Washington makacsul ragaszkodik egy széthulló világrendhez – makronom.eu
2025. február 8., szombat

Washington makacsul ragaszkodik egy széthulló világrendhez

Valóban többpólusúvá válik a világ, vagy ez csupán ködös kifejezése annak a világrend-átalakulásnak, amelynek több szegmensét a nagyhatalmak nem a megfelelő módon és nem a megfelelő eszközökkel értelmezik? Miként viszonyulhat pozitívan az USA egy olyan folyamathoz, amelyet érezhetően nem tud irányítani?

Amikor polaritásról beszélünk, nem teszünk mást, mint a hatalom megoszlását vizsgáljuk a nemzetközi geopolitikai környezetben. Ez első blikkre járható útnak tűnik, arra vonatkozó szabály azonban nincs, ami alapján bizonyossággal ki lehetne mondani egy országról, hogy mitől hatalom vagy mitől nem az.

A legkézenfekvőbb viszonyítási alap egy adott állam gazdaságának és katonai erejének monitorozása. Ez lehet kiindulópont, és egyes elemzők éppen ez alapján kérdőjelezik meg hol finomabban, hol agresszívebben a multipoláris világrend létét. Hajlamos bólintani az ember arra a véleményre, amely szerint az, hogy napjainkban egy multipoláris világrend van születőben, egy mítosz csupán, hiszen mindössze két olyan ország van, amelynek a gazdasági mérete, a katonai ereje és a globális befolyása pólusalakító hatású: az Egyesült Államok és Kína. Más nagyhatalmak nem léteznek, és egyhamar nem is lesznek.

Ez az elképzelés remekül illeszkedik a washingtoni érvrendszerbe, amely mára kísérteties rokonságot kezd mutatni a hidegháborús időszakéval.

Csakhogy a multipoláris világrend lehetetlenségének a mítosza félreértésen alapul. Azon a tévhiten, amely szerint a többpólusú rendszerhez azonos kvalitású államok kellenek, vagyis az erőviszonyok tekintetében egyensúlynak kell létrejönnie. Ez tévedés. A multipoláris világrendben mindössze arra van szükség, hogy két (három) nagyhatalmon kívül a hatalom más államokban (és napjainkban már nyugodtan beszélhetünk regionális szövetségekről) is összpontosuljon.

Megkövesedett elméletek

A múlt század 50-es éveiben a két nagy tömb (USA, Szovjetunió, illetve azok befolyási zónái) a globális gazdaság GDP-jének a 88 százalékát tette ki. Napjainkra ugyanezen országok már csak ennek az 57 százalékáért felelnek.

Megjelentek tehát azok a dinamikusan fejlődő középhatalmak, amelyek minden valószínűség szerint a közeljövő legmeghatározóbb geopolitikai és gazdasági szereplői lesznek.

A jelenlétük máris nagy befolyásoló tényező – elég csak a globális dél pragmatikus és a blokkosodást élből elutasító (vagyis ideológiától függetlenül mindkét nagyhatalommal és számos középhatalommal erős kapcsolatokat ápoló) gazdaságpolitikájára gondolni –

naivitás lenne tehát unipoláris vagy bipoláris világrendről beszélni, amikor ezek az államok máris aktívan alakítják a világgazdaságot, a szerepük pedig évről évre nő.

Az USA vezetése mindezt nem hajlandó tényként elfogadni, és – Kínával ellentétben, amely éppen a multipolaritás fontosságát hangsúlyozza – foggal-körömmel ragaszkodik az amortizálódó hegemóniájához, ugyanazokhoz a módszerekhez nyúlva, amelyeket a klasszikus hidegháborúban alkalmazott. Súlyos félreértelmezése ez egy olyan világnak, amely jól láthatóan elfogadta (Németországtól Japánig, Brazíliától Oroszországig) egy multipoláris rend eljövetelét.

Washington görcsös ragaszkodása a gazdasági és katonai vezető szerephez a megszokott izompolitikai módszerekkel egyenesen kontraproduktív lesz: nem szövetséget épít, hanem elszigeteli magát azoktól a középhatalmaktól, amelyekre kereskedelmileg a legjobban rá lesz utalva az elkövetkezendő évtizedekben.

A BRICS-országok johannesburgi csúcstalálkozója
A BRICS-országok johannesburgi csúcstalálkozója


A blokkosodás veszélye

A Biden-kabinet a multipolaritás elkerülése miatt hajlandó visszatérni a blokkosodás stratégiájához is, egy oldalra összegyűjteni igyekezvén azon országokat, amelyekkel a Kína elleni „háborút” megvívhatja hegemóniájának megőrzése érdekében.

A gazdaság átpolitizálása nem új keletű fegyver, a veszélye azonban napjainkban sokkal nagyobb, mint a hidegháború alatt.

Az, hogy Washington a saját szövetségeseire gyakorolt nyomással próbálja meg elérni, hogy Kínát kiszorítsa a globális piac bizonyos szegmenseiből, és megakadályozza Peking technológiai fejlődését, nemcsak meddő próbálkozás, de magában rejti annak a veszélyét, hogy az USA mellé beállt államok egy idő után kifarolnak a vazallusi szerepkörből, és a pragmatikus megközelítés elve alapján folytatják a kereskedelmi politikájukat.

Az exporttilalmak soha nem vezettek eredményre a modern Kínával szemben, annak technológiai fejlődését pedig egyszer sem sikerült meggátolniuk. Csak néhány példa: 1993-ban Clinton elnök a műholdas technológiát próbálta meg széfbe zárni Peking elől, az azonban a saját programja eredményeképpen ma már 540 műholdat keringet a fejünk felett. Ugyanez történt a GPS esetén is: az USA mindent megtett, hogy korlátozza Kína hozzáférését a technológiához, ám az válaszul létrehozta a BeiDou navigációs rendszert, amely pontosságban mára lekörözte nyugati versenytársát.

A hidegháború első évtizedeiben maga a Szovjetunió tartotta vissza az atombomba építéséhez szükséges technológiát és tudást Peking elől, az azonban 1964-ben már sikeresen el is végezte az első kísérleti robbantását, ezzel az ötödik olyan állam lett a világon, amelynek volt nukleáris fegyvere. A sort lehetne folytatni az 5G-vel, a kereskedelmi drónok fejlesztésével vagy az elektromos járművekkel: mind egytől egyig olyan példa, ahol a külső tilalmak ellenére Peking saját kútfőből vagy a legerősebb versenytársa lett a Nyugatnak, vagy egyszerűen letarolta azt.

Vagyis minden olyan esetben, amikor Washington Kína technológiai fejlődését próbálta megakadályozni, egyrészt kudarcot vallott, másrészt a kedvezőtlen gazdasági és geopolitikai hatásokat elsősorban ő szenvedte el.

Napjainkban pontosan ez történt a csúcstechnológiás chipek és az azok gyártásához szükséges eszközök amerikai exporttilalmával, amelyhez kénytelen-kelletlen csatlakozott Hollandia és Japán is: miközben Biden az erejét megfeszítve próbálta elvágni Peking hozzáférését az alkatrészekhez, a Huawei teljes csendben piacra dobta új készülékét, amelyben éppen azt a technológiát használja, amit nem lehetne neki.

Ha van figyelmeztető jel, hogy mennyire veszélyes a blokkosodást szorgalmazni napjainkban, az az ukrajnai háború. Biden egyszerre várja el az együttműködést Peking és Moszkva ellen, ám a saját gazdaságukat szem előtt tartó országok vagy az egyik, vagy a másik kérést hagyják teljesen figyelmen kívül, a legtöbb esetben pedig (a globális dél klasszikus példa) egyáltalán nem foglalkoznak azzal, hogy mit szeretne elérni az Egyesült Államok: ugyanúgy kereskednek Kínával, Oroszországgal és magával az USA-val is. A kulcsszó természetesen az „érdek”, amely geopolitikai helyezkedéstől függően országonként eltérő. Ezért a Brazíliához vagy Indiához hasonló középhatalmak soha nem fognak blokkba tömörülni az USA érdekeinek megfelelően: ez a politika számukra a múlt ködébe vész, sem előnyük, sem érdekük nem származna abból, ha megtennék.

Hszi Csin-ping kínai és Joe Biden amerikai elnök találkozója 2022. november 14-én
A kínai és az amerikai elnök találkozója


A zéró összegű játszma

Az USA – bár hivatalos kommunikációjában hevesen tagadja ezt – valójában egy „mindent vagy semmit, velem vagy ellenem” elvre épülő zéró összegű játszmába kezdett, amelynek az alfája és ómegája az a tétel, amely szerint Kína bármiféle győzelme egyenlő az Egyesült Államok vereségével.

Ez a hidegháborús időszak klasszikus filozófiája volt, a felmelegítése azonban szükségszerűen a szorgalmazójának bukásához vezethet.

A realitás ugyanis a multipoláris elleni küzdelem hiábavalóságát mutatja: az Egyesült Államoknak egyszerűen már nincs meg az a gazdasági ereje, amellyel meggyőzhetné az egyes országokat Kína elszigetelésének szükségességéről. A zöldátálláshoz kellő nyersanyagkészlet, az ipari kapacitások és a világkereskedelmi háló kialakulása egytől egyig kizárja azt a lehetőséget, amely Pekinget izolálni tudná.

Mit tud ajánlani Washington? Bejáratot a saját piacára? A világ legfontosabb piaca éppen Kína: nem véletlen, hogy a legjobban az amerikai chipgyártók tiltakoztak az exporttilalom bevezetése ellen. Az USA közben görcsösen igyekszik meggyőzni a szövetségeseit egy groteszk merkantilista politika bevezetésére, amely vámokra, exportszigorításokra és protekcionizmusra épül, ám a jelek szerint a világkereskedelem átformálására szőtt tervei egyáltalán nem működnek:

míg a saját ereje csökkent, Kína világgazdaságban betöltött szerepe túlnőtt azon, hogy ki lehessen kerülni, vagy ketrecbe lehessen zárni.

Washington csökkenő hatalma és a semleges országok el nem köteleződése az USA „abszolút irányító állam” mítoszát rombolja porig – hacsak a vezetése nem szakít az eddigi megközelítési módszereivel, és nem látja át, hogy már képtelen a világ minden részét egyszerre irányítani.

A jövőt azok az országok fogják uralni (és éppen ez a multipoláris világrend alapja), amelyek képesek gyorsan és rugalmasan reagálni a hatalmi egyensúly változásaira. Az USA energiája jelenleg arra megy el, hogy fenntartson egy rozsdás világrendet, amely a valóságban gyakorlatilag már most sem létezik.

Mennyit ér egy törött korona?

Végül pedig a legfontosabb: a tömegszövetségek ideje lejárt. A NATO egyirányítású lomhasága éppen az ukrajnai háború kapcsán mutatkozott meg, hiszen az USA nélkül a szövetség védelmi képessége szinte a nullával lenne egyenlő. Ezt felismerve kezdtek az európai országok őrült tempójú fegyverkezésbe, letéve ezzel a katonai szövetség keleti szárnyának valódi alapjait.

Amit látunk, az nemcsak biztonsági megerősítés, hanem az EU katonai függetlenedési szándéka az Egyesült Államoktól.

Ez szintén a multipolaritást erősíti, és az USA pár éven belül ahelyett, hogy a katonai jelenlétével erőltetné politikai súlyát Európában, az erőforrásait máshová is csoportosíthatná, meg- és belenyugodva, hogy a keleti szárny az ő teljes súlyú jelenléte nélkül is biztosított.

Ugyanez a helyzet az ENSZ-szel. A legutóbbi közgyűlés immár kendőzetlenül világított rá, hogy a szervezet gyakorlatilag működésképtelen. Az USA igyekezett még eljátszani a királyt, a többi szereplő azonban egyre kelletlenebbül lődörgött a színpadon, sőt: némely színész be sem ment a színházba, és inkább otthon maradt.

Erős jelzésértéke volt annak, hogy a francia és a kínai elnök, valamint a brit miniszterelnök is távol maradt a találkozótól, míg a kisebb országok nem értették, miért megint Ukrajna van terítéken, és az ő problémáikkal miért nem foglalkozik senki.

A nagy tömbök elavult struktúrája és csikorgó működése még inkább felértékeli a kisebb szövetségek értékét. Az elmúlt időszakban a G7, a G20, a BRICS felfutása mind arra utal, hogy a saját akarat elfogadtatása helyett az Egyesült Államok jobban járna a kétoldalú vagy minilaterális egyezmények tető alá hozásával: a különböző érdekcsoportok közötti megegyezésekkel már egyszerűbben lehet multilaterális útra lépni, mint fordítva. Egy többpólusú világban ez a fajta szövetségi megközelítés az egyetlen hatékony módja a konstruktív megállapodásoknak: ha az USA szembemegy ezzel, akkor a kiegyensúlyozott párbeszéd vezetésének a lehetőségét is elveszíti.

***

Kapcsolódó:


Fotó: Joe Biden felszólal az ENSZ Közgyűlésben (MTI/EPA/Reuters/Eduardo Munoz)
Belső fotók: MTI/EPA/Hszinhua, MTI/EPA/Az orosz külügyminisztérium sajtószolgálata

Posztok hasonló témában

Heti hírlevél

Iratkozzon fel hírlevelünkre!

Minden héten megkaphatja válogatott tartalmainkat, hogy naprakész információi legyenek a világ történéseivel kapcsolatban.


Kérjük adja meg a teljes nevét.

Email címét nem osztjuk meg.

Kérdezz bátran!
Chat