Becslések szerint 90 milliárd hordónyi olaj és mintegy 50 ezer milliárd köbméter gáz található az Északi-sarkkörön belül – nem beszélve az elektromos átálláshoz nélkülözhetetlen kritikus ásványokról. A klímaváltozás tesz róla, hogy ezek hozzáférhetők legyenek. A kérdés csak az, kié lesz a senkiföldje aranya.
Az északi sarkvidék eddig kívül esett a geopolitikai játszmák hatósugarán. Nemzetközileg semleges terület, ahol a környező országok meglepően békésen tudtak együttműködni – egészen a klímaváltozás nyersanyagipari és kereskedelmi szempontból „üdvös” hatásáig, és az ukrajnai háború kitöréséig. Azóta az Északi-sark stratégiai érdekek ütközőzónájává vált, ahol szinte borítékolhatóan a bolygó egyik új, hatásaiban valószínűleg globális konfliktuszónája alakulhat ki.
Az Északi-sarkvidéki Tanács 1996-ban éppen azért jött létre a nyolc északi sarkköri ország (Kanada, Dánia, Finnország, Izland, Norvégia, Oroszország, Svédország és az Egyesült Államok) részvételével, hogy kormányközi testülettel fésülje össze azon államok érdekeit, amelynek területe vagy annak egy része a sarkkörön belülre esik.
Az együttműködésbe beletartozott a nemzetközi konfliktusok elkerülésére irányuló szándék, illetve a klíma- és környezetvédelem is.
A szervezet mára működésképtelenné vált. Az ukrajnai háború mindent megváltoztatott. Tavaly Oroszország még átadta a soros elnöki tisztséget Norvégiának, a Tanács azonban gyakorlatilag felfüggesztette a működését, leállítva ezzel minden közös projektet és együttműködést. Az Északi-sark semleges része olyan közpréda lett, amelyből mindenki a legnagyobb falatot akarja kiharapni.
A kérdés, hogy ki lesz a bolygósapka ura, óriási geopolitikai kockázatot rejt magában. A sarkvidéki országok a nemzetközi jog értelmében a partjuktól bizonyos távolságig tulajdonolják a területet, most azonban egyre többen (elsősorban Oroszország, Kanada, Dánia és az Egyesült Államok) új térképet szerkesztenek, és már az Északi-sark alatt húzódó tengerfeneket jelölik meg jogos (?) igényükként. Erre a jogi alapot a kontinentális talapzat elve szolgáltatja nekik: a szabályok értelmében egy tengerparttal rendelkező állam kontinentális talapzatának a hossza befolyásolja az adott ország prioritását a területen – hétköznapibbra fordítva: ez alapján igényt formálhat a terület természeti kincseinek kiaknázására.
Az orosz akarat
Putyin számára különösen fontos lett az északi-sarki ellenőrzés kérdése. A háború kezdete óta új sarkvidéki stratégiát hirdetett, amelyből már hiányoznak a konstruktív nemzetközi együttműködésre vonatkozó részek. Benne van ellenben a „barátságtalan államok” militarizálási törekvéseinek visszaszorítása, valamint új együttműködések kialakítása a „barátságos” országokkal – ez egyértelmű célzás Kínára, amely bár nem sarkvidéki állam, stratégiai fontosságúnak tartja a területet, elsősorban a kereskedelmi útvonalak és az ásványkincsek miatt.
Ezen a ponton kezd bonyolódni a történet. Oroszország, Dánia (grönlandi érdekeltségével) és Kanada egyaránt azzal érvel, hogy az Északi-sarknál húzódó Lomonoszov-hátság valójában a kontinentális talapzatának a meghosszabbodása, ez pedig (az ENSZ Tengerjogi Egyezménye értelmében) kizárólagos jogot biztosít neki a tengerfenék természeti forrásainak kiaknázásra. (Az Egyesült Államok soha nem ratifikálta az egyezményt, így Washington egészen arcpirító megoldást választott követeléseinek benyújtására, de erről majd később.)
A tét óriási, az értékét pedig a napjainkban zajló geopolitikai és világgazdasági átrendeződés csak növeli: a javarészt még feltáratlan sarkvidéki tengerfenék óriási mennyiségű fosszilis nyersanyagot és kritikus ásványianyag-készletet tartalmaz. Utóbbira egyelőre (feltáratlanságuk okán) csak óvatos becslések születtek, előbbiek tekintetében azonban körülbelül 90 milliárd hordó olajról és 50 ezer milliárd köbméter gázról szólnak a jelentések. Az északi sarkkör területe a világ még felfedezetlen, de bányászható készletének a 22 százalékát rejti, ennek 87 százaléka a tenger alatt fekszik.
A kulcs pedig, amely a kincseskamra ajtaját nyitja, nem más, mint a klímaváltozás.
Az Északi-sark négyszer olyan gyorsan melegszik, mint a bolygó többi része: a prognózisok szerint 10-20 éven belül teljesen jégmentes nyarak lesznek a területen,
ami nemcsak új kereskedelmi csatornát nyit majd (a nyílt vízen egyenesen kötve össze a Csendes- és az Atlanti-óceánt), de jelentősen megkönnyíti majd a nyersanyag-kitermelést és a -szállítást is.
Az északi-sarkvidéki olaj- és földgázkitermelésben Oroszország vitathatatlanul aranyérmes: utóbbi tekintetében az össztermelés 90, míg a kőolaj esetében majdnem 20 százalékát nyeri a sarkvidékről, a fejlesztéseit pedig rohamtempóban hajtja végre. Új sarkvidéki stratégiájában Moszkva 2035-ig a kitermelés csúcsra pörgetését jelölte meg célként a sarkvidéki LNG-terminálok (például a Jamal-félszigeti) segítségével, összesen évi 90 millió tonnára (125 milliárd köbméterre) növelve az LNG-mennyiséget – a jelenlegi 33 millió tonnáról (46 milliárd köbméterről).
Egy új háború
Bár az Egyesült Államok is jelentős fegyverkészletet halmoz fel a térségben, Oroszország az utóbbi 10-15 évben különösen nagy figyelmet fordít az északi-sarkköri védelmi fejlesztésekre: sorra nyitja meg a korábban bezárt vagy éppen csak funkcionáló haditengerészeti létesítményeit, csapatokat irányít a Kola-félszigethez, légibázisokat újít fel, amelyekről nagy hatótávolságú felderítő és bombázórepülőket tud indítani szükség esetén.
Kína ugyan katonailag még nem erősített a térségben, de a Moszkva–Peking partnerség máris alkalmat adott közös hadgyakorlatokra, demonstrációs figyelmeztetésként a Nyugat felé. Kína nagyon is érdekelt a sarkvidéki nyersanyagtartalékok kiaknázásában, így jelentős összegeket költ az ottani kutatásokra és infrastrukturális fejlesztésekre. Sarkköri Selyemútját nem fogja veszni hagyni, céljai elérésében pedig előzékeny segítségére van az orosz hadsereg intenzív jelenléte is, hiszen mindkét ország érdeke, hogy egy lerövidült kereskedelmi folyosót tudjon működtetni, amely ráadásul geopolitikai fojtópontoktól mentesen biztosítaná az utat Európába. Ha az útvonal megvalósul, a Kelet-Ázsia és Nyugat-Európa között megtett tengeri távolság a Szuezi-csatornán keresztül megtett 21 000 km-ről 12 800 km-re csökkenne, emellett a szállítási időt is 10-15 nappal csökkentené.
Miközben az európai NATO-tagállamok immár hónapok óta egy „rendkívül valószínű” orosz támadásról beszélnek, több elemző szerint figyelmen kívül hagyják egy lehetséges konfliktus kirobbanásának a helyszínét.
Az elképzelt támadást mindenki keletről várja, senki nem említi azt, hogy a klímaváltozás miatt a legvalószínűbb robbanási pont a legtávolabbi északon lehetséges.
NATO-tisztviselők és geopolitikai elemzők több mint egy évtizede ismételgetik, hogy Oroszország ki fogja használni a sarkvidéki jég olvadását, ezzel pedig stratégiai előnyre tesz szert a térségben, vagyis igen nagy a valószínűsége, hogy az ásványkincsek kiaknázása érdekében nem retten vissza akár egy fegyveres konfliktustól sem. Miután rajta kívül minden sarkvidéki állam NATO-tag (Svédország az idén csatlakozik), a fentebb már említett érdekellentétek miatt a vita a kontinentális talapzatokról már nem diplomáciai úton fog rendeződni.
Amennyiben ez a forgatókönyv valósulna meg, az egyenlő lenne a harmadik világégéssel, amelyben – érdekeltségei és kereskedelmi céljai miatt – nagy valószínűséggel Kína is részt venne.
Egy senkiföldje terület tehát hirtelen globális stratégiai súlyponttá válik, ahol Oroszország katonai jelenléte már messze túlmutat a biztonsági minimumon, és egyértelműen területszerzés vagy területvédelem lehet a célja. Ha a Kreml fegyveres erőkkel próbálna blokkolni területeket a nemzetközi vizeken, akkor törvényszerűen konfrontálódni fog a nyersanyag-kitermelésre szintén igényt tartó NATO-tagállamokkal, elsősorban az Egyesült Államokkal és Kanadával.
Amerika ébredése
Az egyébként sem idilli helyzetbe az Egyesült Államok 2023 végén egy elefánt kecsességével trappolt bele. Decemberben Washington nemes egyszerűséggel bejelentette: megmérte kontinentális talapzatának nagyságát, és rájött, hogy az északi-sarkvidéki tengerfenéken 1 millió négyzetkilométernyi terület felett gyakorolhatja a jogait.
Pontosan ezeket a bemondáson alapuló csapdahelyzeteket szerette volna elkerülni az ENSZ, amikor globális szabályokat próbált felállítani a tengerfenék felett gyakorolt jogok tekintetében. 1949-től dolgozott azon a folyamaton, amely végül egy 1973 és 1982 között részletesen kidolgozott rendszer révén az ENSZ Tengerjogi Egyezményében (UNCLOS) csúcsosodott ki, és pontosan meghatározta, hogy mely országokat milyen jogok illetnek meg a tengerfenékkel kapcsolatban.
Az egyezmény egy parti, 22 kilométeres tengeri részre (ez gyakorlatilag az adott ország területének tekinthető), egy 360 kilométeres, a kontinentális talapzat alapján kimért, kizárólagos gazdasági övezetre (az adott állam elsődleges joga a terület gazdasági használata), valamint azon túli zónára osztja (ezek a nemzetközi vizek) a tengereket és óceánokat. Utóbbiak egy ENSZ-ügynökség, a Nemzetközi Tengerfenék Hatóság (ISA) ellenőrzése alatt állnak, és egy országnak csak az engedélyével lehet ipari tevékenységet folytatnia rajta.
Kína lelkes tagja az egyezménynek, a megkötését egyenesen az amerikai tengeri hegemónia bukásaként ünnepelte.
Az Egyesült Államok ugyanis a múlt század 70-es éveiben még a szokásos „izomálláspontot” hangoztatta, vagyis úgy vélte, hogy a nemzetközi vizeken lévő bányászat joga azé, aki hamarabb birtokba veszi a területet.
Ezt a megoldást azonban maga az ENSZ is elutasította, és a lehető legtörvényesebb jogi keretek kialakítását szorgalmazta. Csakhogy Washington soha nem csatlakozott az egyezményhez, mondván, az aláásná az USA szuverenitását a nemzetközi vizeken.
A kettős mérce ismét megmutatkozott: míg az Egyesült Államok nem hajlandó csatlakozni a jogi szabályozáshoz, az UNCLOS egyes rendelkezéseit kötelező érvényűnek tekinti más országokra nézve. Így fordulhatott elő az a geopolitikai abszurd, amikor 2022-ben az USA az UNCLOS-szabályok megsértése alapján bírálta Kínát, amiért az területi követeléseket támasztott a Dél-kínai-tenger tengerrel kapcsolatban.
Az Egyesült Államok szerint Kína követelései az ENSZ-egyezmény alapján összeegyeztethetetlenek a nemzetközi joggal, így semmi közük ahhoz, hogy a nemzetközi vizeken ki mit csinál. A kínai válasz természetesen politikai manipulációt és cinikus kettős mércét emlegetett, amely éppen a nemzetközi jogot ássa alá.
Az USA valójában későn kapcsolt a mélytengeri bányászat kapcsán. Miután a Nemzetközi Tengerfenék Hatóság már bőszen osztogatja az engedélyeket az energiaátálláshoz nélkülözhetetlen ásványok és kritikus anyagok jövőbeli tengerfenéki bányászatára, Washington még mindig a távolból figyeli az egyezmény egyébként olajozottan működő gépezetét. Ezt a maga által kötött gordiuszi csomót vágta át aztán egy jól irányzott csapással azzal, hogy közölte: kontinentális talapzatának elnyúlása alapján egymillió négyzetkilométernyi tengerfenékre tart igényt,
túlnyomórészt az Északi-sarkvidéken, éppen azon a területen, ahol Oroszországnak és Kanadának is jelentős igényei vannak.
A kormány indoklása szerint lépése messze nem a tengeri erőforrások kiaknázásáról, „csupán egyszerű földrajzról” szól, hiszen, mint minden országnak, neki is „érdeke fűződik ahhoz, hogy megismerje kontinentális talapzatának terjedelmét, és így megtudja, hol gyakorolhatja szuverén jogait – ezt a szuverenitást pedig mindenkiben tudatosítani fogja”.
Az egyoldalú döntés, miszerint az USA magának jelölte ki kontinentális talapzatának a határait (ahelyett, hogy ratifikálná végre az UNCLOS-t), majd kizárólagos jogot is formál annak használatára, minden bizonnyal még a baráti országokkal is feszültségforrássá fog válni. Ez ráadásul az Egyesült Államok stratégiai esélyeit is csökkentheti. A mélytenger a világgazdaság egyik legfontosabb szegmensévé válik a következő évtizedekben, és (mint minden ilyen esetben) geopolitikai és katonai feszültségek forrása lesz. A várható konfliktus kirobbanása az Északi-sarkon az USA teljes figyelmét követelné: amennyiben még a szövetséges államokkal is vitába keveredik az UNCLOS figyelmen kívül hagyása és önkényes döntései miatt, könnyen úgy járhat, mint napjainkban a szárazföldön: szétaprózza a figyelmét és az erőforrásait, hogy aztán a rengeteg szék között hirtelen a padlón találja magát.
***
Nyitókép: Vlagyimir Putyin az Északi-sark közelében fekvő Ferenc József-földhöz tartozó Alekszandra-földön 2017. március 29-én.
MTI/EPA/Szputnyik/Kreml/Alekszej Druzsinyin/pool
