Miért nem engedheti meg magának a világ a gazdagokat? 

Szerző: | 2024. április. 4. | Kiemelt, Klímaváltozás, Társadalom

A Nature magazinban két brit epidemiológus arról értekezik, hogy az egyenlőség elengedhetetlen a fenntarthatósághoz. Úgy vélik, az egyenlőbb társadalmakban az emberek jobban bíznak egymásban, és nagyobb valószínűséggel védik a környezetet, mint az egyenlőtlen, fogyasztóközpontúakban élők. 

Richard G. Wilkinson és Kate E. Pickett úgy véli, a jelenlegi környezeti, társadalmi és humanitárius válságok eszkalálódásával a világ két dolgot nem engedhet meg magának: a gazdasági egyenlőtlenség költségeit, illetve a gazdagokat. 2020 és 2022 között a világ legtehetősebb embereinek 1 százaléka közel kétszer annyit szerzett meg a megtermelt új globális vagyonból, mint a többi 99 százalék együttvéve. Emellett 2019-ben annyi szén-dioxidot bocsátottak ki, mint az emberiség szegényebb kétharmada. A 2022-ig tartó évtizedben a világ milliárdosai több mint kétszeresére, majdnem 12 ezer milliárd dollárra növelték a vagyonukat. 

A szociálepidemiológusok által összegyűjtött adatok azt mutatják, hogy a jövedelmek közötti nagy különbségek olyan erős társadalmi stresszt okoznak, amely egyre inkább működésképtelenné teszi azokat. Például a gazdagok és a szegények közötti nagyobb szakadék a bűnözés és az emberölések magasabb arányával jár együtt. De hasonlóképp igaz ez a csecsemőhalandóság, az elhízás, a kábítószerrel való visszaélés és a Covid–19-halálozás növekedése, a tinédzserkori terhességek magasabb aránya, a gyermekjólét, a társadalmi mobilitás és a közbizalom csökkenése esetében. A legegyenlőtlenebb nyugati demokráciában, az Egyesült Államokban a gyilkosságok aránya több mint tizenegyszerese a norvégnak, a börtönbüntetések hányada a tízszerese, a csecsemőhalandóság és az elhízás pedig a kétszerese. 

A szerzőpáros arra is felhívja a figyelmet, hogy  

ezek a problémák nem csak a legszegényebbeket sújtják. Még a tehetős emberek is jobb lenne az életminőségük, ha egy skandinávokéhoz hasonló egyenlőbb vagyoneloszlású országban élnének.  

Javulhatna a mentális egészségük, és csökkenne az esélyük arra, hogy erőszak áldozataivá válnak. A gyermekeik jobban teljesítenének az iskolában, és kevésbé valószínű, hogy veszélyes drogokkal kerülnének kapcsolatba.  

Az egyenlőtlenség költségekkel jár 

Wilkinson és Pickett idéz az Equality Trust, egy londoni székhelyű jótékonysági szervezet becsléséből, amely szerint az Egyesült Királyság több mint 100 milliárd fontot (126 milliárd dollárt) takaríthatna meg évente, ha az egyenlőtlenségeket csökkentené az OECD azon öt országának a szintjére, ahol a legkisebb a jövedelemkülönbség – Dánia, Finnország, Belgium, Norvégia és Hollandia. Pedig a szervezet csak négy mutatót vett figyelembe: az egészségben eltöltött éveket, a jobb mentális egészséget, a gyilkosságok és a bebörtönzések arányát. 

A közbeszédben folyik a vita arról, hogy miképp korlátozza a környezetvédelem a gazdasági növekedést, a szakírók viszont a fenntarthatóságot és a jólétet helyeznék előtérbe. Wilkinson és Pickett amellett érvel, hogy az egyenlőtlenség kezelése lenne ennek az átalakulás legfontosabb feladata. Ugyanis a nagyobb egyenlőség csökkentené az egészségtelen és túlzott fogyasztást, növelné a szolidaritást és a kohéziót, amely ahhoz szükséges, hogy a társadalmak alkalmazkodóbbá váljanak az éghajlati és egyéb vészhelyzetekhez. 

A szociális szorongások stresszt okoznak 

Az egyenlőtlenség okozta hatások kimutatnak mögöttes pszichoszociális okokat is. Amikor az egyenlőtlenség következtében hangsúlyossá válik a státusz és a társadalmi osztály közötti különbségek – például az autó típusa, az egyén ruházata vagy a lakóhelye – az növeli a felsőbbrendűségi és alsóbbrendűségi érzést. Ebből aztán az szűrődik le, hogy egyesek többet érnek, és ez alááshatja az emberek önbizalmát, önértékelését, ami végül erős stresszfaktorrá válik.  

A kutatások kimutatták, hogy a „státuszszorongás” aránya az egyenlőtlenebb társadalmakban minden jövedelmi csoportban megnövekedett. A krónikus stressz pedig hatással van a halálozásra – akár meg is duplázhatja annak az arányát. De a feszültség befolyásolja a az egészséggel kapcsolatos magatartást is: az emberek itt kisebb valószínűséggel választanak egészséges életmódot– az étrend, a testmozgás és a dohányzás mind társadalmi gradienseket mutat.  

A szociális státuszért folytatott versengéshez kapcsolódik az erőszak és a zaklatás is. A megaláztatás és az arcvesztés gyakran vált ki agressziót. Az egyenlőtlenebb országokban körülbelül hatszor gyakoribb az iskolások közötti inzultus. Az USA azon államaiban, ahol magasabb az egyenlőtlenség, a gyilkosságok száma ötször akkora, mint azokban, ahol a jövedelem egyenletesebb eloszlású. 

Az állapot fogyasztásra kényszerít 

Az egyenlőtlenség növeli a fogyasztást is. A valós gazdagság és az önértékelés közötti ellentmondás arra késztetik az embereket, hogy több magas társadalmi státuszú javakat vásároljanak, ezáltal javítsák a látszatot. Tanulmányok igazolják, hogy azok, akik egyenlőtlenebb társadalmakban élnek, többet költenek ilyenekre, még azok is, akik ezt nem engedhetnék meg. 

Wilkinson és Pickett azt is kimutatta, hogy a nagyobb egyenlőtlenségű országokban a bruttó hazai termék arányában magasabb a reklámra fordított összeg. Ezekben sulykolják a gazdagok életmódját, amivel népszerűsítik a követendő normákat és életmódot, ami ösztönzi a nyaralókra, az uszodákra, az utazásokra, a ruhákra és a drága autókra fordított kiadásokat.  

Egyenlőtlenség és a környezetvédelem 

A jelentések szerint

a világ leggazdagabb embereinek 1 százaléka átlagosan százszor annyi környezetkárosító anyagot bocsát ki, mint a világ népességének szegényebbik fele.

Az utóbbiak emelnék az anyagi színvonalukat (ezáltal a kibocsátásukat), ehhez viszont a gazdagoknak kellene csökkenteniük a sajátjukat. 

Maga az egyenlőtlenség a környezetvédelmi politikák végrehajtását is megnehezíti. Amennyiben az emberek úgy érzik, hogy a terheket nem osztják el igazságosan, akkor határozottabban állnak ellen a változásoknak. Ezzel magyarázható a 2018-as francia sárgamellényesek (gilets jaunes) tiltakozása is. Akkor „ökoadót” akartak kivetni az üzemanyagokra, amit széles körben igazságtalannak tartottak, különösen a vidéki szegények, akiknek a gázolaj és a benzin elengedhetetlen. Hasonlóképpen tiltakoztak a brazil teherautó-sofőrök az üzemanyagadó 2018-as emelése ellen, eltorlaszolták az utakat és korlátozták az ellátást. 

Wilkinson és Pickett öt környezeti területen elért teljesítmény szintjére készített indexet (a levegőszennyezés, a hulladékok újrahasznosítása, a gazdagok szén-dioxid-kibocsátása, az előrelépés az ENSZ Fenntartható Fejlődési Céljainak alkalmazásában és a nemzetközi együttműködés – a ratifikált ENSZ-szerződések és az egyoldalú kényszerintézkedések elkerülése). Azt tapasztalták, hogy azon gazdag, fejlett országok esetében, amelyekre rendelkezésre álltak adatok, szoros összefüggést találtak az egyenlőség szintje és az általuk készített index pontszámai között.   

Ez az összefüggés még inkább egyértelmű, ha figyelembe veszik a szociális és egészségügyi problémákat is. A szerzőpáros ennek bemutatására kombinálta a környezeti teljesítményindexeket egy korábban kidolgozott másikkal, amely tíz egészségügyi és szociális problémát vesz figyelembe (csecsemőhalandóság, várható élettartam, mentális betegségek, elhízás, iskolai végzettség, tinédzserszülések, emberölések, bebörtönzés, társadalmi mobilitás és bizalom). Egyértelmű tendencia figyelhető meg: az egyenlőtlenebb társadalmak rosszabb eredményeket értek el. 

Forrás: R. G. Wilkinson és K. E. Pickett elemzése 

Az indexeket egybevetették az egyenlőtlenséget mutató Gini-indexszel, amiből kitűnik, hogy az egyenlőtlenebb nemzetek általában rosszabb egészségügyi statisztikákat, több erőszakos cselekedetet mutattak fel és jobban szennyezik a környezetet. 

Wilkinson és Pickett utal más tanulmányokra is, amelyek kimutatták, hogy az egyenlőbb társadalmak összetartóbbak, nagyobb bennük a bizalom és a helyi csoportokban való részvétel. A kevésbé egyenlő gazdag országokkal összehasonlítva az egyenlőbbek lakosságának 10-20 százalékkal nagyobb része gondolja úgy, hogy a környezetvédelmet előtérbe kell helyezni a gazdasági növekedéssel szemben.  

Az egyenlőbb társadalmak jobban teljesítenek a globális békeindexnél és több külföldi segélyt is nyújtanak.  

Az ENSZ célja, hogy az országok a bruttó nemzeti jövedelmük (GNI) 0,7 százalékát fordítsák külföldi segélyekre. Svédország és Norvégia a GNI-jének körülbelül 1 százalékát adja, míg az Egyesült Királyság 0,5, az Egyesült Államok pedig csak 0,2 százalékát. 

Cselekedni kell 

Persze a szerzőpáros javaslatokat is megfogalmaz, miképp lehetne kezelni az egyenlőtlenséget. Ezek között az első a progresszív adózási formák, amelyek a gazdasági terheket az alacsony jövedelműekről a magas keresetűekre helyezik át. Példaként az Egyesült Államokat hozzák, ahol a leggazdagabbak adókulcsai jóval 70 százalék felett voltak a huszadik század második felében, ami jóval magasabb, mint a mai legmagasabb, 37 százalékos kulcs. 

Igaz, azzal nem számolnak, hogy általában a magasabb jövedelműek nagyobb hatékonysággal tudnak kibújni az ilyen megemelt adók alól…  

Nemzetközi megállapodásokat szorgalmaznak az adóparadicsomok és a kiskapuk bezárására. Ebben van igazság, mert a társaságiadó-elkerülés a becslések szerint évi 100 milliárd dollárjába kerül a szegény országoknak. Megemlítik, hogy a Tax Justice Network, egy egyesült királyságbeli érdekképviseleti csoport szerint az OECD-tagországok felelősek az adókiesések több mint kétharmadáért. A Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) becslései szerint az alacsony vagy közepes jövedelmű országok háromszor annyit veszítenek az adóparadicsomok miatt, mint amennyit külföldi segélyben kapnak. 

Javasolnak egy eddig ki nem próbált, fogyasztást visszafogó adóformát, ahol a személyi jövedelemből levonhatók lennének a megtakarítások, igaz, ezek jövedelmét, például a nyugdíjalapok felhasználását (tulajdonképp a késleltetett fogyasztást) utólag megadóztatnák.  

Emellett bevezetnék a reklámozás általánosabb korlátozását célzó adókat, amelyek hozzájárulnának a fogyasztás csökkentéséhez. Az energiaárakra is különböző ársávokat alkalmaznának, ahol a magasabb fogyasztási szint mellett egységenként több díjat számítanának fel. 

És természetesen belenyúlnának a nagyvállalatok – amelyek uralják a világgazdaságot – igazságosabb irányításába: szerintük az olyan üzleti gyakorlatok, mint az alkalmazottak tulajdonlása, a vállalati igazgatótanácsokban való képviselet és a részvénytulajdon, valamint a kölcsönös társaságok és szövetkezetek általában csökkentik a jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenség mértékét. Összehasonlítják az FTSE-100 tőzsdeindex száz legmagasabban jegyzett vállalatát, ahol a legfelső és a legalacsonyabb fizetések aránya 200:1-hez, egy spanyol szövetkezettel, a Mondragon csoporttal, ahol ez a hányados 9:1. Úgy vélik, hogy ilyen cégek etikai és fenntarthatósági szempontból is jól teljesítenek.  

A szerzőpáros zárszavában leszögezi, hogy a gazdasági egyenlőtlenségek csökkentése nem csodaszer az egészségügyi, társadalmi és környezeti problémákra, de központi szerepet játszhat ezek megoldásában. A nagyobb egyenlőség bárhogyan is valósul meg, előnyökkel jár a társadalom számára, és az ennek sokoldalú megközelítését alkalmazó országok jutnak a legtávolabbra és a leggyorsabban. 

Richard G. Wilkinson a szociálepidemiológia emeritus vendégprofesszora a Yorki Egyetem Egészségtudományi Tanszékén, a Nottinghami Egyetemen, a Northumbria Egyetemen és a University College Londonban, 
Kate E. Pickett epidemiológiaprofesszor a Yorki Egyetem Egészségtudományi Tanszékén. 

Kapcsolódó: 

Ezek is érdekelhetnek

trend

Promóció

Hazai válogatás

Promóció

Kövess minket

Facebook

Instagram

LinkedIn