Hogyan térítette el az éghajlati politikát az elit közgazdászok egy klikkje, amely főképp a magasabb matematikára épít? Számításaik szó szerint több milliárd ember életét befolyásolhatják, hiszen modelljük alapján határoznak meg javaslatokat a klímavédelemre. Nem túlzás azt állítani, hogy a nemzetek és az emberiség jelentős részének a sorsa attól függ, hogy helyesek-e az előrejelzések.
William Nordhaus, aki idén töltötte be 82. életévét, volt korunk első közgazdásza, aki megpróbálta számszerűsíteni az éghajlatváltozás költségeit. Klímamodellező számításaiért 2018-ban elnyerte a közgazdasági Nobel-emlékdíjat, és elképzeléseit átvették az éghajlatváltozással foglalkozó politikusok, gazdasági szereplők és egyetemek is.
Az éghajlatváltozással foglalkozó kormányközi testület olyan integrált értékelési modelleket használ, amelyek a felmelegedéshez való alkalmazkodás nordhausi vízióin alapulnak. A tudós számításai szerint valahol 2,7 és 3,5 Celsius-fok közötti hőmérséklet-emelkedésnél a világgazdaság el tudja érni az „optimális” alkalmazkodást. Ebben a forgatókönyvben az az optimális, hogy a fosszilis tüzelőanyagokat a 21. század végén is lehet majd égetni, ami elősegíti a gazdasági növekedést, a munkahelyteremtést és az innovációt, így csak minimális mértékben csökkenne a globális bruttó hazai termék. Az emberiség – állítja Nordhaus – szerény infrastrukturális beruházásokkal, fokozatos társadalmi változással és a gazdag, fejlett országokban csekély áldozattal tud alkalmazkodni ehhez a felmelegedéshez.
A tudós tehát azt sugallja, hogy a jövőbeli GDP-t alig befolyásolja az emelkedő hőmérséklet, így a világ kormányai kevésbé vannak ösztönözve, hogy most lépjenek fel a kibocsátás csökkentése érdekében.
Nordhaus kritikája
Kiderült, hogy a modelljei hibásak, sőt, kollégái közül is egyre többen utasítják el a munkáját.
Joseph Stiglitz, a Világbank volt vezető közgazdásza szerint Nordhaus előrejelzései tele vannak komoly tévedésekkel.
Stiglitz bizarrnak véli azt az elképzelést, hogy a világgazdaság optimalizálása 3,5 °C-os felmelegedésnél megtörténhet, mivel ez az állapot a természettudósok szerint globális káoszt és egyfajta „éghajlati népirtást” okozna a legszegényebb és legsebezhetőbb nemzeteknél.
Egy tavaly megjelent cikkben Stiglitz és társszerzői, Nicholas Stern és Charlotte Taylor kijelentették, hogy a nordhausi integrált értékelési modellek „nem megfelelően ragadják meg a mély bizonytalanságot és a rendkívüli kockázatot”. Nem veszik figyelembe, milyen a hatalmas mértékű lehetséges veszteség keletkezne az életekben és a megélhetési forrásokban, valamint hogy mennyire átalakul és pusztul a természeti környezetünk.
A legtöbb tudós körében őrültség bárminek az optimalizálásáról beszélni akkor, amikor a föld felmelegedése eléri a 2 °C-ot. Yangyang Xu és Veerabhadran Ramanathan éghajlatkutatók egy széles körben idézett 2017-es tanulmányukban az 1,5 °C-os felmelegedést „veszélyesnek”, a 3 fokos vagy annál magasabbat „katasztrofálisnak” határozták meg, míg az 5 °C felettit „egzisztenciális fenyegetésnek” minősítették. Mások is arra figyelmeztetettek, hogy
2 °C-os felmelegedésnél olyan dominószerű folyamatokat aktiválhatunk, amelyek hosszabb távon még magasabbra növelhetik a föld átlaghőmérsékletét.
A bolygó melegedése közben sokan aggódnak a globális élelmezési rendszer „rövid távú összeomlása” miatt. Az elmúlt években a szárazság és a hőség globálisan 10 százalékkal csökkentette a gabonatermelést, és az élelmiszersokkok valószínűleg sokkal rosszabbak lesznek.
Növekszik annak a kockázata, hogy egy időben több gabonatermő területet érinthetnek az éghajlati anomáliák, és ez drasztikusan emelkedő élelmiszerárakhoz, zavargásokhoz, pénzügyi veszteségekhez, éhezéshez és halálhoz vezethet.
Valószínűsítik, hogy az éghajlat hirtelen változása olyan rendszerhibákat idézhet elő, amelyek megbontják a világ társadalmait.
A földi rendszerek elemzői azt mondják, hogy a lakható és megművelhető földterületek a 3-4 °C-os felmelegedés esetén annyira lecsökkennének, az ökoszisztéma-szolgáltatások annyira megsérülnének, hogy a következő nyolc évtizedben vagy még ennél is rövidebb idő alatt több milliárd ember meghalhat.
Kevin Anderson, a Manchesteri Egyetem professzora egyenesen azt állítja, hogy a bolygó jövőbeli lakosságának mintegy 10 százaléka éli túl, ha a globális hőmérséklet 4 °C-kal emelkedik.
Johan Rockström, a Potsdami Klímahatáskutató Intézet igazgatója nehezen tudja elképzelni, hogy egy 4 °C-kal melegebb világ miképp tudna eltartani egymilliárd embert, vagy akár ennek a felét is.
Ezzel szemben, amikor Nordhaus megvizsgálta a 6 °C-os felmelegedés hatásait, nem jósolt borzalmakat. Szerinte ekkor a világ GDP-jének 8,5 és 12,5 százaléka közötti „károkra” kell számítanunk, azt is fokozatosan kell elszenvedjük, nem egyszerre.
Nordhaus matematikai varázslata
A tudós először 1992-ben fogalmazta meg a dinamikus integrált klímagazdaság értékelési modelljét (DICE).
E szerint a felmelegedett éghajlat hatása kizárólag a GDP százalékos veszteségében (vagy nyereségében) mérhető. Itt jön az első ellentmondás, mivel a földi rendszerekkel foglalkozó tudósok kételkednek a folyamatos növekedés folytatásában, Nordhaus viszont a modelljében biztosít bennünket arról, hogy a növekedés folytatódhat, egy-egy zökkenővel.
A valóság, a viharok, a sárcsuszamlások, a földrengések és más katasztrófák viszont mást ígérnek.
Stern és Stiglitz szerint az éghajlattól károsodott jövő állandó növekedésének ez a feltételezése Nordhaus első hibája.
Ugyanis egyre többet kell költenünk a károk helyreállítására, így mind kevesebbet tudunk költeni a növekedést serkentő beruházásokra.
Az extrém hőség, a víz alá kerülés, az elsivatagosodás, a hurrikánok pedig a világ nagy területeit alacsony termelékenységűvé, terméketlenné vagy lakhatatlanná teheti.
A tudós második hibája szerintük a redukcionista matematikai képletek használata. Valamiféle másodfokút használ az emelkedő hőmérséklet és a gazdasági eredmények közötti kapcsolat kiszámításához. A kvadratikus függvény tulajdonságai közé tartozik, hogy nem enged megszakadásokat; nincsenek olyan pontok, ahol a függvény által implikált kapcsolat megszakad.
Az éghajlatváltozás minden lesz, csak nem zökkenőmentes.
Az ilyen számítások nem veszik figyelembe a szélsőséges időjárást, a vektorok által terjesztett betegségeket, az elköltözést, a migrációt, a nemzetközi és helyi konfliktusokat, a tömeges megbetegedést és halálozást, a biológiai sokféleség összeomlását, az állam törékenységét vagy az élelmiszer-, üzemanyag- és vízhiányt, valamint ezek erősödő visszacsatolását.
Nordhaus hibái közül a harmadik a hasonlóan leegyszerűsített képletekhez kapcsolódik, ugyanis egy adott hely GDP-jét alapvetően annak a hőmérsékletéhez kapcsolódva számítja ki.
Tehát, ha 2023-ban egy bizonyos hőmérséklet van Londonban, akkor szerinte észszerű azt feltételezni, hogy amikor az angol fővárostól északra eső szélességi körök hőmérséklete a jövőben emelkedik, akkor ott a GDP is akkora lesz, mint amilyen ma Londonban.
A Nordhaus negyedik hibája talán a legsúlyosabb. Egy 1991-es tanulmányában, amely későbbi munkáinak alapjává vált, azt feltételezte, hogy
mivel a GDP 87 százaléka a „gondosan ellenőrzött környezetben” található, ezeket nem fogja befolyásolni az éghajlat.
A tudós az ilyen, éghajlati zavaroktól mentes tevékenységek közé sorolta a gyártást, a bányászatot, a szállítást, a kommunikációt, a pénzügyeket, a biztosítást, az ingatlanügyeket, a kereskedelmet, a magánszektorbeli és a kormányzati szolgáltatásokat.
Ezt fokozandó, elismeri ugyan, hogy a mezőgazdaság „a gazdaság azon része, amely érzékeny az éghajlatváltozásra”, de mivel csupán a nemzeti termelésnek a 3 százalékát adja, így szerinte az élelmiszer-termelés éghajlati zavara nem gyakorolhat „nagyon nagy hatást az Egyesült Államok gazdaságára”.
A tudós helyettesíthetőként kezeli a mezőgazdaságot, pedig ez az az alap, amelyen a GDP további 97 százaléka múlik. Étel nélkül nincs gazdaság, nincs társadalom, nincs civilizáció.
Nordhaus követőinek hibás tételei
Sajnos a klímaközgazdászok kötelességtudóan követték Nordhaust, és olyan költségmodellekkel álltak elő, amelyeknek úgy tűnik, nincs kapcsolatuk a fizika ismert törvényeivel, az éghajlat dinamikájával vagy a föld rendszereinek összetettségével.
Például három akadémikus bátran állította, hogy ha leáll az atlanti meridionális keringés, az AMOC, vagyis a Golf-áramlat – ez a kulcsfontosságú földi rendszer, amely meleg egyenlítői vizet szállít az Északi-sark felé és a hideget délre –, az jótékony hatással lehet az európai gazdaságra.
Az elmúlt több ezer év során az AMOC, más néven termohalin keringés úgy működött, hogy télen viszonylag melegen tartotta Európát az Egyenlítőtől északra szállított meleg víz segítségével.
Ennek a rendszernek a lelassulása és esetleges leállása rendkívüli hideget hozhat Európára és az északi félteke nagy részeire. Erre pedig egyre nagyobb az esély, mivel az olvadt gleccserek beömlenek az Atlanti-óceán északi részébe, és megváltoztatják a sós és az édesvíz kényes egyensúlyát, amely az áramlást hajtja.
A három akadémikus azzal érvelt, hogy míg a klímaváltozás fűti a világ többi részét, az európai országok profitálnak majd a várható összeomlás hűsítő hatásából.
A klímatudósok rögtön figyelmeztettek, hogy az áramlás leállásakor hatalmas hőmérséklet-különbség keletkezne a sarkok és az Egyenlítő között, ami óriási szuperviharokat generálna az Atlanti-óceánon. A föld utoljára ilyet, nagyjából 120 ezer évvel ezelőtt tapasztalhatott, amikor a tomboló viharok ház méretű sziklákat raktak le Európa és a Karib-tenger partjaira.
Könnyű belegondolni, mi történne ilyen extrém körülmények között a hajózási útvonalakkal, a tengerparti városokkal és kikötőkkel vagy a transzatlanti forgalom minden fajtájával, miközben az óceánok vízszintje akár 40 méterrel is megemelkedhet. Európa emellett a jégkorszakhoz hasonló állapotokba kerülhet, a búza- és kukoricatermesztésre alkalmas területek drasztikus csökkenésével, az indiai monszun fokozott változékonysága pedig több mint egymilliárd ember életét veszélyeztetné.
A Nordhaus-iskola a globális délről és északról
Vélhetően a trópusokon nagyobb lesz a felmelegedés, mint északon. A tudós becslése szerint a trópusokon a GDP masszív csökkenését ellensúlyozza majd a globális északi térség optimális alkalmazkodása. A GDP komoly visszaesését Nordhaus természetesen nem úgy értelmezi, mint amely az élelmiszerrendszer, majd a társadalom összeomlását idézi elő, tömeges halált, háborúkat és bibliai kivándorlásokat okoz.
Ez az álláspont mindenesetre furcsa, hiszen azt sugallja, hogy az alacsony GDP-jű országok kihalása aligha befolyásolja majd a gazdasági növekedés kilátásait a hideg északon, ahol a dolgok javulni fognak.
Mindenesetre Andrew Glikson, a canberrai Ausztrál Nemzeti Egyetemen oktatója már meghatározta az antropocént leváltó disztópikus korszakot – plutocénnek nevezte el, amelyet plutóniumban gazdag óceánok üledékes rétegei után neveztek el.
(Forrás: The Intercept)