Felboríthatja-e az éghajlatváltozás az erőegyensúlyt és a katonai műveletek lebonyolításának módját? Hamarosan ezzel kell szembenéznünk, legalábbis a texasi National Security Review által közzétett tanulmány szerint, az ott közölt cikk ugyanis a globális felmelegedésnek a tengeralattjárók felderítésére gyakorolt hatását vizsgálja.   

Lopakodóképesség  

Ezek a hajók különböző típusú küldetéseket hajtanak végre, a tengeralattjáró elleni harctól a hajóelhárításon át a felderítésig. Az Egyesült Államok, Oroszország, Franciaország, az Egyesült Királyság, India és Kína is rendelkezik nukleáris meghajtású ballisztikus rakétákkal felszerelt tengeralattjárókkal (SSBN), amelyek országaiknak az atomfegyvereikkel elrettentő erőt biztosítanak. Ennek a lopakodóképesség a kulcseleme, és bár évről évre javul, még korántsem tökéletes.    

„Az 1970–80-as évek elejének szovjet atom-tengeralattjárói nagyon zajosak voltak, 150-170 decibel alacsony frekvenciájú hangot bocsátottak ki” – állították a most megjelent tanulmány szerzői. Ezután a szovjetek felzárkóztak amerikai versenytársaikhoz (110-130 decibel). A dízel-elektromos tengeralattjárók általában sokkal halkabbak (70 decibel), kivéve az észak-koreai modelleket (130 decibel).  

Aktív vagy passzív szonár  

A tengeralattjárók felderítéséhez szonárra van szükség. Ezek közül kétféle létezik: aktív és passzív – magyarázta a National Security Review írása. Az aktív egy akusztikus impulzust („ping”) bocsát ki, és annak a visszhangját fogja fel, amikor az impulzus egy tárggyal való találkozás után visszaverődik. A passzív szonár úgy működik, mint a fül: a környezetből származó hangokat képes rögzíteni. Ennek nagyobb az észlelési tartománya, de a ping kibocsátásával figyelmezteti a célpontot a jelenlétére.   

A második módszer sokkal diszkrétebb, de nehezebben veszi észre a rendkívül csendes tengeralattjárókat.

Az éghajlatváltozás azonban hatással lesz a hang terjedésére, amely a víz hőmérsékletétől, sótartalmától és mélységétől is függ.

„Ráadásul a szén-dioxid fokozott elnyelése miatt az óceán egyes részei savasabbá válnak, ez pedig mind az átviteli veszteséget, mind a környezeti zajt befolyásolja.” Ha az óceánok a következő 80 évben 4 °C-kal melegebbek lesznek, az észlelés valószínűsége 90-ről 50 százalékra eshet, az észlelési tartomány pedig szintén a felére zsugorodhat – állította a cikk.  

Csökkenő észlelési tartomány  

A tanulmány több területet is megvizsgált. A Grönlandi-tengeren egy 300 méter mélyen lévő tengeralattjáró, amely az 1970-es és az 1990-es évek között 60 kilométeres távolságból észlelhető volt, egy évszázaddal később passzív szonárral már csak 20 kilométerről lehetne észrevenni. Aktív szonárral a közvetlen terjedéssel elérhető maximális észlelési távolságok pedig akár 50 százalékkal csökkennek egy 100 vagy 200 méter mélyen lévő tengeralattjáró esetében – szögezte le a texasi folyóirat írása.   

A Vizcayai-öböl közelében – amely az Atlanti-óceán keleti partjánál, Franciaországtól nyugatra, Spanyolország és Portugália fölött északra helyezkedik el – egy 100 méter mélyen lévő tengeralattjáró 10 kilométerről is észlelhető volt. Passzív szonárral már 100 kilométeres távolságból is felderíthető, ezzel szemben 200 és 300 méteren a maximális észlelési távolság 60, illetve 35 kilométerről mindössze 20-ra mérséklődik. Az aktív szonár esetében a maximális észlelési távolság drasztikus csökkenését figyelték meg.   

Miért van ennek jelentősége?

A nem éppen békés szándékkal érkező tengeralattjárók így a felderítés kockázata nélkül közelebb tudnak menni a célpontjukhoz.

Ez a két helyszín ráadásul „geostratégiai jelentőségű, mivel ezek Oroszország és a NATO-országok tengeralattjáró-műveleti területei” – mutatott rá a cikk. A Filippínó-tengeren és a Csendes-óceán nyugati részén viszont a vizek tulajdonságainak a változásai minimálisak.   

A klímaváltozás mellett a tengeri forgalom növekedése is lopakodóbbá teheti a tengeralattjárókat. A technológiák (a hajótest jobb hangszigetelése, a hajócsavarok tolóhajtóművekre cseréje, a légfüggetlen meghajtás, a csendes hűtőrendszerek, új, deflektor, azaz eltérítő alakú hajótestek) szintén fejlődnek a jövőben. Vagyis ez azt jelenti, hogy a tengeralattjárók továbbra is csendesek maradnak, még korántsem suttogták el az utolsó szavukat.  

Atom-tengeralattjárón az Északi-sarkvidék jege alatt  

A The New York Times újságírója engedélyt kapott arra, hogy felszálljon egy nukleáris meghajtású támadó tengeralattjáróra, és megnézze azt, hogyan készül a Pentagon egy esetleges atomháborúra a befagyott tenger alatt. De milyen lehet az élet hosszú hónapokig összezárva a víz alatt?  

Az amerikai haditengerészet tengerészei az atommeghajtású tengeralattjárók fedélzetén már régóta gyakorolnak az Északi-sarkvidéken, megtanulva azt, hogy háború esetén miként kell vadászni orosz társaikra. Az amerikai tengeralattjáró-haderő a világ peremén élesíti harci készségeit, mivel Oroszország is kiterjeszti az ottani katonai műveleteit.   

Jégtáblák  

Egy márciusi napon egy 360 láb hosszú, Tomahawk robotrepülőgépekkel és torpedókkal felfegyverzett támadó tengeralattjáró fekete fémvitorlája átütötte a Beaufort-tenger sűrű jegét a Jégtábor hadművelet során. A U.S.S. Hampton fedélzetén tartózkodó 152 tengerész közül sokaknak ez volt az első járőrözése.  

A tengeralattjáró idegközpontjában, ahol a matrózok navigálják a hajót, és őrködnek a szonár-, rádió- és fegyverindítási műszerek felett, Jacob Green törzsőrmester mentorálta a fiatalabb tiszteket és a legénység tagjait. Egy tengeralattjáró üzemeltetése az Északi-sarkvidéken különösen nagy kihívást jelent. Először is itt van a navigáció. Egyes területeken a sekély vizek arra kényszerítik a legénységet, hogy keskeny ösvényen haladjanak a két veszélyforrás között: a jég felettük és az óceánfenék alattuk. 

A jégtáblák – a felborult tengeri jég hatalmas, lefelé mutató darabjai – szintén veszélyt jelentenek. Ez volt a helyzet, amikor Mike Brown parancsnok és legénysége a Hampton fedélzetén áthaladt a Bering-szoroson. „A hajót mintegys 6 méternyire a fenéktől, 12–18 méternyi jéggel a fejünk fölött működtettük, és ki tudtuk kerülni a jégtorlaszokat” – mondta a hajó első tisztje.   

Elektromos tüzek  

Másodszor pedig a fagyos óceáni vízből a hajótesthez érkező vízkondenzáció a tengeralattjárón kisebb elektromos tüzeket okozhat. A meghajtás elvesztése a jég alatt rekedést jelenthet, vagyis a tengeralattjáró kis atomerőművének csúcsformában tartása élet-halál kérdéssé válik. A Hampton fedélzetén számos torpedó és atomfegyver található. A legénység tagjai periszkópok segítségével pásztázzák a felszínt és digitális leolvasással tekintik át a körülöttük lévő víz alatti óceáni hangokat.  

Mint minden tengeralattjárón, itt is a helyből van kevés. Az ágyakat gyakran meg kell osztani, mivel a tengerészek váltásban dolgoznak. A szakácsok többször sütnek friss kenyeret, hogy ne kelljen előre elkészített pékárukat tárolniuk. A menüt aprólékosan megtervezik a víz alatti küldetés időtartamára. Vészhelyzetben pedig az esetleges műtéteket az étterem asztalán is el lehet végezni. A tisztek és a matrózok számára kialakított kis étkezők azon kevés helyek közé tartoznak, ahol a legénység együtt lazíthat, és órákon át tanulmányozhatja a tengeralattjáró-műveletek apró részleteit. A legénység tagjai kártyáznak, hogy elüssék az időt, vagy ahogy ők úgy mondják, hogy „ne múljon el az idő”.  

Az idő azonban eltelik, a tengerészek pedig lemaradnak a családjuk és a barátaik hétköznapi életének mérföldköveiről, és az is nehézséget okoz számukra, hogy amikor végre hazatérnek, nem beszélhetnek részletesen a tengeren töltött idejükről, mert a legtöbb tevékenységük titkos. Néhány tengerész a pihenőidejét az okostelefonjával tölti, régi üzeneteket olvasva vagy a korábban letöltött tévéműsorokat és filmeket nézve.   

A legrosszabb nap  

„A morál szempontjából a 31. nap a legrosszabb” – jelentette ki Mickaila Johnston kapitány, tenger alatti egészségügyi tiszt. Ugyanis az egyes telefonos alkalmazások letöltései – Spotify, Netflix – ekkor járnak le. A Hampton legénysége ráadásul hetekig marad a víz alatt, szűk helyen, korlátozott élelemmel és külső kommunikáció nélkül. A tengerészek szerint a tengeralattjárón „úton lenni” olyan, mintha egy kis irodában dolgoznánk, ahol nincsenek ablakok, nem lehet kimenni, nincs wifi és mobilszolgáltatás.

A döntő fontosságú katonai döntéseket teljes egészében a hajón hozzák meg, külső kommunikáció nélkül. A tengeralattjáró egy hosszúkás, rendkívül sötét folyosókból álló labirintushoz hasonlít, amely nem szélesebb, mint egy iskolabusz folyosója. A két elsődleges fedélzet közötti átjárók olyan keskenyek, hogy egyszerre csak egy ember tudja használni őket. 

Csak férfiak  

Brown parancsnok egy kizárólag férfiakból álló legénységet vezet. A tengeralattjárókon szolgálatot teljesítő nőkre vonatkozó tilalom csak 2010-ben szűnt meg, és bár sok női tiszt azóta feljebb jutott a ranglétrán, egyikük sem elég tapasztalt ahhoz, hogy tengeralattjárót vezessen.   

A szakemberek sokáig dolgoztak azon, hogy megtalálják azt a helyet, ahol a Hampton a nagy jégtáblák között a felszínre emelkedhet. Ezután kezdődik egy háromhetes küldetés, amely a legénység harcképességét teszteli a föld egyik legkiismerhetetlenebb helyén.   

Néhány mérfölddel arrébb más szolgálati tagok és kutatók felépítették a Bálna tábort, egy csomó téliesített sátrat és egy kis parancsnoki központot egy nagy jégtáblán, amely óránként körülbelül 800 métert mozog a befagyott óceánon. Az élet zord. Nincsenek zuhanyzók, nincs folyó víz. Van úgy, hogy a kinti hőmérséklet 40 fok alá süllyed. Napnyugta után néha felragyog az északi fény.   

A csapatokat helikopterrel szállítják oda-vissza a tengeralattjárók és a tábor között, amikor kettejük fizikai kapcsolatára van szükség. „A cél kettős – mondta Brown parancsnok. – A geopolitikai kérdések mellett alkalmassá kell tennünk magunkat a jég alatt való működésre való. A legénységem tele van olyan tengerészekkel, akik még soha nem jártak itt, nem voltak még a jég alatt. Ezért az egyik fő célom a tengerészek következő nemzedékének kiképzése.”   

Az amerikai haditengerészet tengeralattjárói nap mint nap titkos küldetéseket hajtanak végre a világ minden táján. A Hamptonhoz hasonló egységek hírszerzési adatokat gyűjthetnek ellenséges hadihajókról vagy lehallgathatják a „barátságtalan” kormányokat, míg a sokkal nagyobb, ballisztikus rakétákkal felszerelt tengeralattjárók 90 napig is a víz alatt maradnak. Ezek annyi nukleáris robbanófejet szállítanak, hogy ha szükséges, akár egész országokat le tudnának törölni a térképről – zárult a The New York Times cikke.  

Kapcsolódó:

Címlapkép: Shutterstock