Jánisz Varufákisz (Yanis Varoufakis), a korábbi görög pénzügyminiszter legutóbbi írásában elmagyarázza, hogy a „Big Tech’s cloud capital”, a „felhőtőke” ellen miért hatástalanok a hagyományos trösztellenes intézkedések. Amennyiben a szabályozók megpróbálnák feloszlatni a Facebookot vagy a TikTokot, akkor feldühödött felhasználókkal találnák szembe magukat, akik e platformok univerzális jellege miatt használják őket.  

A modern társadalmaknak már több mint egy évszázada küzdeniük kell a túlzott piaci erővel. Varufákisz felveti a kérdéseit: Vajon újszerű-e a Big Tech hatalma felettünk? Vajon a Google, az Amazon vagy a Meta eredendően különbözik-e az 1920-as évekbeli Standard Oiltól, az 1970-es évekbeli IBM-től vagy a közelmúltban a Walmarttól? 

Ha nem, akkor talán az Egyesült Államok 1890-es Sherman Antitröszttörvényére visszavezethető jogszabályokkal szabályozhatjuk a Big Techet. Lina Khan, az amerikai Szövetségi Kereskedelmi Bizottság elnöke bátran próbálkozik ezzel. A volt görög pénzügyminiszter szerint: 

Sajnos nem fog menni. A Big Tech annyira gyökeresen más, hogy nem szabályozható úgy, mint bármelyik tröszt, kartell vagy konglomerátum, amellyel eddig találkoztunk. 

Helyzetelemzése szerint Adam Smith képe a kapitalizmusról mint hagyományos piaci térről, ahol a családi kézben lévő hentesüzletek, pékségek és sörfőzdék nyílt végű, erkölcsi alapokon nyugvó versenyen keresztül támogatják a közérdeket, nem hasonlít a modern gazdaságokra. Gyakorlatilag minden iparág – a vasúttól, az energiától és a távközléstől a mosóporig, az autókig és a gyógyszerekig – óriási konglomerátumok kartellje, amelyek fojtogató hatalmát csak akkor lazítják meg időnként, amikor a politikusok összeszedik rá az akaratot, hogy trösztellenes jogszabályokat hozzanak és érvényesítsenek, sőt időnként még a feloszlatásukra is felhasználják azokat. 

Miért nem lehet ugyanezt megtenni a Big Tech esetében? Mi teszi egyedivé? 

A trösztellenes szabályozást eredetileg azért hozták létre, hogy megakadályozzák a megavállalatok árfelhajtását, amelyek addig korlátozzák a kínálatot, amíg az ár el nem éri a monopólium profitját maximalizáló szintet, a fogyasztók és a munkavállalók kárára (akiknek a termeléssel együtt csökken a foglalkoztatása). Varufákisz számára nyilvánvaló, hogy a Big Tech szolgáltatásai esetében ez irreleváns, mivel azok ingyenesek, és nincsenek kínálati korlátozások.  

Amikor Theodore Roosevelt amerikai elnök belevágott a Standard Oil feldarabolásába, az technikailag egyszerű, de politikailag bátor tett volt. Ám hogyan lehet feloszlatni az Amazont, a Facebookot, a Paypalt vagy akár az Airbnb-t, a Teslát vagy a Starlinket? 

Ha a kormány megpróbálná, feldühödött felhasználókkal találná szembe magát, akik ezen platformok univerzális jellege miatt használják őket. 

Varufákisz úgy véli, az ingyenes szolgáltatások azt jelentik, hogy a felhasználók nem ügyfelek. Ez a szerep a vállalkozásoknak van fenntartva, amelyeknek a Big Tech algoritmusait kell használniuk ahhoz, hogy elérjék a szolgáltatásaikkal a felhasználókat. Amikor az Amazon vagy a Facebook a kiváltságért egy rakás pénzt kér az eladóktól (és így egyfajta felhőbérletet szed ki tőlük), a szabályozók lehetetlen politikai feladvány elé kerülnek. A közvélemény (a felhasználók milliói, akiket a Big Tech a maga ügye mellé állít) ellenében kell evezniük, hogy megvédjék a kapitalistákat ezektől a technofeudális uraktól.  Vagy felhőfeudalistáktól, ahogyan a korábbi görög pénzügyminiszter nevezi őket a Technofeudalizmus: Ami megölte a kapitalizmust című könyvében.   

Ez egy hatalmas kihívás. Ráadásul nem is ez a fő oka a Big Tech kivételes hatalmának 

A Big Techet Varufákisz nem tévesztené össze a csúcstechnológiával. Az olyan ipari robotgyártók, mint az ABB, a Kuka, a Kawasaki és a Yaskawa, nagyszerű technológiai csodákat produkálnak, de nem rendelkeznek a Big Tech hatalmával felettünk. Az 1960-as és 1970-es években az IBM számítógépei fojtogatóan hatottak a kormányzatra és a magánszektorra, mivel az akkori idők a legmodernebb  gépeivel látták el őket. Az AT&T-nek is gyakorlatilag monopóliuma volt a telefonszolgáltatások felett, amíg 1984-ben fel nem bontották azt. De sem az IBM, sem az AT&T nem rendelkezett a Big Techhez hasonló ellenőrzéssel felettünk. 

Ennek az egyik oka szerinte az, hogy az olyan internetalapú platformok, mint a WhatsApp és a TikTok, a hatalmas hálózati hatásokból profitálnak:  

minden egyes új felhasználóval, akit vonzanak, az általuk kínált szolgáltatások értékesebbé válnak a meglévő felhasználók számára.  

Az AT&T hálózati hatása attól függött, hogy más távközlési cégek ügyfelei számára többet számolt fel a hívásokért – ezt az előnyt a szabályozó hatóság könnyedén megszüntette azzal, hogy megtiltotta a szolgáltatóknak, hogy többet számoljanak fel a más cégek ügyfelei számára történő hívásokért. 

Miképp tudják a szabályozók megszüntetni az X vagy a Facebook hálózati hatásait?  

Az interoperabilitás azt jelentené, hogy bárki az X és a Facebook összes posztját, fotóját, videóját, ismerősét és követőjét zökkenőmentesen átvihetné egy másik platformra (mondjuk a Mastodonra) – ami gyakorlatilag lehetetlen technikai bravúr, ellentétben azzal az egyszerű feladattal, hogy az AT&T ügyfelei felár nélkül hívhassák a Verizon ügyfeleit. 

Még az interoperabilitás kikényszerítésének nehézségét sem tartja Varufákisz a Big Tech legnagyobb erőforrásának. Az 1970-es évek elején az IBM monopolizálta a számítástechnikai eszközöket oly módon, amely alig különbözött a Standard Oil energiaipari dominanciájától vagy Detroit majdnem monopóliumától az egyéni személyszállítás terén. 

Ami a Big Techet megkülönböztette az IBM-től, az az elképesztő szingularitás volt. Nem, a gépei nem váltak érzővé, mint egy Terminátor. Valami sokkal érdekesebbet csináltak:  

elegáns algoritmusok segítségével az előállított számítástechnikai eszközök a viselkedésmódosítás eszközeivé alakultak át. 

Fogyasztói minőségünkben a Big Tech felhőtőkéje (például Alexa, Siri, Google Assistant) arra képez minket, hogy betanítsuk őt, hogy jó ajánlásokat adjon nekünk arra, hogy mit vásároljunk. Amint a felhőtőke megszerezte a bizalmunkat, a piacokat megkerülve, közvetlenül nekünk adja el az általa számunkra kiválasztott dolgokat – írja. 

A felhőtőke (Cloud Capital) tulajdonosai felhőbérleti díjat számítanak fel ezeknek a vazallus termelőknek, miközben mi, a felhasználók ingyen dolgozunk – minden görgetéssel, tetszéssel, megosztással vagy értékeléssel –, hogy feltöltsük a felhőtőkéjüket. Ami a gyárakban és raktárakban dolgozókat illeti, ők is ugyanerre a felhőtőkére vannak rákötve, kézben tartott vagy csuklóra szerelt eszközökkel, amelyek robotként hajtják őket, hogy gyorsabban dolgozzanak az algoritmus éber szemei alatt.  

A volt görög pénzügyminiszter ekképp összegzi a helyzetet: 

A technofeudalizmusban a szabályozók nem sokat tehetnek értünk, mert elvesztettük az elménk teljes tulajdonjogát.  

Minden proletár munkaidőben felhőprolivá válik, a többi időben pedig felhőjobbággyá. Minden önfoglalkoztató küszködő felhővazallussá és felhőjobbággyá mutálódik.  

Míg a magántőke lecsupaszítja a körülöttünk lévő fizikai javakat, addig a felhőtőke azon fáradozik, hogy megfossza szellemi eszközeinket.  

Zárásképp Varufákisz, baloldali közgazdászként, érdekes megoldással rukkol elő:  

Ahhoz, hogy egyénileg birtokolhassuk az elménket, kollektíven kell birtokolnunk a felhőtőkét. Ez az egyetlen módja annak, hogy a felhőtőkét a viselkedésmódosítás előállított eszközéből az emberi együttműködés és emancipáció előállított eszközévé változtassuk.  

„Lehet, hogy ez nagyon is elrugaszkodottnak hangzik. De kevésbé utópisztikus, mintha a Big Tech kormányzati szabályozásába vetnénk a reményeinket” – zárja sorait. 

(Forrás: Project Syndicate)