy a létező légvédelmük nincs hálózatba kötve, és nincs optimalizálva a fenyegetések kiszűrésére, a legpusztítóbb eszközök kiválasztására.   

Az Egyesült Államok alulmarad nemcsak a ballisztikus rakétákkal szembeni fenyegetésekkel szemben, hanem taktikailag is. Az elavult berendezéseivel a terroristacsoportok kezében lévő primitív rakéták elleni védekezésre összpontosított. Például elutasította Izrael hatékony légvédelmi rendszerét, az Iron Dome-ot, amelyet Irakban telepíthetett volna, védve az amerikai bázisokat. Ehelyett a hadsereg saját megoldást akart fejleszteni. Így a csapatoknak várniuk kell, és azt senki sem tudja, hogy a hadsereg rendszere jól teljesít-e a harcban, ha néhány éven belül működőképes lesz. Az biztos, hogy jóval drágább lesz, mint egy olyan rendszert levenni a polcról, amely bizonyíthatóan működik.  

A drónok raja és a rakéták 

Az Egyesült Államok most kezd el foglalkozni a rajokban alkalmazott drónok problémájával. Az oroszok már használják a rajba szervezett támadásokat, amelyeknél a drónokat cirkálórakétákkal és siklóbombákkal, köztük sok csalival kevernek, óriási problémát okozva a földi légvédelemnek. Ahogy a fegyverek egyre autonómabbá válnak (és ezért nem zavarhatók a korábbi, elektronikus védelmi eszközökkel), a vegyes rajzású támadások veszélye megsokszorozódik.   

A jövőben ez lesz a feladat a légvédelmi rendszereket irányító mesterséges intelligencia számára.  

Az USA és a NATO tévedéseinek egyik részét az a hit képezi, hogy az oroszok nem lesznek képesek alkalmazkodni a hadviselés új formáihoz. Ám ők nemcsak hogy alkalmazkodtak, hanem új generációs fegyvereket is bevezettek, amelyek hatékonynak tűnnek a csatatéren, vagy akár a frontvonalak mögötti, nagy értékű célpontok ellen.   

Talán a legjelentősebb orosz fejlesztés a Lancet nevű gyilkos drón. Ez képes lecsapni és elpusztítani mozgó harckocsikat vagy páncélozott járműveket, sőt, egy ukrán BUK légvédelmi rendszert is kilőtt. Egyelőre úgy tűnik, hogy sem Ukrajnának, sem a NATO-nak nincs érdemi válasza a Lancetre, amelyet az oroszok folyamatosan fejlesztenek. 

A nyugati tankok sem elpusztíthatatlanok 

Hasonló tanulságokat szolgáltatnak a bevetett harckocsik is. Az oroszok szétlőtték Ukrajnában a német Leopardokat, amelyeknek a modern páncélzatuk ellenére sem volt hatékony védelmük. Az ukránok, attól tartva, hogy a tankok sebezhetők, elkezdték feltenni a Leopardokra az elfogott orosz reaktív páncélzatot, valamint a tetejükre acélketreceket, hogy megvédjék azokat a felülről érkező támadások ellen. Most az Abrams tankokat szállítják, ám azokból is a legfejlettebb páncélzat nélküli, régebbi modelleket adják át Ukrajnának. Nem valószínű, hogy ezek a régi modellek túlélik a harcokat.  

Az amerikai hadsereg tudja, hogy aktív védelmet kell biztosítani a tankokon. Ez ugyan nem véd az aknák vagy a nehéztüzérségi csapások ellen, de segíthet a páncéltörő fegyverekkel, az aknavetőkkel és a lövedékekkel szemben. Az amerikai hadsereg 100 darabot vásárolt Izrael bevált Trophy nevű páncélosvédelmi rendszeréből, majd mégis úgy döntött, hogy kifejleszti a saját alternatíváját, így több évet elvesztegetett.  

Bár az oroszok azt állítják, hogy vannak aktív védelmi rendszereik, az Ukrajnában lévő tankjaikat nem szerelték fel ezekkel. Néhányuknak van van reaktív páncélzata, bár azok többnyire első vagy második generációs verziók. Az oroszok egyelőre nem vetették be a harctéren az új, reaktív páncélrendszerüket. Talán a jövőbeli háborúkra tartogatják azt.  

Fogytán a lőszer és csökkenőben a készletek is 

Minden háborúban óriási szükség lesz lőszerre és cserefegyverekre. Az ukrajnai háború kimerítette a NATO-arzenált és az egyéb vészhelyzetekre szánt készleteket. Az Egyesült Államok és szövetségesei csak egy évvel a fegyveres konfliktus kitörése után kezdtek szerződéseket kötni a védelmi ipar szereplőivel, hogy több lőszert és intelligens fegyvert készítsenek. De azonnal felmerültek a problémák, mivel a termelő létesítmények közül sokat már rég bezártak, így újakat kell létrehozni. Az ellátási láncokat meg kell újítani, de a régebbi fegyverek esetén előfordulhat, hogy ezek az ellátási láncok már nem is léteznek. A tapasztalt munkások és mérnökök felkutatása is kihívást jelentett, mivel nincs annyi önkéntes ezekre a rövid távú szerződéses munkákra.  

Az is súlyosbítja a helyzetet, hogy sok alkatrész és anyag a Kínából származó szállítmányoktól függ. A távol-keletiek pedig a közelmúltban korlátozni kezdték az elektronikai és egyéb készletek (beleértve a ritkaföldfémek) szállítását az Egyesült Államokba és Európába. Ugyanezekkel a problémákkal szembesülne a NATO egy általános háborúban, azzal tetézve, hogy az európai fegyvergyártás jó részét még le is rombolhatják az ellenséges támadások.  

Bebizonyosodott, hogy a szervezet készletei nem elegendők Ukrajna számára, és kérdés, mennyire alkalmasak a NATO szükségleteinek biztosítására. Ez felveti azt is, hogy az Egyesült Államok és az észak-atlanti szövetség miért volt hajlandó Ukrajna számára átengedni az amúgy is csekély készleteit, tudva, hogy a NATO így védtelenül hagyja Európát, emellett jelentősen meggyengíti az USA képességeit a Csendes-óceánon. 

A másik fontos kérdés, hogy amennyiben az ukrán háború holnap véget ér, vajon az Egyesült Államok és a NATO hajlandó lenne-e folytatni a magas szintű védelmi kiadásokat, újjáépíteni a készleteket és modernizálni a fegyvereket. Kész lenne-e az USA megváltoztatni a beszerzési rendszerét, elfogadni a külföldi fegyvereket ott, ahol könnyen elérhetők és jobbak, emellett gazdaságilag észszerűen viselkedni a védelmi beszerzései során? 

Az amerikai hadsereg maga is megfogalmazott tanulságokat  

Az normális, hogy egy katonaság elemzi a folyamatban lévő vagy éppen befejezett háborúkat, és következtetéseket von le belőlük. Az ilyen erőfeszítések a katonai struktúra vagy annak eljárásai megváltoztatásához vezetnek. A US Army War College negyedévente megjelenő Parameters magazinja érdekes cikket közölt az Egyesült Államok háborús képességeiről: Ukrajna tanulságai a jövő haderejének. 

Az említett a cikkben javaslatokat tesznek, hogy a hadseregnek milyen változtatásokat kell végrehajtania, hogy sikeres legyen a többterületű, nagyszabású harci műveletekben.  

Mission Command 

A csapatok rádión keresztüli vezetése és irányítása problémás, ha az ellenségnek megvan az eszköze a teljes rádióforgalom észlelésére.  

Az orosz–ukrán háború világossá teszi, hogy az elmúlt 20 évben a parancsnokságok által kibocsátott elektromágneses jelek nem képesek megállni a szenzoralapú technológiákkal, elektronikus hadviseléssel és pilóta nélküli légi rendszerekkel ellátott, vagy műholdas képekhez hozzáférő ellenfelek tempójával és pontosságával szemben – áll a jelentésben.  

A megoldás a küldetésparancsnokság (Mission Command, németül: Auftragstaktik) széles körű alkalmazása, amely lehetővé teszi az alárendelt vezetők számára, hogy az adott kontextusban saját maguk végezzék a tervezést és a műveleteket. 

Milley a hadsereg egykori vezérkari főnökeként a misszióparancsnokságot a „fegyelmezett engedetlenség” koncepciójával magyarázta, amelyben az alárendeltek felhatalmazást kapnak arra, hogy a parancsnok által kitűzött cél elérése érdekében teljesítsék a küldetést – még akkor is, ha ehhez egy konkrét parancsot vagy feladatot kell megtagadniuk. Tökéletes kommunikáció nélkül az alárendelt tisztre vagy katonára kell bízni, hogy a harc során a helyes döntést hozza meg, anélkül, hogy a kis kiigazításokhoz jóváhagyást kellene kérnie. 

Ez kulturális kérdés. A misszióparancsnokságot már az első naptól kezdve meg kell élni és tapasztalni, amikor egy civilből katona lesz. Az amerikai tisztikar inkább a közvetlen parancshoz és irányításhoz szokott. A misszióparancsnokság kultúráját nem szeretik, mert az alárendelt egységek hibáit mindig a magasabb parancsnoki szintre hárítják. 

Pedig az sokkal kevesebb kommunikációt használ, mint a közvetlen parancs és irányítás. De a német hadsereggel ellentétben az amerikai soha nem felelt meg ennek.  

Emellett az amerikai hadsereg, mint sok más nyugati, jelenleg nem tud olyan nagyszabású harci szinten harcolni, mint az orosz. Ez nemcsak a hadseregre vonatkozik, hanem a haditengerészetre és a légierőre is. Az Egyesült Államok hajóépítő kapacitása jóval alacsonyabb, mint Kínáé. Az F–35-ös repülőgépek rendelkezésre állási aránya pedig borzalmas. 

A magas veszteség  

Az orosz–ukrán háború komoly sebezhetőségeket tár fel a hadsereg stratégiai személyi állományának mélységében és képességében, azaz nem képes ellenállni és pótolni az áldozatokat. A hadszíntér egészségügyi tervezői nagyjából napi 3600 áldozattal számolhatnak, kezdve az akcióban elhunytaktól a sebesültekig, a betegségekben vagy más, nem harci sérülésekben szenvedőkig. A 25 százalékos előre jelzett pótlási arány mellett a személyzeti rendszer naponta 800 új embert igényel. Összehasonlításképpen: az Egyesült Államok az iraki és afganisztáni harcok két évtizede alatt mintegy 50 ezer embert vesztett. A nagyszabású harci műveletek során két hét alatt ugyanekkora veszteséget szenvedhet el.  

A 25 százalékos pótlási arány valószínűleg túl alacsony   

– tekintve, hogy az ukrán hadseregről szóló hírekben gyakran felbukkan, hogy a tavaly ősszel mozgósított 100 emberből 10-20 maradt, a többiek halottak, sebesültek vagy rokkantak. 

Ki fog itt harcolni? 

Az USA-nak már nincsenek meg azok a tartalékai, amelyek egy nagyobb konfliktus fenntartásához szükségesek. 

Az amerikai hadsereg egyszerre néz szembe a toborzási hiány és a csökkenő készenléti tartalék problémájával. Már régóta megoldatlan gond a toborzási hiány, ami közel 50 százalékos a harcászati fegyverek területén. A készenléti tartalék, amely 1973-ban 700 ezer, 1994-ben pedig 450 ezer főt tett ki, ma csak 76 ezres. Ennyivel nehéz lesz kipótolni az aktív haderőben meglévő hiányosságokat, nem is beszélve a veszteségek pótlásáról vagy bővítéséről egy nagyszabású harci művelet során. 

A szerzők a részleges hadkötelezettség újbóli bevezetését javasolják. 

Politikailag persze ez nem valószínű. Bármelyik elnök, aki ezt tenné, azonnali népszerűségvesztéssel szembesülne. 

Nagy probléma, hogy a legtöbb amerikai fiatal nem is alkalmas a katonai szolgálatra.  

A Pentagon új tanulmánya szerint a fiatal tengerentúliak 77 százaléka alkalmatlan a katonai szolgálatra, mert túlsúlyos, drogozik, esetleg mentális és fizikai egészségügyi problémái vannak. 2017-es kutatásukban még csak a felmérésben részt vevők 71 százalékát tartották alkalmatlannak.  

A legtöbb fiatalt nem érdekli a katonai szolgálat. 

A védelmi minisztérium közvélemény-kutatási adatai szerint a fiataloknak már csak a 9 százaléka mutat hajlandóságot a szolgálatra. Ez a legalacsonyabb szám az elmúlt 15 évben. 

Egy magas rangú katonai tisztviselő erről azt mondta, hogy a toborzási probléma szélesebb körű társadalmi problémák jele: „Ez egy tükörkép az országunkról. Ez a mi országunk…” 

(Forrás: Weapons and Strategy, Moon of Alabama)