A zseni, akiről semmit nem tudtunk meg: Napóleon (1. rész)

Szerző: | 2024. január. 6. | Háború, kultúra, Tanít a történelem, Történelem

Mozi- és történelemrajongók százezreit dühítette fel az elmúlt hetekben az agyonhype-olt, életrajzinak mondott Napóleon című film mind a 158 perce. Ridley Scott rendező azt üzente a filmet bírálóknak, hogy „kopjatok le”. A hetyke válasz sem menti azonban a filmként és életrajzi műként is borzalmas alkotást. Nem tudtunk meg ugyanis semmit a főszereplőről, aki a 22 éves tündöklése alatt hadnagyból császár lett, meghódította a teljes kontinentális Európát, akivel birodalmak vezetői voltak kénytelenek egyenrangúként tárgyalni, akinek az egyiptológia tudományát köszönhetjük vagy a modern polgári törvénykönyvet.

Csak nem filmkritika? Nyugodjanak meg, nem!

A Makronóm olvasói nem filmkritikát keresnek lapunk hasábjain, de annyit talán megengednek a szerzőnek, aki maga is dolgozik íróként a magyar filmiparban, hogy ebben a cikkben felvázolja, mi a baj ezzel a művel. Ehhez segítségül hívjuk Napóleon korai éveit és az első itáliai hadjáratának részleteit, mert ezek megmutatják a zseniális hadvezéri képességeit. A hatalmas Bonaparte-életmű nem teszi lehetővé, hogy cikkünkben más korszakokkal és hadjáratokkal is foglalkozzunk, de higgyék el, az első önálló parancsoksága is lenyűgöző tanulságokkal szolgál majd.

Történelemhamisítás a köbön

Képkocka a filmből

Az első számú gond az, hogy Ridley Scott azt hirdette, életrajzi filmet készített Napóleonról. Ez azt jelenti, hogy hiteles, a történelmi tényeknek megfelelő alkotást várunk. Ezzel szemben olyan történelmi fikció nézői lettünk, mint amilyen pl. a Gladiátor volt.

A második gond az, hogy nem kapunk magyarázatot arra, miért szükséges ez a filmbe csomagolt karaktergyilkosság. Nem derül ki, miért hasonlította a rendező Hitlerhez és Sztálinhoz Napóleont, pedig az jelenthetne egy új értékelést, új szempontrendszert Bonapartéról. Így marad az értetlenkedésünk, miért készült egy olyan film, amelynek a történelmi ferdítéseit hivatásos és amatőr történészek százai elemezték már az első napokban is.

Ami legalább ilyen rossz, hogy a film jóformán semmit nem mutat meg Napóleonról. Nem ismerkedünk meg a kimagasló intellektusával, félelmetes munkabírásával – gyakran akár 36-48 órán át is dolgozott pihenés nélkül –, sem pedig gyors észjárásával és zseniális memóriájával. 1800-ban, a második itáliai hadjárat idején egy hadtestparancsnok éppen a törzskarnál volt, és nem tudott válaszolni arra, hol van a saját alakulata. (Ne felejtsük, akkor még nem létezett az okostelefon, a rádió, a radar vagy a műholdas navigáció, és még a villanykörtére is várni kellett vagy 75 évet.) A segédtisztek őrült gyorsasággal kezdték keresni az adott alakulatot a térképeken, és elolvasták a korábbi levelezést, hogy abból megállapítsák a hadtest valószínű pozícióját. Miközben kétségbeesetten igyekeztek megválaszolni a kérdést, Napóleon megszólalt, és emlékezetből a következőkről tájékoztatta a saját tábornokát:

  • a hadtest pillanatnyi pozíciójáról,
  • arról, hol lesz az egység a következő három napban,
  • a hadtestet alkotó ezredekről, azok erejéről, az azokat vezető tisztek nevéről, valamint eddigi teljesítményükről.

Mindezt részleteiben fel tudta idézni, annak ellenére, hogy a hadsereg hét hadtestből állt, 200 ezer katonával.

Napóleon személyisége rejtve marad a rossz filmben

Napóleon személyiségének összetettségével sem ismerkedünk meg. Nem értjük meg, mennyire zavarta a szerzett nemességével betegesen kérkedő, amúgy vagyontalan apja sznobizmusa. Nem tapasztaljuk, mennyire bizonytalanná tette az átlagos, 168 centis magassága vagy a korzikai akcentusa, ami miatt minden nap gúnyolták a katonaiskola diákjai.

Nem tárja elénk a film, honnan származik két jellegzetes testtartása: a háta mögött összekulcsolt karok vagy a mellény hasítékába rejtett kéz. Persze, ismert, hogy az utóbbi a portréfestészetben a férfiasságot, az elegáns visszafogottságot és a hatalmat is kifejezte, évszázadokon keresztül. Lehetséges, hogy Napóleon kezdettől fogva tudatosan alkalmazta ezeket a pózokat, de legalább ennyire elképzelhető az is, hogy eleinte mindkettőnek más volt a funkciója: az, hogy eltakarja az egyetlen pár szakadt kesztyűjét. Napóleonnak ugyanis hadnagyként és századosként azért nem volt pénze két pár kesztyűre, mert a tiszti fizetéséből kellett eltartania az otthoniakat is. Még frissen kinevezett tábornokként is eleinte egyetlen szakadt nadrágban járt.

Jacques Louis David 1812 es festményén is látható a megszokott kéztartás

Épp a korai nincstelenség miatt betegesen fontos volt számára a pénz. Ennek egyik jele, hogy első konzulként és császárként a hadjárataira is magával vitt egy arannyal teli ládikát, csak hogy megérinthesse az érméket, pedig ekkor már igazán nem volt szüksége készpénzre. Egy másik, ennél végzetesebb következmény az volt, hogy kapzsi és megalázó békéket kényszerített az ellenségeire. Ezekben a szerződésekben kódolva volt a jövőbeni bosszúvágy Franciaország ellen, mert Napóleon gyakorlatilag minden legyőzött országot kifosztott.

Ugyanígy érintetlen marad a kérdés, hogyan sikerült ennek a kisebbségi érzésektől terhelt alacsony embernek mindössze 11 év alatt századosból császárrá válnia. Mi hajtotta őt? Ha a rendezőt érdekelte volna Bonaparte, megmutatta volna nekünk az apja fantazmagóriát azzal kapcsolatban, milyen magasra jutnak majd a fiai. Tehát Napóleon, miközben szabadulni akart a nyomasztó otthoni körülmények, terhek és elvárások alól, és szégyellte az apja végtelen sznobizmusát, öntudatlanul megvalósította az apai álmot. Mintha mindenekfelett állt volna az apja elvárása, amelynek eminens módon kellett megfelelnie. Ez egyetlen módon volt lehetséges: ha legyűri, vagy legalábbis kordában tartja a szorongásait a művelt és gazdag középosztállyal, valamint arisztokrációval szemben, és rendületlenül halad felfelé a társadalmi ranglétrán.

Napólein megkoronázása

Ez közben azzal az érzéssel párosult, hogy egyedül áll a világgal szemben, és ki kell tűnnie a kortársai közül. Ezért is tanult olyan szorgalmasan, és olvasott megszállottan. Olyan műveltségre tett szert, hogy amikor 1797-ben a Tudományos Akadémia tagjai közé választották, egyenrangúként vitázott a tudósokkal minden témakörben, a földrajztól a festészetig. 1808-ban, az erfurti kongresszuson azért hagyta ott a tárgyalópartnerét, I. Sándor orosz cárt, akivel épp az országaik szövetségéről igyezekett megállapodni, hogy elkápráztassa Johann Wolfgang Goethét a tudásával.

Azt sem tudjuk meg a filmből, hogy miközben Napóleon meglepően közvetlen, barátságos, megértő és őszinte volt a közemberekkel, közkatonákkal, szolgákkal és a gyerekekkel – velük felszabadultan, önfeledten tudott játszani, imádták is érte –, az azonos státusúakkal bicskanyitogató arroganciával viselkedett.

Mindebből egy olyan karakter tűnik ki, aki az élet minden területére kivetített nagysággal, grandiozitással próbálta leleplezni, mennyire gyengének, rossznak és kicsinek érzi magát belül, ott, ahol senki sem látja. Ezek az érzések természetesen a párválasztását is meghatározták, ahogy az olvasóink ezt látni fogják a Joséphine-ről szóló részben.

Mindez nem számít, egyetlen kocka erejéig sem kapunk bepillantást Napóleon belső világába, motivációiba és hiányaiba.

A woke-izmus viszont fontos volt

Thomas Alexandre Dumas tábornok az író apja a filmben

A fentiekkel ellentétben az számított Ridley Scottnak. hogy a filmben legyenek fekete szereplők is. A gond ezzel csak annyi, hogy mindössze egyetlen fekete férfi szerepeltetése felel meg a tényeknek, méghozzá Thomas Alexandre Dumas tábornoké, aki valóban Napóleon törzséhez tartozott. A tábornok, az író Alexandre Dumas apja Haitin született rabszolgaként. Az ő sorsa lehetett volna egy izgalmas szál a filmben, hiszen Napóleon 1802-ben visszaállította a rabszolgaságot, amelyet a köztársaság 1794-ben eltörölt a francia birodalomban. Dumas és Napóleon együtt harcolt Itáliában illetve Egyiptomban. Egyfajta rivalizálás alakult ki közöttük, és előfordult, hogy egyet nem értésük jeléül súlyos sértéseket vágtak egymás fejéhez. Dumas tábornok néma szereplővé degradálása a filmben nem az író és a rendező érdeklődését mutatja Napóleon és kora, vagy akár a kisebbségben élő emberek mai sorsa iránt, hanem pusztán a kötelező, szolgai igazodást az aktuális ideológiai-politikai irányzatokhoz.

A forradalom jót tesz a tehetségnek

Napóleon hógolyózik az iskolatársaival 1782 ben

De térjünk vissza Napóleon személyéhez. Tízéves korától katonai képzést kapott. Először a Brielle-le-Chateau-i bentlakásos katonai kollégium diákja volt, ahol mai kifejezéssel iskolai abúzus, bullying áldozatává vált. Itt érte társai napi gúnyolódása a termete – későn nőtt meg -, és az akcentusa miatt. Talán a verbális bántalmazás miatt is igyekezett jól tanulni. Már itt kitűnt a matematikai tehetségével, de sok más tantárgy mellett történelemből és földrajzból is kitűnően szerepelt. Az idegen nyelvek nem mentek neki, ezért a némettanára idiótának tartotta. A tanár nem is tévedhetett volna nagyobbat.

A kadétiskola után felvették az École Royale Militaire nevű hadiakadémiára, ahol tüzértisztnek tanult. Az apja halála miatt visszaesett a jövedelme, ezért feleannyi idő alatt végezte el az akadémiát, hogy mielőbb szolgálatba állhasson. 1785-ben sikerrel tette le a záróvizsgáját a híres matematikus-csillagász, Pierre-Simon de Laplace előtt.

Hadnagyként kezdte a szolgálatát 1786 elején. A forradalom kitörése után hazautazott, ott pedig a korzikai franciabarát köztársaságiakat támogatta. 1792-ben századosi rangot szerzett, Korzikát azonban el kellett hagynia a családjával együtt, amikor Paoli, a helyi vezető szakított a köztársasággal, és kihirdette a sziget elszakadását Franciaországtól.

Napolóon Bonaparte századosként 1792 ben Felix Philippoteaux festményén

Bár az eset látszólag visszavetette a karrierjét, hamarosan kiderült, hogy így közel kerülhetett a tűzhöz. Amikor megírta a Vacsora Beaucaireben című röpiratát, felfigyelt rá a jakobinus diktatúra fejének öccse, Augustin de Robespierre. Napóleon megtalálta az első nagyhatalmú patrónusát, aki támogathatta az előremenetelben.

A jakobinus diktatúra egyik vezetője Augustin de Robespierre volt Napóleon első pártfogója

A korzikai századosnak az volt a szerencséje, hogy a forradalom eltörölte az ancien régime, a régi rend szellemiségét, ahol a születési előjogok határozták meg, ki hova juthat. A forradalom annyiban valóban egyenlőséget hozott, hogy felhívhatták magukra a figyelmet a kurrens szakmák alacsony rangú, de tehetséges, képzett képviselői. Márpedig a katonatiszti szakma menőnek számított, hiába örökölte meg a kiváló francia tisztképzést és tisztikart az új kormány. Jeremy Black történész szerint az európai uralkodók rettegtek attól, hogy az ő országaikat is elsodorja a forradalom. Utánpótlásra tehát szükség volt, Franciaország az életéért küzdött.

Érdemes megnézni, kik voltak a tábornokok és parancsnokok a Napóleont megelőző évtizedekben, vagy akár az egész évszázadban. Született arisztokraták. Ha nincs a forradalom, Napóleon nem lesz tábornok. Ez az időszak kitermelte a tehetséges embereket, és tagadhatatlanul ott volt a levegőben, hogy aki ért valamihez, az lehet akármilyen fiatal, magasra juthat.

Az első lépcső a trón felé: Toulon

Napóleon személyiségéről sokat elárul, hogy amikor egyszer a figyelmébe ajánlottak egy tisztet, és dicsérték az illető erényeit, illetve képességeit, ezt kérdezte:

És szerencsés is?

Ez azt jelentette, hogy Bonaparte pontosan tudta, milyen fontos, hogy valaki jókor legyen jó helyen, és képes legyen élni a pillanat adta lehetőségekkel. Ő nagyon is képes volt erre, ezt pedig először 1793-ben bizonyította látványosan. Ekkor a Közjóléti Bizottság, vagyis a kormány délre küldte a pártfogóját, Augustin Roberspierre-t és Antoine Salicetit, a korzikai politikust és diplomatát, hogy verjék le a marseille-i és touloni rojalista lázadásokat.

Napóleon második patrónua a szintén korzikai Antoine Saliceti

A touloni helyzet különösen súlyos volt, mert nem elég, hogy a város vezetői beengedték a kikötőbe Hood admirális hajóit, de Franciaország királyának kiáltották ki a nyolcéves XVII. Lajost. A város a francia flotta fontos kikötője volt, és itt állomásozott a köztársaság sorhajóinak egyharmada. Toulon végleges elvesztése azzal járt volna, hogy a köztársaság nem tud védekezni az első koalíció tengeri támadásai ellen, mondja J. David Marlham történész.

Gondoljunk bele Toulon politikai jelentőségébe. Az egyik legfontosabb francia kikötő, amelyik a leggyűlöltebb ellenség, Anglia védelmét kéri a sajátjaival szemben? És beenged angol katonákat a területére? Ez tűrhetetlen volt, ez ellen fel kellett lépni.

Napóleon 1793 augusztusában egy lőszerszállító szekérkaravánnal haladt át Toulonon Nizza felé. Mivel ismerte a szintén korzikai származású Salicetit, úgy döntött, udvariassából meglátogatja. A találkozásuk részletei nem ismertek, az viszont tény, hogy Roberspierre és Saliceti nemsokára parancsban közölték a sebesült Elzéar de Dommartin tüzértábornokkal, hogy mostantól Bonaparte folytatja az angolok és a rojalista franciák lövetését. Az utasítás természetesen komoly konfliktust okozott Dommartin és Napóleon között, de Napóleon ennek ellenére később, az első itáliai és az egyiptomi hadjáratban kinevezte a tüzérparancsnokává a tábornokot. Ez szintén figyelemre méltó jellemvonás, hiszen Bonaparte nem engedte, hogy a személyes konfliktus háttérbe szorítsa a szakmai véleményét Dommartinről.

Tim Blanning, a Cambridge-i Egyetem tanára szerint az is lényeges, hogy Napóleon kiválóan improvizált.

Az a benyomásom, hogy az egész karrierje során sosem volt valódi stratégiája, hanem amit a helyzet hozott, azt használta, azt kifacsarta, majd továbblépett a következő helyzetig, ahol újra improvizálhatott. Toulon esetén is ezt tapasztalhatjuk. Látta, hogy addig csak egy blokád volt a város körül, de ostromot nem indított a sereg. Az ő improvizációja a szisztematikus, szervezett ostrom megindítása volt.

Toulon ostromának korabeli térképábrázolása

Napóleont szeptemberben zászlóaljparancsnokká és őrnaggyá, az ősz folyamán pedig ezredessé nevezték ki. A touloni tüzérség átvétele után nagy lendületettel vetette bele magát a munkába, és először szervezőként remekelt. A legelső feladata az volt, hogy megerősítse a mindössze négy lövegből álló osromtüzérséget. Napóleon a marseille-i és az itáliai seregtestektől először 100, majd még 200 ágyút szerzett, és ezeket ütegeként csoportosította a rojalista erődök ellen. A helyi lakosságot fenyegetésekkel rávette, hogy lássa el élelmiszerrel az ostromló hadat. A környékbeli, a forradalom miatt visszavonult vagy elűzött tiszteket pedig visszacsábította a hadseregbe. Tüzére azonban még így sem volt elegendő, ezért a gyalogságból toborzott magának katonákat, akiket kemény munkára fogott, és szisztematikus kiképzéssel tüzért nevelt belőlük.

Miután a sereg főparancsnokát, Carteaux tábornokot, aki civilben festő volt, a tehetetlensége miatt leváltották, egy politikailag szintén megbízható ember, Francois Doppet orvos lett a fővezér. Neki még annyi katonai tehetsége sem volt, mint a festőművész elődjének. Doppet a francia katonák szerencséjére megbetegedett, illetve egyes vélemények szerint belátta az alkalmatlanságát és lemondott. Akárhogy is történt, a harmadik főparancsnok egy hivatásos katona, Jacques Dugommier tábornok lett, aki azonnal felismerte Napóleon képességeit. Dugommier elfogadta azt a haditervet a város visszafoglalására, amely meghozta Napóleonnak a dicsőséget.

A Montagne nevű üteg amelyet Napóleon állított fel az egyik hegyen

December 16-án éjjel pergőtőz közepette a franciák megrohamozták Kis-Gibraltárt, azt az erődöt, amelynek az ágyúi uralták a környéket, és lehetetlenné tették a brit flotta megtámadását. Az első roham lelkesedés nélkül indult, a támadók veszteségei nagyok voltak. A második támadást – egyes beszámolók szerint a negyediket – maga Napóleon vezette, aki 2 ezer katonával vetette magát a közelharcba. Kétórás küzdelem után a köztársaságiak végre betörtek a falak mögé.

Napóleont a harc sűrűjében találjuk. Először egy ágyúgolyó száguldott el mellette olyan közel, hogy lezuhant a lováról. Utána egy bajonettszúrás érte a combján. Az orvos, aki bekötözte a sebét, amputálni akarta a lábát, míg egy másik azt mondta, nem kell levágni a sérült végtagot. Amíg vitatkoztak, Napóleon újra lóra ült és folytatta a harc vezetését. December 18-án elesett az angolok által Fort Mungrove-nak nevezett erőd, Napóleon pedig hozathatta az ágyúit, amelyekkel lövetni kezdte az angol hadihajókat. Az ellenforradalmi csapatok helyzete tarthatatlanná vált, így Hood admirális felgyújtotta az Arsénalban horgonyzó francia hajókat, majd elhajózott Toulonból. Az angol hajók 15 ezer rojalista civilt menekítettek ki a városból.

Napóleon Toulon ostrománál egy korabeli metszeten

Amikor a köztársasági erők december 19-én elfoglalták Toulont, kb. 800 lakost azonnal kivégeztek kollaboráció vádjával. A halálos ítéleteket egy Paul Barras nevű politikus hozta, aki a teljhatalmú Közjóléti Bizottság egyik küldötte volt. Napóleon nem volt jelen a mészárlásnál, mert épp a tábori kórházban kezelték a sebét.

Jeremy Black, az Exeteri-i Egyetem előadója szerint a touloni ostrom megmutatta azt a kombinációt, amellyel Napóleon itt és később is sikeres tudott lenni.

A képességei és a tudása, a motivációja és a politikai beágyazottsága révén sikerült győznie. Ha nem támogatja Saliceti, nem kapja meg a tüzérség vezetését.

A touloni győzelem dandártábornoki rangot hozott a 24 éves Napóleonnak, ami magasabb jövedelmet is jelentett – olvasóink emlékeznek, mennyire fontos volt a vagyon a szegény korzikai számára –, de még ennél is lényegesebb, hogy szerzett egy harmadik patrónust.

Az új pártfogója Barras, a touloni mészáros lett.

A második lépcső a trón felé: kartácstűz a csőcselékre

1794-ben megbukott a jakobinus kormány, Robespierre-t elfogták és július 28-án kivégezték Párizsban. Az új, öttagú Direktórium vezetője Barras lett.

Robespierre kivégzése a jakobinusok bukása után

Az új pártfogója hatalma ellenére Napóleon, mint a Robespierre-fivérek korábbi kegyeltje, házi őrizetbe került. A vizsgálatot nem más, mint a korzikai patrónusa, Saliceti folytatta ellene, aki igazolni igyekezett, hogy neki aztán semmi köze a jakobinus körökhöz. Ez tanulságos volt Napóleon számára, mondja Alan Rooney történész.

Itt megtanulhatta, hogy amennyiben az Saliceti érdeke, hogy letartóztassa, le fogja tartóztatni. Ha az érdeke az, hogy Bonaparte vállát átkarolva lássák az emberek, akkor át fogja karolni a vállát. Napóleon itt értette meg, hogy milyen a politika.

J. David Markham ehhez azt teszi hozzá, hogy Napóleon élete ekkor nagyon is veszélyben forgott.

Meggyőződésem, ha ekkor Napóleon Párizsban van, lefejezik, mint oly sok száz más tisztet és ún. ellenséget. Mivel azonban szerencséjére messze volt, elkerülte a halálos ítéletet, és ahogy lehiggadtak a kedélyek, meg is szűnt az őt fenyegető veszély.

Mivel semmilyen törvénytelenséget nem tudtak rábizonyítani, két hét múlva már ejtették is ellene az állami vagyon elsikkasztásának kreált vádját. Ha nem is fokozták le, épp a korábbi támogatói miatt kiesett az új kormány kegyeiből. Amikor átmenetileg a Topográfiai Bizottságba helyezték, kitartóan bombázta a feletteseit áthelyezési kérelmekkel, amelyeket annak rendje és módja szerint mindig visszadobtak. Az elutasításnak köszönhette, hogy Párizsban volt, amikor 1795. október 3-án a királypárti lázadók támadást intéztek a Tuilériák palotája ellen, ahol a köztársaság parlamentje, a Konvent ülésezett.

Napóleon ismét jókor volt jó helyen, és megint bizonyította, hogy egy szempillantás alatt tud dönteni, vagyis meg tudja ragadni a lehetőséget. A félreállított tábornok igent mondott, amikor a tömegtől rettegő Barras felajánlotta neki a Konventet védő csapatok parancsokságát. J. David Markham történész emlékeztet rá, hogy ez nem volt könnyű döntés.

Napóleon tudta, hogy csak fegyverrel lehet megfékezni az őrjöngő tömeget, ez pedig franciák halálával jár majd. Az, hogy a saját polgártársaira lövet, az egész életén végig fogja kísérni. Ezt is mérlegelnie kellett.

Joachim Murat t kivégezték Napóleon bukása után

A tábornok villámgyorsan megszervezte a védelmet. Éles szemmel választott ki egy lovastisztet az önként jelentkezők közül egy fontos akció, az ágyúk ideszállításának végrehajtására. Ez a hadnagy nála két évvel idősebb volt, akit eredetileg papnak szánt a családja. A fiatalember a cahors-i papnevelde után a toulouse-i lazarénusoknál tanult, amikor meglátott az utcán egy átvonuló lovasalakulatot 1787-ben. Diakónustalárban ugrott ki a monostor ablakán, és azon nyomban, még az utcán aláírta a belépési nyilatkozatot.

Napóleon ezt az őrült lovashadnagyot küldte egy osztaggal a Párizs külvárosában őrzött tábori lövegekért. A tisztnek és kis csapatának sikerült elkerülnie a fosztogatók hordáit, így hetyke büszkeséggel trappoltak vissza a palota elé az ágyúkkal. A hadnagyot Joachim Murat-nak hívták.

Bár Napóleon a kormánynak írt későbbi jelentésében meg sem említette a lovastisztet, nem felejtette el őt. Európa legjobb lovasaként emlegette, segédtisztnek maga mellé vette, tábornokká, majd marsallá nevezte ki. Murat 1800-ban elvette Napóleon egyik húgát, megkapta Berg és Cleves nagyhercege rangot és nápolyi király lett.

Az őrjöngő tömeg kifosztja a királyi palotát és felkoncolja a királyi testőrséget 1792 ben

De ne szaladjunk ennyire előre. A képzett tüzértiszt Napóleon már meghozta a döntését, és itt már nem mérlegelte a következményeket, amikor felállította az ágyúkat. Még élénken emlékezett arra, amikor a sans culotte-ok, a csőcselék – nevezzük nevükön őket, ne fessük át romantikus színekkel a párizsi söpredéket – először kifosztotta a királyi palotát és megalázta XVI. Lajost, majd 1792-ben újra betört a palotába és lemészárolta a svájci testőröket.

Persze ezek az információk nem szerepelnek Ridley Scott filmjében, így nem értjük, miért szorongott Napóleon annyira a tömegtől egész felnőtt élete során, és miért gyanakodott paranoiásan arra, hogy merényletet akarnak elkövetni ellene. Valamint arra sem kapunk magyarázatot, hogyan fedezte fel a vakmerőséggel párosuló tehetséget olyan emberekben, akikkel életében egyszer sem találkozott korábban, ahogy ez előbb olvashattak az egykori papnövendék Murat-ról.

Napóleon 1795. október 5-én kiadta a tűzparancsot a kormány védelmében.

Kartáccsal tüzelj!

Abraham Girondet metszetén Napóleon katonáinak sortüze a Konventnél 1795 ben

A sortűzben és az ezt követő harcban 1400-an haltak meg. A csőcselék szétfutott, és soha többé nem merészelt a hadsereg ellen vonulni.

Cikkünk következő részében megmutatjuk, hogyan lett Napóleon az előkelő párizsi paloták és szalonok VIP-vendége. Megvizsgáljuk azt is, miért tartják zseniálisnak élete első önálló parancsnokságát Itáliában, amikor győzelemre vezette az éhes, rosszul felszerelt és rongyos hadsereget a tapasztalt tábornokok által irányított, a franciáknál kétszer erősebb, harcedzett osztrák csapatok ellen.

A cikksorozat második része:

A cikksorozat harmadik része:

Címlapfotó: BBC

Ezek is érdekelhetnek

trend

Promóció

Hazai válogatás

Promóció

Kövess minket

Facebook

Instagram

LinkedIn