Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök még december végén kijelentette, hogy kormánya a gázaiak „önkéntes migrációjának” tervén dolgozik. A Likud párt egyik tagja pedig azt is elárulta: Izrael diplomáciai úton puhatolózik arról, hogy mely latin-amerikai és afrikai országok fogadnák be az esetleges gázai menekülteket.   

Vannak jelentkező országok 

Napról napra világosabbnak tűnik a palesztinok Gázából való kiűzésének lehetséges terve – ilyen felütéssel számolt be a nemzetközi baloldali sajtó az elgondolásról, szinte meg sem említve az önkéntesség elvét. E szerint a bombázások mellett, amelyek intenzitása megduplázódott, és október óta a gázai lakosság 85 százalékát az egyiptomi határ felé, délre szorították, december 25-én a Kneszetben, az izraeli parlamentben egy zárt ajtók mögött tartott megbeszélésen Benjamin Netanjahu miniszterelnök először említette meg nyíltan az „önkéntes migráció tervét”. „A problémánk az, hogy mely országok hajlandók befogadni őket. Ezen dolgozunk” – idézte őt több médium.  

Ugyanezen a napon Danny Danon, a Likud parlamenti képviselője ennél is tovább ment. Elárulta azt, hogy Izrael már több országgal is kapcsolatban áll, hogy megvizsgálják a gázaiak befogadásának különböző lehetőségeit. „Megkereséseket kaptam különböző országoktól, amelyek készek befogadni menekülteket. Köztük dél-amerikai és afrikai államoktól” – idézte a képviselőt a Ha’Aretz izraeli napilap. Danon hozzátette, hogy egyes országok pénzügyi kompenzációt követeltek cserébe, míg mások „valami mást kértek”. A képviselő erről nem szólt bővebben, de az érdeklődők valószínűleg izraeli fegyverszállításokra gondoltak. Nyilvánvaló, hogy a zsidó állam nagy árat fog fizetni minden befogadott palesztinért, de jelenleg a társadalom zöme kész erre. 

Ez a háború velejárója 

Anélkül, hogy megnevezte volna azokat az országokat, amelyekkel a zsidó állam kapcsolatban áll, a Likud parlamenti képviselője csak Kanada esetét említette. Az ottawai bevándorlási miniszter bejelentette, hogy országa hajlandó befogadni a kanadai állampolgárságú gázaiak nagycsaládjait – számolt be a Jewish Press honlapja.  

„Kapcsolatban maradunk először a régió, a Közel-Kelet államaival és a világ országaival. Még ha minden ország tíz- vagy húszezer gázai lakost fogad be, az is jelentős” – hangsúlyozta Danny Danon, aki szerint ez „a távozni kívánó palesztinok önkéntes migrációja” lenne.  

„Ez minden háború velejárója. Nézzék meg, mi történik Szíriában: másfél millió ember ment Jordániába, hárommillió Törökországba és néhány millió Európába”  

– folytatta. 

„Történelmi lehetőség” 

Először az izraeli kormány váltig tagadta, hogy ilyen terveket fontolgat, majd tavaly novemberben a The Wall Street Journal amerikai lapban megjelent cikkében Danny Danon és Ram Ben-Barak, a Moszad egykori magas rangú tisztviselője felszólította Európát, hogy járuljon hozzá a kivándorolni kívánó gázaiak befogadásához.  

A Middle East Eye libanoni honlap szerint Izrael Állam „összeegyeztethetetlen” egy független palesztin enklávé létezésével, amely „Izrael gyűlöletén alapul és annak elpusztítására törekszik”. A szélsőjobboldali kormánytisztviselők – különösen Bezalel Smotrich pénzügyminiszter és Itamar Ben Gvir nemzetbiztonsági miniszter – számára ez a háború történelmi lehetőség arra, hogy teljesítsék a kívánságlistájukat: Gáza nagy részének elpusztítását, a Hamász politikai és katonai apparátusának felszámolását, és ha lehet, palesztinok tíz- vagy százezreinek az egyiptomi Sínai-félszigetre való kiűzését – állapította meg a +972 Magazine izraeli–palesztin honlap. 

Az ötlet egyre nagyobb teret nyer 

De miként valósulna meg a palesztin iszlamista mozgalom több ezer emberének kitessékelése Gázából? Van erre példa: 1982-ben a PFSZ, a Palesztin Felszabadítási Szervezet harcosai elhagyták Libanont – ez derült ki a The Wall Street Journalból. Az alku azonban nagyon bonyolultnak tűnik. 

Az izraeli hadsereg célja a Gázai övezetben a Hamász vezetőinek likvidálása, az izraeli katonai és politikai vezetők egy másik nagy problémát próbálnak megoldani: mit kezdjenek a Hamász-csapatok zömét alkotó több ezer harcossal?  

Egyes izraeli tisztviselők azt fontolgatják, hogy a háború lerövidítése érdekében a fegyvereseket kiutasítanák a palesztin enklávéból.  

Ez az elképzelés emlékeztet az Egyesült Államok által 1982-ben kialkudott megállapodásra, amely lehetővé tette Jasszer Arafat palesztin vezető és több ezer harcos számára, hogy elhagyja Bejrútot a libanoni főváros izraeli ostroma alatt. A Hamász harcosai kiutasításának terve az izraeliek és az amerikaiak közötti tárgyalások során merült fel azzal kapcsolatban, hogy a háború végén ki vegye át a Gázai övezet irányítását. Arról is szó volt, hogy milyen eszközökkel lehetne biztosítani, hogy soha többé ne történhessen olyan támadás Izrael ellen, mint az október 7-i. 

A gázai „másnap” továbbra sem világos 

Az Egyesült Államok és Izrael között a Hamász-harcosok és családtagjaik kiutasításáról a Gázai övezetből folytatott tárgyalások célja, hogy ezeknek a palesztinoknak kiutat biztosítsanak. Emellett a harcok befejezése után megkönnyítsék a térség újjáépítését.  

Egyelőre nincs konszenzus azokról az alapvető pontokról, amelyek véget vethetnének a háborúnak: Izrael, az Egyesült Államok és az arab országok nem tudják eldönteni, hogy ki vegye át a Gázai övezet irányítását, illetve ki garantálja az ott élő kétmillió ember mindennapi biztonságát. 

Jeruzsálem és Washington nem ért egyet abban, hogy a Ciszjordániában székelő Palesztin Hatóságnak milyen szerepet kellene játszania, ha egyáltalán jutna neki valami feladat. A Hamász harcosainak és családjaiknak a sorsát illetően pedig nincs útiterv. 

Az 1982-es precedens 

Az egyik megoldás – amelyről jelenleg Izrael és az Egyesült Államok tárgyal – az lenne, hogy a harcosokat kényszerítenék a Gázai övezet elhagyására. Ezzel megakadályoznák, hogy a Hamász – amelyet az Egyesült Államok terrorszervezetnek tekint – visszaszerezze a hatalmat. A háború kezdete előtt izraeli becslések szerint a Hamásznak mintegy 30 ezer harcosa volt a térségben. A zsidó állam célja a szervezet legfelsőbb vezetőinek és mindazoknak a likvidálása, akik részt vettek az október 7-i támadásokban.  

Az izraeli hadsereg szerint a háború kezdete óta több ezer harcost öltek meg. A még életben lévő fegyveresek nagy száma arra késztette a hatóságokat, hogy a Bejrútban alkalmazott megoldáshoz hasonlót helyezzenek kilátásba. 1982-ben az izraeli hadsereg bekerítette Bejrútot, hogy meggyengítse a PFSZ hatalmát Libanonban. A két hónapos ostrom és az intenzív izraeli bombázások megterhelték a kapcsolatokat Izrael és az Egyesült Államok között, akik megállapodást kötöttek a harcok befejezéséről. A zsidó állam végül beleegyezett, hogy Arafat és mintegy 11 ezer palesztin harcos elhagyja Libanont, és Tunéziába menjen száműzetésbe. 

Luxusszáműzetés? 

Egyelőre szó sincs arról, hogy luxusszáműzetést kínálnának a Hamász vezető személyiségeinek, mint ahogy közülük jó néhányan Katarban élnek. Jahja Szinvarnak, a szervezet gázai vezetőjének és Mohammed Deifnek, a Hamász katonai agytrösztjének más sorsot szánnak az izraeliek. Ők a felelősek az október 7-i támadások megtervezéséért.  

Gáza elhagyása egészen más döntés lenne, mint 1982-ben a Libanonból való távozás. Az akkor Arafat oldalán álló palesztinok ideiglenesen Bejrútban telepedtek le, míg a Hamász-tagok a Gázai övezetben élnek, amely számukra egy független palesztin állam reményét jelenti. Egy izraeli vezető szerint senki sem tudja, hogy a Hamász harcosai hajlandók lennének-e ezt a megoldást választani. Ők nem olyan észszerűek, mint annak idején a PFSZ. Inkább egy dzsihadista és vallási szervezet, amelynek az ideológiája közel áll Iránéhoz.  

A Hamász-harcosok száműzésének gyakorlati kérdéseit még nem vizsgálták, de ha Izrael nem hagyna más választást a Hamásznak, ez a megoldás valósággá válhatna. Ha az összes vezetőjüket megölnék, a Hamász néhány harcosa talán hajlandó lenne letenni a fegyvert. 

Ki fogadná be őket? 

Először is a javaslatot támogatniuk kellene azoknak az országoknak, amelyek hajlandók befogadni a Hamász fegyvereseit, mint például Törökország, Katar, Irán, Oroszország és Libanon, ahol az iszlamista szervezet néhány tagja már menedéket talált. Aztán ott van a családok kérdése. Végül pedig a Hamásznak bíznia kellene abban, hogy Izrael hajlandó tiszteletben tartani a megállapodás feltételeit, és megígéri például, hogy nem támadja meg a harcosokat, amint azok elhagyják Gázát. A konfliktus jelenlegi állását tekintve ez irreális. 

Jelenleg a zsidó állam enged a palesztinok elleni bosszúvágyának, és nem tűri a legkisebb ellenállást vagy kritikát sem, jöjjön az akár Nyugatról is.  

Finoman szólva a szövetségesei, élén az Egyesült Államokkal, sem rajonganak a gázaiak – még ha ez önkéntes is – kitelepítésének az ötletéért. Ha ez tudatosul a nyugati közvéleményben, az eddigieknél is nagyobb palesztinpárti tüntetésekre kell számítani.  

Ez a lépés végképp megosztja a nyugati társadalmakat.  

Az a furcsa, hogy az arab országok nem szedik össze magukat, hogy megmutassák: eltökéltek Izrael tervével szemben. Kairó például megelégszik azzal, hogy „vörös vonalról” beszél a gázaiak egyiptomi területre való esetleges beáramlásával kapcsolatban. Az ottani hivatalos álláspont azonban úgy tűnik, hogy inkább az izraeli bombázások elől esetleg menekülni akaró palesztinok ellen irányul. Nem fogható fel úgy, hogy Izrael ne hajtsa végre a nyilvánvaló lakosságáthelyezési tervét. 

A Makronóm Intézet nem kíván állást foglalni a konfliktusban. Az elemzés célja csupán a tájékoztatás.

Címlapfotó: Shutterstock