A nyugati piacok elvesztésével Oroszországnak új vevőket kell keresnie, ha értékesíteni akarja termékeit, különösen az energiahordozóit. Az óriási energiaigényű Kína jelentkezik is, egyúttal meg is erősítve befolyását északi szomszédja felett. Peking tudja, hogy Moszkvának kevés alternatív földgáz-értékesítési útvonala van, így kedvező alkupozícióban találja magát. Habár Moszkva mozgástere számottevően szűkül, a valódi vesztes Európa: kontinensünk ugyanis lemondott egyik fő versenyelőnyéről, az olcsó orosz energiahordozókról, és tálcán nyújtotta át Kínának, amely most közel féláron kapja a földgázt Európához képest. Eközben Peking tárt karokkal várja az energiaintenzív nyugati vállalatokat.
Ügyes manőverek a szűkülő mozgástérben
Az orosz–ukrán háború alapjaiban rendezte át az eurázsiai és a globális erőviszonyokat úgy politikai, mint gazdasági téren. Habár Moszkva számos ütést kapott a harctéri kudarcok és a Nyugat pénzügyi, illetve technológiai szankciói nyomán, a legfontosabb bevételforrásának számító kőolajexportjának sikeresen megtalálta az új piacokat: Nyikolaj Sulginov energiaügyi miniszter már az év elején azt nyilatkozta, hogy Oroszország sikeresen átirányította teljes kőolajexportját „baráti” országokba. A legnagyobb felvásárlók között Kína, India és Törökország található. A földgáz esetében az átállás már kevésbé gördülékeny. Míg 2021-ben Oroszország 150 milliárd köbméter gázt exportált az EU-ba, idén már csak 28 milliárd köbméternyit tudott eladni. A probléma ott indul, hogy az Oroszországból induló gázvezetékek 70 százaléka Európa felé vezet, és az ázsiai piacokra való váltás akár egy évtizedig is eltarthat, miközben jelentős befektetéseket igényel egy olyan időszakban, amikor a visszaeső nyugati bevételek komoly pénzügyi nyomást helyeznek az orosz energetikai szektorra. Az infrastrukturális hiányosságok orvosolására Moszkva már jó ideje tervezi a Szibéria Ereje 2 gázvezeték megépítését, ami az észak-szibériai Jamal-félszigetről indulna, és Mongólián keresztül tartana Kínába (1. ábra). A 13,6 milliárd dolláros projekt 50 milliárd köbméter éves kapacitással táplálná a nyersanyagéhes Kínát, ami megegyezik az Északi-tenger alatt futó, szabotázsban megsérült Északi Áramlat 1 vezeték kapacitásával.
A tervezett vezeték jelentősen növelné Peking energiabiztonságát, Moszkva számára pedig biztosítaná a stabil felvevőpiacot.
A projekt lassú tempójára és a megépítése előtt álló kihívásokra a későbbiekben visszatérünk.
Kína egyre inkább maga alá rendeli Oroszországot
A Pekinggel való egyre szorosabb kapcsolat már évek óta Moszkva külpolitikai stratégiájának egyik fő pillérét jelenti. Vlagyimir Putyin már 2012-ben is arról beszélt, hogy az orosz gazdaságnak meg kell lovagolnia a kínai hullámokat – vagyis ahhoz, hogy az ország gazdaságilag versenyképes legyen, szorosabb együttműködés kell Ázsiával. Ettől kezdve a Távol-Kelet központi szerepet játszik a kínai–orosz kapcsolatokban, és erősen a kínai fél irányába billen a mérleg. Oroszország Kína „nyersanyagkamrájává” vált, és a kelet-szibériai készletekkel elégítette ki az egyre növekvő kínai energiaéhséget. Peking örömmel írt alá jelentősebb szerződéseket Oroszország keleti régióiból származó energiaszállításokról, köztük egy 25 évre szóló, 270 milliárd dollár értékű olajszerződést az orosz Rosznyefttyel 2013-ban, valamint egy 30 évre szóló, 400 milliárd dolláros szerződést a Szibéria Ereje földgázvezetékről. Bár ezekben a szerződésekben szereplő árak titkosak, a közvélekedés egyértelműen az, hogy az alkuk Pekingnek kedveztek. Eközben az orosz csendes-óceáni flotta és a kínai haditengerészet is egyre szorosabban működik együtt és 2013 óta közös hadgyakorlatokat tartanak.
Moszkva Kínától való függősége tovább mélyült az ukrajnai invázió óta (2. ábra). A kétoldalú kereskedelem idén már elérte a 154 milliárd dollárt, ami részben pótolta a Nyugattal felbontott kapcsolatokat, ugyanakkor még inkább megerősítette Moszkva alárendelt szerepét: Kína jelenleg a fosszilis tüzelőanyagok legnagyobb importőre Oroszországból, a szénszállítások pedig 2020 óta több mint kétszeresére nőttek. Idén októberben pedig egy hatalmas, 25 milliárd dollár értékű gabonaszerződés aláírására került sor. Kína az olcsó orosz nyersanyagok mellé grátiszba megkapta a Nyugattól az orosz fogyasztói piacot is: ennek egyik ékes példája, hogy az Oroszországban értékesített autók fele már Kínából származik. Kína Oroszországba irányuló exportja idén 57 százalékkal ugrott meg, a jüan pedig a moszkvai devizakereskedelem értékének csaknem felét tette ki szeptemberben, míg 2022 januárjában ez az arány még csupán 0,4 százalék volt. A kínai vámhivatal adatai szerint a Kínában gyártott járművek, alkatrészek és tartozékok szállítása az idei év első nyolc hónapjában mintegy 14 milliárd dollárra ugrott, ami több mint ötszörös növekedés a 2021-es év azonos időszakához képest.
Az orosz érdekekkel ellentétben a Szibéria Ereje 2 gázvezetékprojekt nem mutat jelentős előrehaladást.
Putyin ígéretet tett arra, hogy évente legalább 98 milliárd köbméter gázt exportál Kínába, és ez aligha válhat valóra a Szibéria Ereje 2 nélkül. Ráadásul, ha nem sikerül a tervezett vezetéket üzembe helyezni, akkor hatalmas mennyiségű gáz megy veszendőbe (az olajkutakkal ellentétben a gázkutakat nem lehet csak úgy bármikor elzárni, majd újraindítani) – márpedig Kína az első számú potenciális vevő. Peking felismerte előnyös alkupozícióját, és ki is használja azáltal, hogy nagy árengedményeket követeljen: míg a Törökországba és Európába irányuló orosz vezetékes gáz ára ezer köbméterenként a 2022-es 984 dollárról 2023-ban 502 dollárra, 2024-ben pedig várhatóan 482 dollárra fog csökkenni, Kína ehhez képest 2023-ban átlagosan 297, 2024-ben pedig 272 dollárért vásárolhat majd orosz gázt. Ha ez nem lenne elég, Peking arra számít, hogy a több milliárd dolláros gázvezetékprojektet Oroszország egymaga finanszírozza, miközben további árengedményeket ad a gázárakban. Kérdéses azonban, hogy a Kreml meddig hajlandó belemenni az alkuba, és hogy a Gazprom képes-e a megaprojektet egyedül megvalósítani.
A gazdasági kapcsolatokhoz hasonló a felállás a biztonságpolitikában is: bár Kína katonai eszközökkel nem kívánja nyíltan támogatni az oroszokat, – ugyan titkos módon – de mégis növekszik a kínai támogatás Moszkva irányába. Ennek oka, hogy Ukrajna egyértelmű győzelme megerősítené a NATO-t, amelynek a következő célpontja minden bizonnyal Kína lenne.
Ha emellé még a regnáló orosz kormány is összeomlana, az akár végzetes is lehetne Kínának, mivel kritikus fontosságú számára, hogy ki irányítja az orosz Távol-Keletet és a nyersanyagellátást. Mindemellett az orosz csendes-óceáni hadiflotta támogatása szintén fontos, különösen a tajvani konfliktus kiélesedése esetén. A Nyugat és Oroszország közötti konfliktusban Kína így a nevető harmadikká vált, ugyanis meg tudta erősíteni befolyását az érdekszférájában.
Az EU önként lemondott a versenyelőnyéről Kína javára
Az Európai Unió, ahogyan az egész nyugati világ, az orosz agresszióra gazdasági szankciókkal válaszolt, és lemondott az olcsó orosz gázról. Ez azonban meggondolatlan lépésnek bizonyult, és beletörött az EU pár ujja ebbe az ütésbe: a korábban az európai versenyképesség alappilléreinek számító olcsó orosz nyersanyagok ezentúl a kínai gazdaságot fogják támasztani, ráadásul Peking Moszkva szorult helyzete miatt még jobb pozícióban találja magát, mint amilyet korábban Európa Oroszországgal szemben valaha is elérhetett. A távol-keleti nagyhatalom ki is használta a helyzetet, és még szorosabbra húzta kapcsolatát az északi szomszédjával – a saját maga által szabott feltételek mentén. Moszkva ebben a kapcsolatban egyértelműen alárendelt szerepet játszik gazdag nyersanyagkincsei és atomarzenálja ellenére.
Az egyre fejlettebb technikát előállító kínai ipar már eddig is problémát jelentett az unió számára, főleg a politikailag is érzékeny zöldátállás, azon belül is az elektromobilitás terén. Hogy teljes legyen a versenyelőnye, olcsó energiát biztosítva Kína már tárt karokkal várja az energiaintenzív iparból érkező európai vállalatokat is: a német BASF vegyipari óriáscég 10 milliárd eurós projektet indított egy integrált gyártóbázis építésére a Guangdong tartománybeli Zhanjiangban, amely várhatóan 2025-re készül el.
Azzal, hogy az EU tálcán nyújtotta át az egyik legnagyobb versenyelőnyét, az olcsó energiát, az EU és Kína közötti gazdasági versengés a piacokért tulajdonképpen már lejátszott meccsnek tekinthető.
Címlapfotó: MTI
