Mihálovics Zoltán politológus, a Makronóm Intézet elemzőjének írása 

Ha távolról szemléljük az öreg kontinenst, egy sokat látott, a történelem során vérrel áztatott, számos civilizációnak otthont adó Európát látunk. Az 1993. november 1-je óta létező és folyamatosan bővülő Európai Unió gazdasági motorja a brexit óta a francia és német együttműködés, amely viszont nincs olyan fényes állapotban, mint egykoron.  

A 27 tagállamot tömörítő integrációról messziről azt gondolhatnánk, hogy még ma is jelentős befolyása van a világ ügyeibe, de minél közelebb megyünk, Európa olyan, mint egy optikai csalódás: távolról óriás, közelebbről megnézve azonban inkább törpe. 

Annak, hogy Európa ilyen szinten veszített a súlyából, szerteágazó okai vannak. Érdemes első körben a jelenlegi állapotokat felmérni. Ha arra vagyunk kíváncsiak, hogy a politikailag elkötelezett európaiakat jelenleg mi foglalkoztatja igazán, akkor érdemes az izraeli háborút elővenni.  

Már Izrael és Palesztina kérdésében is hatalmas a megosztottság Európa-szerte.  

Ha politikai paletta szerint nézzük, akkor egy jó rész (centristák, balközép, jobbközép) azt válaszolná, hogy támogatják Izraelt. Ha a paletta széle felé közelítünk, akkor a radikális baloldaliak már inkább a palesztinokat támogatják, a radikális jobb pedig Izraelt és Palesztinát egyaránt gyűlöli. Csak az izraeli konfliktussal kapcsolatban tehát már elkülöníthetünk 3 irányt Európában. Ennek oka, hogy az Izrael és a militáns palesztinbarát csoportok közötti évtizedek óta tartó konfliktus az európai politika egyik meghatározó témája volt sok uniós országban hosszú évek óta.  

Másfelől, ha valaki nem is tagja a zsidó vagy a muszlim közösségnek, vagy nem kötődik hozzájuk, akkor is nagy az esélye, hogy határozott nézetei vannak a kérdéssel kapcsolatban. Amennyire sikerült Vlagyimir Putyinnak egyesítenie (egyelőre) az európaiakat, hogy sorakozzanak fel Ukrajna támogatása mögött, Izrael és Palesztina annyira megosztja a kontinenst. 

Az EU közös részvétnyilvánítása az izraeli áldozatok emlékére Forrás: MTI

A megosztottság két nappal a Hamász terrortámadása után már élesen megmutatkozott az uniós politikában, amikor Várhelyi Olivér, az Európai Bizottság szomszédságpolitikáért és bővítésért felelős biztosa bejelentette a palesztinoknak nyújtott uniós támogatások azonnali felfüggesztését. Ez nyilvánvalóan egy elhamarkodott kijelentés volt, és a nyilatkozat visszatetszést váltott ki a tagállamokból és a többi uniós biztosból is. A bejelentett felfüggesztést „fel is függesztették”. 

Mindeközben a Jean-Luc Mélenchon vezette francia baloldali koalíció, a La France Insoumise közleményt adott ki, amelyben „a Hamász vezette palesztin erők fegyveres offenzívájáról” beszélt. Ez előre látható visszahatást váltott ki a francia nemzetgyűlésben.  

Összefoglalva tehát: miközben a Közel-Keleten kitört a háború, és emberek halnak meg napról napra, az európaiak egymás torkának esnek egyetlen szóválasztás miatt. 

Mégis, ha ez a kérdés olyan fontos nekünk, mint Európa számára, akkor miért van az EU-nak olyan kevés politikai befolyása a közel-keleti és észak-afrikai folyamatokra? Ennek az oka valószínűleg abban keresendő, hogy a diplomáciánk többnyire arról szól, hogy kormányokat fizetünk azért, hogy megakadályozzák a menekültek belépését az EU-ba. Míg mások cselekszenek, az uniós diplomácia gyakran azzal van elfoglalva, hogy közös nyilatkozatokban megtalálja a megfelelő szavakat: elfogadjuk-e Izrael jogát arra, hogy feltétel nélkül válaszoljon a Hamász terrortámadására? Vagy tegyük hozzá a „nemzetközi joggal összhangban” kifejezést? Vagy az elfogadást attól tegyük függővé, hogy Izrael nem okoz-e eszkalációt? Az unió a támadást követő napokban ezekről vitázott, mintha ez valamit is számított volna. 

Miközben az EU külügyminiszterei a megfelelő szavakkal küzdenek, az igazi diplomácia egy másik szinten zajlik.  

Az Egyesült Államok az egyetlen nyugati hatalom, amelynek befolyása van az izraeli kormányra.  

A török Recep Tayyip Erdoğan felajánlotta, hogy közvetít, ahogy Vlagyimir Putyin is. Mindketten kapcsolatban állnak az érintett felekkel. Putyin hasznot húzhat egy olyan háborúból, amely eltereli a figyelmet Ukrajnáról, és amely újrafogalmazza annak jellegét – a Nyugat és Kelet közötti háborúként. 

Európa súlytalanságát jól jelzi, hogy Recep Tayyip Erdogan török államfő nem kínálta hellyel Ursula von der Leyent Ankarában Forrás: MTI 

Az Európai Unió befolyásának hiánya és a Közel-Keletnek a saját belpolitikai vitáinkban betöltött kiemelkedő szerepe közötti ellentét azt sugallja, hogy valami alapvetően nincs rendben az EU külpolitikájával. Az unió katonailag az USA-tól függ, mérete és gazdagsága ellenére nem tudja egyoldalúan finanszírozni az Ukrajnának folyósított pénzügyi segélyt. Ambíciói az egységes piacra, a vámunióra, az agrárpolitikára és a közös valutára korlátozódnak.  

Az egyik eset, amikor geopolitikai cél érdekében használta fel a hatalmát az EU, az Oroszországgal szembeni szankciók alkalmazása volt. Ezeknek biztosan volt hatása, de végül az uniónak nagyobb kárt okoztak, mint Oroszországnak. A nyugati vezetők alábecsülték, hogy milyen gyorsan alkalmazkodnak a globális ellátási láncok, és milyen nehéz egy ekkora országot elszigetelni. Az IMF legutóbbi előrejelzése szerint Oroszország az idén nagyobb mértékben növekszik majd, mint Németország, Franciaország, Olaszország és az Egyesült Királyság. A nyugati vezetők magát a háborút is rosszul ítélték meg. Emlékezhetünk azokra a nyilatkozatokra, miszerint a teljes győzelmen kívül más nem lehet elegendő. 

Egyes vélekedések szerint az EU soft power megközelítése a geopolitikában nem hiba, hanem előny, és ez így rendben is van. Én viszont azt gondolom, hogy a soft power a diplomácia eufemizmusa. Ez jól illeszkedett az elmúlt 30 év viszonylag enyhe geopolitikai légköréhez. De az orosz–ukrán háború megmutatta a korlátait. Néhány európai ország nehezen találta meg az egyensúlyt Ukrajna fegyverkérelme és saját védelmi képességeinek a fenntartása között.  

Az Egyesült Államokkal ellentétben sok uniós országnak nincs meg a kapacitása, nemhogy a bátorsága, hogy egyszerre két proxyháborút vívjon. Ami most történik, az egy évtizedes geopolitikai önelégültség csúcspontja.  

Az EU ráadásul szánalmasan felkészületlen Donald Trump visszatérésére (aki egyenesen megmondta, hogy Európának ki kell vennie a részét a védelemből), vagy akár bármelyik jövőbeli amerikai elnökre, aki nem Joe Biden. Az európai vezetők nem állapodtak meg az orosz–ukrán háborúból való kilépési stratégiáról. 

Amikor eljön az idő, hogy alkut kössünk Moszkvával, és hogy kifizessük Ukrajna hatalmas újjáépítési költségeit. Ez lesz az a pont, ahol minden bizonnyal Európa látszólagos egysége megreped, és már látszólagos sem lesz. A költségek magasabbak lesznek, mint a jelenlegi becslések szerint. Amit kevesen számoltak bele, az a magas kamatlábak hatása bármely ilyen programra, ha azt adósságból finanszírozzák – ahogyan ez valószínűleg meg is fog történni. Az EU nagy nettó befizetői, mint például Németország és Hollandia, még nagyobb befizetőkké válnának. Számos olyan ország, amely jelenleg az EU költségvetésének nettó kedvezményezettje, például Lengyelország és Magyarország, nettó befizető lenne. 

Összességében tehát az Európai Unió, amely sikertörténetnek indult, közel sem azt az irányt vette, amit az egykori alapító atyák szerettek volna.  

Jelenleg az unió szereptévesztésben van: egy geopolitikai óriásnak képzeli magát, miközben egy geopolitikai értelemben vett törpe, és nincs érdemi beleszólása, befolyása korunk olyan meghatározó konfliktusaiba, mint az orosz–ukrán vagy az izraeli háború. Arról nem is beszélve, hogy a legalapvetőbb kérdések mentén belső ellentétek feszítik szét az európai egységet. 

Érdemes párhuzamot vonni Henryk Sienkiewicz Nobel-díjas lengyel író Quo vadis című 1896-ban megjelent regénye és Európa jelenlegi állapota között. A mű második felében a vértanúság elől Rómából menekülő Péter apostol amikor a Via Appián találkozott a már feltámadott Jézussal, megkérdezte tőle: „Quo vadis, Domine?” Hová mész, Uram?” Jézus erre úgy válaszolt, hogy Rómába megy, hogy Péter helyett ismét keresztre feszítsék. Jézus szavaira Péter visszatért a városba, ahol végül keresztre feszítették. Érdemes feltenni tehát a kérdést: Quo vadis, Európa? 

Címlapfotó: shutterstock