A piszkos igazság a hidrogénről – a Makronóm Intézet elemzése 

Szerző: | 2023. november. 13. | Energia, Geopolitika, Kiemelt, Technológia

Joe Biden elnök október 13-án bejelentette, hogy 7 milliárd dollárral támogatnának hét regionális központot, amely hidrogént állítana elő. Mindez komoly ellenkezést váltott ki a környezetvédőknél. Európában ez a kérdés még nagyobb hangsúlyt kap, így érdemes kicsit megkaparni a felszínt, megvizsgálni az ellenzők érveit, illetve az iparág lobbitevékenységét. 

Matus Tibor, a Makronóm Intézet elemzőjének írása 

Az Európai Unió a hidrogént olyan csodaszernek tartja, amely orvosolná a fosszilis tüzelőanyag- függőségünket. Az igazság sajnos piszkosabb: a hidrogén ténylegesen kiterjeszti a fosszilis tüzelőanyag-felhasználást, valamint elmélyíti a neokolonista gyakorlatokat, beleértve a föld, a víz és az energia nagyarányú kisajátítását a hidrogéntermelő országokban. A Corporate Europe Observatory és a WeSmellGas friss elemzése tárta fel az EU hidrogénőrületének árnyoldalát – és az azt irányító vállalatóriások befolyását. 

Bármennyire is a hidrogén az egyik legfelkapottabb eszköze manapság a zöldátállásnak, és az amerikai kormányzat is ennek jegyében hozta a döntését, a környezetvédők azért figyelmeztetnek, hogy

az USA-ban tervezett hét új hidrogénközpont közül csupán a csendes-óceáni északnyugati csomópont lesz az egyetlen, amely kizárólag a zöldhidrogénre összpontosít.  

Számukra eltörpül az az indoklás, miszerint a támogatás további 40 milliárd dollárnyi magánbefektetést ösztönözne, és munkahelyek tízezreit hozná létre. Néhány központban szintén elektrolizálási eljárással állítanak elő hidrogént, de ezek az atomerőművek által termelt elektromosságra támaszkodnak – ezt van, aki „rózsaszín” hidrogénnek is nevezi.   

A csomópontok többsége viszont az úgynevezett szürkehidrogénre összpontosít: a földgáz metánjából állítanak elő hidrogént. A környezetvédelmi aspektust ezekben az esetekben azzal indokolják, hogy a keletkezett szén-dioxidot felfogják, majd újra felhasználják vagy tárolják.   

Így nem csoda, hogy   

a környezetvédők szerint ez alig több, mint a nagyipar egyik trükkje, amellyel lényegét tekintve csak megváltoztatnák a palagáz nem éppen közkedvelt márkanevét.   

A globális hidrogéntermelésről 

A Nemzetközi Energiaügynökség szerint a világszerte előállított hidrogén nagy része, 99 százaléka fosszilis tüzelőanyagokból készül – ugyanazokból, amelyek a legnagyobb mértékben hozzájárulnak az üvegházhatású gázok kibocsátásához, ezáltal a klímaválsághoz. 2022-ben a globális hidrogéntermelés több mint 900 millió tonna (M t) szén-dioxid-kibocsátásért volt felelős. Ez több, mint amennyit a globális légi közlekedési ipar kibocsátott (közel 800 M t) és jelentősen magasabb, mint az EU legszennyezőbb gazdasága, Németország CO2 -kibocsátása (635 M t). 

A nagy felhajtás ellenére a zöldhidrogén előállítása továbbra is csekély mennyiségű.  

A szürkehidrogén a legolcsóbb 

A metánból (CH4) tehát ki lehet nyerni a hidrogént, igaz, ez meglehetősen energia- és vízigényes folyamat. Amennyiben egy molekula metánhoz hozzáadunk két molekula vizet, akkor kapunk 4 molekula hidrogént (H2) és egy molekula szén-dioxidot (CO2). Mivel a hidrogén nagyon könnyű, így   

1 tonna hidrogén előállítása során 12 tonna szén-dioxid is keletkezik,  

Ha a folyamat energiamérlegét nézzük, akkor megállapítható, hogy   

ennek során a hidrogén-előállítás annyi energiát fogyaszt, mintha elégetnénk a kiinduló metánmennyiség 50 százalékát.  

Amennyiben a hidrogénnel az autónkat hajtanánk meg, akkor számoljunk azzal, hogy a kocsink üzemanyagcellája is mintegy 20-30 százalék veszteséggel dolgozik.  

Ezért mondhatják a hidrogén ellenzői, hogy energetikailag lényegesen jobban jártunk volna, ha simán elégetjük a metánt. Ha a folyamat vége így is, úgy is rengeteg a szén-dioxid, akkor minek is bohóckodni a hidrogénnel?  

A zöldhidrogénről 

A zöldhidrogént a víz elektrolízisével állítják elő, amely során a víz hidrogénre és oxigénre történő szétválasztásához a megújuló energiaforrásokból származó villamos energiát használnak fel.  

A Nemzetközi Energiaügynökség sajtóirodája szerint 2022-ben a globális hidrogén kevesebb mint 0,1 százalékát (95 millió tonnából 0,087 milliót) állították elő ilyen módon. Ez a szám azonban tartalmazza az atomenergiával működtetett elektrolízist is – így a megújuló villamos energiából származó zöldhidrogén tényleges aránya vélhetően mikroszkopikus.  

De még a zöldhidrogén is, amelyről olyan tiszta képet mutatnak, komoly kihívásokkal és kockázatokkal jár, amelyekről nem sokan tudnak.  

A kellemetlen igazság az, hogy a zöldhidrogén nagyüzemi előállításához hatalmas mennyiségű földterületre, vízre és megújuló energiára van szükség.  

Olyanra, amelyet egyébként a helyi villamosenergia-szükségletek kielégítésére lehetne felhasználni. 

Kékhidrogén: klímagyilkos 

Aztán ott van a kékhidrogén, amely szintén fosszilis anyagokból, többnyire gázból keletkezik – hasonlóan a szürkéhez. A Nemzetközi Energiaügynökség szerint 2022-ben ez a globális hidrogéntermelés 0,6 százalékát tette ki. A kékhidrogén előállításához a gyártási folyamat során keletkező szén-dioxidot felfogják és a föld alatt tárolják (CCS, szén-dioxid-leválasztás és -tárolás segítségével), illetve a leválasztott szén-dioxidot felhasználják, így akkor azt szén-dioxid-leválasztásnak, -hasznosításnak és -tárolásnak (CCUS) nevezik. 

A szén-dioxid elraktározása miatt a kékhidrogént gyakran nevezik alacsony szén-dioxid-kibocsátású, alacsony kibocsátású, sőt CO2 -semleges gáznak. Ez a megfogalmazás azonban figyelmen kívül hagy számos tényt, többek között azt, hogy a fosszilis tüzelőanyag-ipar a globálisan megkötött szén-dioxid közel háromnegyedét úgynevezett fokozott olajkitermelésre (EOR) használja fel. Az EOR azt jelenti, hogy a megkötött szenet kimerült olaj- és gázmezőkbe fecskendezik, hogy kiszivattyúzhassák – és végül elégessék – a korábban nem kitermelhető fosszilis anyagokat. Más szóval: még több kibocsátást generálnak. 

Ám még a fokozott olajkitermelés nélkül is a kékhidrogén összes üvegházhatásúgáz-kibocsátása csak mérsékelten alacsonyabb, mint a szürkehidrogéné (amelyet fosszilis gázból, azaz metánból állítanak elő gőzzel történő kezeléssel). Ennek két oka van: először is a CCS-technológiák csak a termelt CO2 töredékét kötik meg, továbbá a technológia működtetéséhez nagy mennyiségű további fosszilis gázt használnak fel, ami a metánkibocsátás növekedéséhez vezet. A metán a szén-dioxidnál is erősebb üvegházhatású gáz, amely a fosszilis gáz kitermelése és szállítása során szabadul fel. 

Robert Howarth és Mark Jacobson amerikai tudósok számításai szerint, ha a szén-dioxid- és metánkibocsátást – beleértve a CCS-folyamatot megelőzően keletkező kibocsátásokat is – összeadjuk,  

a kék- és más fosszilis hidrogén éghajlati lábnyoma nagyobb, mint a fosszilis tüzelőanyagok közvetlen elégetése.  

Ismerje meg az EU hidrogénlobbiját 

Annak tudatában, hogy a hidrogén az elkövetkező években is főként fosszilisalapú lesz, az olaj- és gázipari nagyvállalatok, mint a Shell, a Total, az ExxonMobil és lobbicsoportjaik a hidrogént mégis az éghajlati válság megoldásának csodaszereként reklámozzák. Lobbizásuk eredményeként a hidrogén az EU politikájának egyik sarokkövévé vált. Az unió irreálisan magas célokat tűzött ki a hidrogén felhasználására, többek között olyan ágazatokban is, mint a közúti közlekedés, ahol olcsóbb és tisztább alternatívák állnak rendelkezésre. Mivel a zöldhidrogénre vonatkozó célkitűzések valószínűleg meghaladják a kínálatot, fennáll a veszélye annak, hogy a fosszilis tüzelőanyagokból származó szürke- és kékhidrogén töltheti be a hiányt. 

Más környezetszennyező iparágak is felugrottak a hidrogénszekérre, hogy a káros infrastruktúrát, termelési és fogyasztási modelleket rögzítsék és kiterjesszék. Mert minek csökkenteni a forgalmat, áttérni az agrárökológiai gazdálkodásra vagy leszerelni a fosszilis gázvezetékeket, ha a hidrogénnel folytathatjuk a szennyező tevékenységet? 

A fosszilis tüzelőanyag-iparon kívül a hidrogénlobbi a következőket foglalja magában: 

Ipari hidrogénfelhasználók: az olyan vegyipari és műtrágyaipari vállalatok, mint a BASF, a Dow és a Yara hatalmas mennyiségű fosszilis gázt és hidrogént használnak termékeik előállításához. A vegyipari lobbicsoportok, például a brüsszeli székhelyű CEFIC támogatásával, a hidrogén zöld és más, állítólag „alacsony szén-dioxid-kibocsátású” formáit alkalmaznák, hogy biztosítsák mérgező üzleti tevékenységüket, eközben persze zöldítik az imázsukat. 

A közlekedési ágazat: számos szereplő a hidrogént olyan üzemanyagként pozicionálja, amely csökkenti a kibocsátást – annak ellenére, hogy széles körben úgy vélik, túlságosan alacsony az energiahatékonysága ahhoz, hogy a személygépkocsik, a teherautók és a buszok számára klímamegoldásként szolgáljon. Idetartoznak az autógyártók, mint a BMW, és az autóipari lobbicsoportok, mint az ACEA.  

Üzemi és technológiai gyártók: az olyan cégek, mint a Siemens és a Bosch, alkatrészeket gyártanak a gázipar számára a zöldhidrogént előállító elektrolízisekhez. Ezekhez olyan kereskedelmi szövetségek csatlakoznak, mint a német VDMA lobbicsoport. 

Big hidrogén 

A LobbyFacts adatai alapján készült új elemzés azt mutatja, hogy az idén szeptember közepéig a 100 legnagyobb uniós lobbicsoport (amely 1,75 millió eurót vagy annál többet fizet évente az uniós intézményeknél folytatott lobbizásra) közül 25 hidrogénszereplőt jegyeznek, ebből 17 vállalat (Shell, ExxonMobil, Dow, BASF, Robert Bosch, Siemens, TotalEnergies, Equinor, Yara, BP, BMW, Electricité de France, ENEL, ENGIE, Neste, RWE és Siemens Energy), 7 szakmai szövetség (az EU vegyipari lobbija, a CEFIC, annak német megfelelője, a VCI, a Fuels Europe olajlobbi, a VDMA német mérnöki szövetség, a BDEW német energetikai lobbi, az ACEA uniós autógyártói csoport és a Hydrogen Europe), valamint 1 agytröszt, a Concawe (amely a Fuels Europe-hoz kapcsolódik). 

Az uniós lobbisták nyilvántartásában ez a 25 szervezet vagy a hidrogént tünteti fel a lobbitevékenysége egyik fő területeként, vagy már tartott megbeszéléseket az Európai Bizottsággal a kérdésről, esetleg a tagja olyan, kifejezetten a hidrogénre szakosodott lobbicsoportoknak, mint a Hydrogen Europe, amely az EU legbefolyásosabb hidrogénlobbi-csoportjának számít, és több mint 500 vállalatot és szövetséget tömörít a teljes értéklánc mentén. Emellett 13 olyan lobbitanácsadó cég van az uniós nyilvántartás 100 legjelentősebb költője között, amely lobbizott a bizottságnál a hidrogénnel kapcsolatban, képviselve az ügyfeleiket.   

A 25 legnagyobb hidrogénlobbi-csoport együttesen évi 75,75 millió eurót költött az uniós intézményeknél folytatott lobbitevékenységre. Ez több, mint amennyit a Big Tech (43,5 millió euró) és a Big Finance (38,75 millió euró) lobbi fizet (az EU lobbinyilvántartásában szereplő 100 legnagyobb költő listája alapján számolva).  

A hidrogénlobbi győzelme 

A nagy hidrogéngyártók masszív lobbitevékenységének eredményeképpen az EU a hidrogént politikájának egyik sarokkövévé tette, és milliárdokat költött közpénzekből az ágazat ösztönzésére. A 2020-ig szóló uniós hidrogénstratégiától kezdve, amely elindította Európa hidrogénre tett őrült fogadását, a támogatási boomig (beleértve a helyreállítási alapokat, az új állami támogatási szabályokat és a közelmúltban létrehozott Hidrogénbankot), a hidrogénlobbi számos lobbigyőzelmet ért el. 

A 2022-es REPowerEU például 20 millió tonnában határozza meg az unió 2030-ra vonatkozó zöldhidrogénre vonatkozó célkitűzéseit, amelynek a felét belföldön kell előállítani, a másik felét pedig importálni kell. Ha ezt összevetjük a 2022-ben világszerte előállított kevesebb mint 0,087 millió tonna zöldhidrogénnel, akkor képet kaphatunk arról, hogy ez a cél mennyire túlzó. Nem csoda, hogy a Hydrogen Europe lobbicsoport vezérigazgatója, Jorgo Chatzimarkakis rendkívüli örömét fejezte ki, hogy a hidrogént magasba emelő európai kampányuk működik.  

A Shell, a BP, a TotalEnergies és a Hydrogen Europe más fosszilis üzemanyaggal foglalkozó tagjai boldogan fogják felhasználni az irreális célokat arra, hogy a fosszilis alapú hidrogént becsempésszék a hátsó ajtón keresztül. 

Nemrég a hidrogénlobbinak sikerült megbénítania a zöldhidrogénre vonatkozó, 2023 februárjában közzétett uniós „addicionalitási” szabályokat. Ezek szerint a zöldhidrogéngyártóknak kiegészítő új megújulóenergia-berendezéseket kell építeniük. Az iparág heves lobbitevékenységének eredményeként azonban a végleges szabályok 2038-ig mentesítik bizonyos létesítmények bekapcsolását ezen követelmény alól. Ez azt jelenti, hogy a hidrogénerőművek évekig elszívhatják a szűkös meglévő megújulóenergia-kapacitásokat, ami azzal a kockázattal jár, hogy a hálózatot a hiány pótlására több fosszilis tüzelőanyag beépítése felé terelik, ami súlyosbítja az éghajlatváltozást.  

Ez a káros befolyási múlt a folyamatban lévő és a közelgő lobbicsaták szempontjából is aggasztó: a hidrogéncsomagtól kezdve a kritikus nyersanyagokról szóló törvényig a nagy hidrogéngyártóknak mindenben benne van a kezük. 

Amikor elpazaroljuk a szűkös megújuló energiát 

Az Európai Bizottság becslései szerint 500 terrawattóra (TWh) további zöldáramra lesz szükség ahhoz, hogy az EU 2030-ra kitűzött 10 millió tonna zöldhidrogén hazai termelési célját elérje. Ez több mint a Franciaországban (452 TWh) vagy Németországban (484 TWh) 2022-ben felhasznált összes villamos energia mennyisége, az ugyanebben az évben a szélerőművek által termelt összes villamos energia (412 TWh) és közel 2,5-szer annyi, mint az unió egész területén termelt napenergia (203 TWh). 

Más szóval: az EU 2030-ra kitűzött hidrogéntermelési célja a mai, az unió egészére kiterjedő szél- és napenergiából előállított villamos energia több mint 80 százalékát felemésztené. 

Ez a hatékonyság csökkenésével jár, mivel az egyik energiaforrást egy másik előállítására fordítjuk.  

A zöldhidrogén az előállításához szükséges megújuló energiának csak mintegy 70 százalékát tartalmazza – a másik 30 százalék az előállítási folyamat során elvész. Az elveszett energia pedig már nem áll rendelkezésre az otthonokat, a középületeket és az ipart ellátó hálózat zöldítésére. Ez ahhoz vezet, hogy még több fosszilis tüzelőanyagot égetnek majd el a hiány fedezésére. 

A Toyota Mirainak 5 kg-os hidrogéntartálya van, és egyetlen feltöltéssel 500 km-t képes megtenni. Tehát 1 kg hidrogénnel körülbelül 100 km tehető meg. 1 kg hidrogén előállításához 68,4 kWh villamos energia szükséges, ami azt jelenti, hogy a Mirai hidrogén-üzemanyagcella fogyasztása 68,4 kWh/100 km. Ehhez képest a mai, Miraihoz hasonló méretű akkumulátoros autók 13–18 kWh-t fogyasztanak 100 km-en. A hidrogén-üzemanyagcellák előnye, hogy viszonylag gyorsan feltölthetők, de csak benzinkutaknál, ezzel szemben az akkumulátoros autók töltési ideje sokkal hosszabb, ám éjszaka a helyi hálózatról tölthetők. 

Hasonló problémákat vet fel az EU 2030-ra kitűzött, zöldhidrogénre vonatkozó, további 10 millió tonnás importcélja. Az unió által potenciális exportországnak tekintett államok közül többen csak kevés zöldenergiát termelnek. Az Öböl menti országokban például 2022-ben a villamos energia kevesebb mint 1 százaléka származik megújuló energiaforrásokból (az Egyesült Arab Emírségek kivételével, ahol ez az arány 4,5 százalék). Még Marokkóban is, amely úttörő szerepet játszott a megújuló energiaforrások terén, az összesített arány mindig kevesebb, mint a megtermelt villamos energia 20 százaléka – szemben az EU közel kétszeresével. Imane Boukhatem algériai energiapolitikai kutató szerint „logikusabb és igazságosabb lenne, ha a helyi energiaátalakítási igényeket helyeznénk előtérbe, szemben a zöldhidrogén exportjával és a fosszilis tüzelőanyagok hazai fogyasztásával”.  

Az afrikai népek éghajlat- és fejlesztési nyilatkozata, amelyet több mint 500 afrikai civil társadalmi csoport írt alá 2023 szeptemberében, hasonló okokból a zöldhidrogént „hamis megoldásnak” nevezi, amelyet elutasítanak:  

„Az exportra szánt zöldhidrogén a hozzáférés érdekében semmit sem ad annak a 600 millió afrikainak, aki nem jut energiához. Ehelyett az afrikai megújuló energiánkat exportálható árucikké változtatja, és az energiánkat a tengerentúlra szállítja. A megújuló energiát a hazai felhasználásnál kellene előnyben részesíteni, nem pedig a külföldi piacokra szállítani.” 

A zöldhidrogénnek hatalmas földterületre van szüksége 

Nem a késleltetett dekarbonizáció az egyetlen kockázat a potenciális hidrogénexportáló országok számára. A hidrogéngazdaság szél- és naperőműveihez szintén hatalmas földterületekre van szükség. Például a mauritániai Aman projekt – a világ egyik legnagyobb tervezett zöldhidrogénprojektje – a 8500 km2-ével nagyobb területet foglal el, mint számos globális megaváros. Ománban  

a kormány 50 ezer km2-t jelölt ki zöldhidrogén előállítására, ami az egész ország területének közel egyhatoda! 

A zöldhidrogén hatalmas földigénye közösségek kitelepítéséhez és az emberi jogok megsértéséhez vezethet. Példa erre Szaúd-Arábia tervezett gigavárosa, a Neom, ahol hatalmas, elektrolízist használó üzemeket építenek a zöldhidrogén előállítására, többek között exportra. A helyi lakosságot erőszakkal kitelepítették a földjeikről, hogy helyet csináljanak Neomnak. Több tiltakozót halálra ítéltek, mert ellenálltak a kilakoltatásnak, egyet pedig a biztonsági erők lőttek le, amikor tiltakozott a falvak lerombolása ellen. Ennek ellenére az EU tagállamai, például Németország, Hollandia és Franciaország azóta hidrogénügyi együttműködési megállapodásokat kötöttek Szaúd-Arábiával, közös projektek megvalósítására törekedve.  

A zöldhidrogén problémája a vízzel 

A zöldhidrogén vízigénye is konfliktusokhoz vezethet. Az iparági adatok szerint a gyártási folyamat minden egyes előállított kilogramm hidrogénhez körülbelül 10 liter ultratiszta vizet (20-30 liter tenger- vagy 12-13 liter édesvizet) igényel.  

A nagy zöldhidrogéngyárak további vízigényt jelentenének egy olyan helyzetben, amikor az energiaágazat már most is versenyben áll az élelmiszer-termeléssel és az ivóvízszükséglet terén.  

A világ számos részén az éghajlati válság már most is rontja az édesvíz elérhetőségét. A közösségek és a civil társadalmi szervezetek ezért már most mozgósítanak a vízigényes hidrogéngyártás ellen. 

Ennek fényében aggasztó, hogy a globálisan tervezett gigawattnyi méretű zöldhidrogénprojektek több mint egyharmada (37,61 százaléka – a 109 projektből 41) olyan országokban valósul meg, amelyek már most is nagy vagy rendkívül nagy vízhiánnyal küzdenek. Ezek rendszeresen felhasználják szinte a teljes vízkészletüket, vagy annak nagy részét. Ilyen például Omán, Marokkó, Namíbia, India, Chile és Spanyolország. A projektek további 38,53 százalékát (109-ből 42) közepes vagy nagy vízhiánnyal küzdő államokban, például Kínában és Ausztráliában tervezik. 

Neokolonializmus újfent 

Az EU globális hidrogénkeresése tehát megerősíti azt, amit Christian Brannstrom és Adryane Gorayeb földrajzprofesszorok a dekarbonizáció globális megosztottságának neveztek el – a megújuló energiából hasznot húzó országok (ahol a multinacionális vállalatok székhelye található, és ahol a legtöbb energiát fogyasztják) és a leginkább károsult államok (mivel ők kapják a hidrogénlétesítmények közvetlen hatásait) között értik a megosztottságot. 

Ez is szintén évszázados gyarmati mintákat követ, ahol a közösségektől kisajátítják az olyan erőforrásokat, mint a föld és a víz az (északnyugat) európai iparágak számára, míg a negatív hatásokat, mint az ökológiai károkat és az energiahiányt kényelmesen kiszervezik.  

Ahogy Mohamed Adow, a Power Shift Africa klímaváltozással foglalkozó agytröszt alapítója és igazgatója fogalmaz: „A hidrogénre való összpontosítás mögött külföldi érdekek állnak, amelyek új és neokolonialista erőfeszítést akarnak indítani Afrika megújuló energiapotenciáljának és a hidrogén előállításához használt vízkészleteinek saját használatra történő megragadására és exportálására.” 

Kiállni a Big Hydrogen ellen 

Adow azt is felvázolta, hogy szerinte mi lenne a hidrogén társadalmilag, ökológiailag és gazdaságilag megfelelő felhasználása Afrikában: „Kis és közepes méretű, hazai felhasználásra (nem exportra), nem a vízhiányos régiókban, és inkább az élelmiszer-szuverenitást szolgáló műtrágya előállítására, mint az exportra szánt készpénztermelésre kellene kihasználni”. Az ő elképzelése elég távol áll attól az erőforrásrabló, és a vállalatok által irányított hidrogéngazdaságtól, amelyet az EU tagállamai, valamint a Big Hydrogen jelenleg szorgalmaznak. 

Az EU hidrogénőrülete azonban nem csak a globális igazságosság és az energiademokrácia terén vall kudarcot. Nem teljesíti fő ígéretét sem, miszerint segít az éghajlati válság kezelésében. 

A fosszilis alapú hidrogén évekig tartó de facto elterjedése révén a hidrogén körüli felhajtás növeli a kibocsátást és elmélyíti a fosszilis tüzelőanyag-gazdaság pozícióit. 

Emellett elvonja a pénzeszközöket és a figyelmet a nagyon is szükséges érdemi éghajlatvédelmi intézkedésektől: az épületek energiahatékonyságának növelésétől (helyette hidrogénnel fűtenénk a lakásokat, ami nem hatékony), az agrárökológiai gazdálkodásra való áttéréstől (helyette csak zöldítenék a szintetikus műtrágyákat), a forgalom csökkentésétől és a tömegközlekedés fellendítésétől (helyette hidrogénüzemű autókra pazarolnánk az energiát) – és a lista még folytatható. 

Ezért bátorító, hogy egyre több klímatudós, környezeti igazságossággal foglalkozó csoport és élvonalbeli közösség kezdi vizsgálni a hidrogénőrületet. Az uniós döntéshozóknak is óvatosabbnak kellene lenniük a hidrogénes hazárdjátékkal szemben, le kellene állítaniuk az ágazatba áramló közpénzek folyósítását, el kellene vetniük a hidrogénnel kapcsolatos irreális célkitűzéseket és nem kellene tovább hallgatniuk a nagy hidrogéngyártókra. 

Ezek is érdekelhetnek

trend

Promóció

Hazai válogatás

Promóció

Kövess minket

Facebook

Instagram

LinkedIn