Két éven belül az elektromos átálláshoz szükséges kritikus nyersanyagok utáni küzdelem csatatere új helyszínnel bővül. A kiaknázandó terület azonban minden eddiginél veszélyesebb és sötétebb. Kilométerekkel az óceánok felszíne alatt folytatódik a vadászat, amelyben – nem meglepő módon – Kína van a legjobban felfegyverkezve.

Eszelős hajsza folyik a világon a 2050-re meghirdetett globális nettó zéró kibocsátás elérése érdekében az elektromos átálláshoz nélkülözhetetlen nyersanyagok után. A szárazföldi küzdelemben Kína toronymagasan vezet, megelőzve az USA-t, az Európai Unióról nem is beszélve. Globális befektetései révén toronymagasan uralja az elektromos járműipar alapjait jelentő kritikus ásványok és ritkaföldfémek piacát, azt azonban mindenki tudja, hogy a szárazföldi készletek belátható időn belül kimerülhetnek. Pedig a globális kereslet egyre nagyobb: 2030-ra a lítium, a réz, a kobalt és a nikkel esetében a duplájára nő, egyenes arányban mennyiségük csökkenésével.

A Nemzetközi Energia Ügynökség jelentése szerint a jelenlegi bányászati tervek messze nem elegendőek a 2050-es globális nettó zéró cél eléréséhez. Alternatív megoldásokra van szükség, ezek közül pedig a legkézenfekvőbb az óceánok mélyének feltérképezése és kiaknázása. A kutatások szerint a tengerfenéken található „polifémes gumóknak” nevezett, burgonya nagyságú kövek milliárdjai nagyobb és tisztább koncentrációban tartalmazzák a szükséges anyagokat, mint a szárazföldi ércek: nagy mennyiségben található meg bennük a kobalt, a lítium, a réz és a nikkel, vagyis az elektromos akkumulátorgyártás során használt elemek. Becslések szerint a Csendes-óceán egyetlen „apró” tengerfenék-régiójában 21 milliárd tonna ásványkincs található.

A Nemzetközi Energiaügynökség négy fő kritikus ásványt, a lítiumot, a kobaltot, a rezet és a nikkelt jelölte meg, mint az energetikai átállás kulcsfontosságú anyagait. A szárazföldön jelenleg lítiumból 22 750 000 tonna, kobaltból 7 735 000 tonna, rézből 654 600 000 tonna, míg a nikkelből 82 070 000 tonna áll rendelkezésre.

A helyzet bonyolultságát a lelőhelyek földrajzi helyzete adja. Miután zömében nemzetközi vizeken vannak, a kutatási és bányászati engedélyezés joga az ENSZ Nemzetközi Tengerfenék Hatóságának (ISA) kezében van. A feltárások már gőzerővel folynak, a pontos szabályok eddigi hiányában azonban a tényleges kitermelés várhatóan csak 2025-ben kezdődhet majd meg. Márpedig Peking semmit nem bízott a véletlenre, és akárcsak az afrikai nyersanyagkitermelés esetében, most is időben lépett: évtizedekkel ezelőtt megkezdte a lobbizást az engedélyek megszerzésére, technológiailag teljesen felkészült, finomító kapacitásának pedig semmilyen problémát nem fog okozni a hatalmas mennyiségű új anyag feldolgozása. Az óceán feneke a világ következő színterévé válik a globális erőforrásversenyben – és minden jel arra mutat, hogy Kína fogja uralni azt is.

Az Egyesült Államok nagyot hibázott

Kínát évszázadokon át nem nagyon érdekelte, hogy mi történik a saját partjain túl. A helyzet az 1970-es években kezdett megváltozni, amikor az ország gazdasági nyitásával felértékelődött a nyersanyagok szerepe – amelyeket Peking zömében importálni volt kénytelen. Megszületett az önellátás, és ezzel szinte egyidőben a tengerfenék kiaknázásának gondolata. A mélységi kitermeléshez azonban nem állt rendelkezésre technológia, Kína tehát óriási összegeket kezdett el kutatás-fejlesztésre költeni. 1990-ben már önálló kutatóintézetet hozott létre, 2016-ban pedig, amikor Hszi Csin-ping meghirdette a Made in China 2025 ipari tervet (amelynek fókuszában a csúcstechnológia piacvezetői pozíciójának elérése áll 2049-ig), a tíz high-tech kulcsszektor között már ott szerepelt az ocenográfiai mérnöki berendezések és a csúcstechnológiás hajók szegmense is. Napjainkra tucatnyi intézmény kutatási fókuszában áll a mélytengeri bányászat, a dolgozói létszám pedig mindegyikben megdöbbentő: a legjelentősebb, amely Csiangszu tartományban található, a bányászat megkezdéséig, 2025-ig már 4000 alkalmazottal számol.

Mára Kínának rendelkezésére áll a technológia és a kapacitás is a mélytengeri bányászat megkezdésére. A probléma a nemzetközi jog területén támadt, vagyis: kinek lehet felhatalmazása arra, hogy senki által nem uralt vizeken kitermelésbe kezdjen?

Az USA a múlt század 70-es éveiben még a szokásos „izomálláspontot” hangoztatta, vagyis úgy vélte, hogy a nemzetközi vizeken lévő bányászat joga azé, aki hamarabb birtokba veszi a területet. Ezt a megoldást azonban (Kína és a globális dél nyomására) maga az ENSZ is elutasította, és a lehető legtörvényesebb jogi keretek kialakítását szorgalmazta. Így jött létre 1982-ben a Tengerjogi Egyezmény, amelyet Kína egyenesen az amerikai tengeri hegemónia bukásaként ünnepelt. Az USA a maga részéről elismerte az egyezményt, de nem ratifikálta azt. A folyamat azonban már magát görgette előre. 1994-ben az ENSZ az egyezmény alapján létrehozta az ISA-t, amely már kifejezetten a mélytengeri bányászat engedélyezésével kezdett foglalkozni.

Az Egyesült Államok valószínűleg súlyos hibát követett el, amikor nem csatlakozott a 168 országot tömörítő egyezményhez, mondván, az aláásná az USA szuverenitását nemzetközi vizeken.

Csakhogy ezzel kívülállóként nézi az ISA munkáját és engedélyezési eljárásait és Kína vezető szerepre irányuló erőfeszítéseit is.

Ami az engedélyezéseket illeti: Kína első mélytengeri bányászattal foglalkozó vállalata, a COMRA 2001-ben kapta meg az ISA engedélyét a polifémes „gumók” kutatására. Ez nem mást jelent, mint hogy Peking 22 éve készül arra a pillanatra, ami a szabályok elfogadása után várhatóan 2025-ben következik be. Készen áll, jól felszerelt és a legapróbb részletekig kidolgozott tervvel rendelkezik.

A polifémes gumók az óceán mélységi fenekének hatalmas területeit fedik le, és jelentős mennyiségű kritikus fémet tartalmaznak. Kémiai és ásványtani összetételüket elsősorban képződési folyamatuk szabályozza. Egyedülálló jellemzőjük a szárazföldi lelőhelyekhez képest, hogy egyetlen gumóban több fém is található. Ellentétben a szárazföldi ércekkel, a gumók nem tartalmaznak mérgező nehézfémeket, így tömegük mintegy 100 százalékát lehet hasznosítani.

A mélytengeri bányászat elkerülheti a szárazföldi bányászattal kapcsolatos környezetvédelmi problémák egy részét. Az így bányászott fémek használata az elektromos járművek akkumulátorainak előállításához várhatóan átlagosan 90 százalékkal kevesebb szén-dioxid-kibocsátást eredményez majd, mint a szárazföldi bányákból származó érceké.

Az új világrend szolgálatában

Kína többek között a Csendes-óceánon, a Hawaii és Japán közötti szakaszon kutatja az 21. század aranyrögeit. A terület egy részére kizárólagos kutatási (és ezzel kitermelési) joggal rendelkezik: ez az egyetlen zóna egyben az ISA által eddig engedélyezett teljes terület 17 százalékát teszi ki. A kutatás másik nagy területe a Hawaii és Mexikó között található „Clarion-Clipperton zóna”, amely még ennél is dúsabb lelőhelynek bizonyult – a kutatások szerint csak ebben az övezetben több nikkel és kobalt található, mint az összes szárazföldi lelőhelyen együttvéve. A területen két kínai bányavállalat kapott kutatási engedélyt (a többin több mint egy tucat ország és vállalat osztozik), de nagy kiterjedésű érdekeltségei vannak az Indiai-óceán mélyén is.

Amint 2025-ben a sokezer méteres mélységben beindul az első kitermelőgép, és Kína megkezdi mélytengeri bányászatát, a kritikus anyagok és erőforrások piacán hosszú évtizedekre eldől az elsőbbség. Peking jelenleg a világ (a szárazföldi világ) ritkaföldfém-készletének 95 százalékát ellenőrzi, míg a globális elektromos akkumulátorpiac háromnegyedét uralja. A víz alatti területek kiaknázásával azonban a tiszta energiaipar olyan kulcsszereplője lesz, hogy azzal szemben már minden „kockázatmentesítési” és diverzifikációs szándék ha nem is jelentéktelenné, de mindenképpen átgondolandóvá válik.

Ez pedig nem csak kereskedelmi téren ad félelmetes erejű fegyvert a többpólusú világrend győzelmét hirdető Kína kezébe. Bár Peking igyekszik elkerülni a kereskedelmi háborút az EU-val és az Egyesült Államokkal, azok exporttilalmi intézkedései válaszcsapásokra sarkallják. Figyelmeztetésül már két kulcsfontosságú anyag, a gallium és a germánium tekintetében is korlátozó kereskedelmi intézkedéseket vezetett be, ám azt nem lehet egyelőre kijelenteni, hogy fegyverként használná a birtokában lévő erőforrásokat. Ugyanakkor – és ez teljesen világos az USA számára is – ha hegemón szerepet tölt majd be a mélytengeri bányászatban, akkor szinte korlátlan hozzáféréssel rendelkezik majd a zöldátállás és a megújuló energiaszektor valamennyi létfontosságú ásványához.

Az Egyesült Államok, miután nem tagja annak, tulajdonképpen egyedül hagyta a pályán a mezőny toronymagasan legerősebb játékosát, így Peking teljesen tisztán és törvényesen alakíthatja a nemzetközi jog vonatkozó részeit a maga javára.

Egyenes út vezet a tengeri hatalommá váláshoz, annak elérése viszont egyet jelent majd az USA-val folytatott katonai verseny esélyeinek kiegyenlítésével.

Nem egészen érteni Washington viselkedését az ügyben: elfogadja az ISA tevékenységét, de nem hajlandó a tagjává válni. Ezzel azonban saját magát zárja ki a jövő iparának szabályalkotási folyamatából, miközben átadja az irányítói szerepkört éppen annak az országnak, amelynek gazdasági növekedését minden eszközzel igyekszik megállítani. Az amerikai vállalatoknak tehát nincs kutatási engedélyük, ezzel párhuzamosan pedig úgy tűnik, határozott elképzelésük sincs arra vonatkozóan, hogyan szálljanak be a máris több évtizede zajló versenybe.

Isaac Kardon, aki egy egész könyvet szentelt a kínai jogértelmezésnek a tengerek vetületében, azt állítja: Peking betartja a szabályokon alapuló nemzetközi rendet, ám – amennyiben lehetőséget lát rá – hajlamos ezeket szabályokat a saját érdekei szerint hajlítani. A mélytengeri bányászat esetében az USA hiánya azt eredményezi, hogy a nagyhatalmi verseny legújabb helyszíne a nemzetközi jog olyan határmezsgyéje lesz, ahol Kína ellenfél nélkül maradt.

Tálcán kínált hegemónia.

***

Fotó: Shutterstock