Sokáig az 1981-es Berg-jelentés volt a Világbank terve az afrikai gazdasági reformhoz. Elméleti vagy gyakorlati támogatás hiányában a földrész komparatív előnye állítólag az exportra termelő mezőgazdaságban volt.

Úgy vélték, hogy amint a kormányzati beavatkozások megszűnnek, a gazdálkodók eddig elfojtott termelési potenciálja spontán módon exportorientált növekedést hoz.

Azonban az afrikai mezőgazdasági export fellendülése azóta sem valósult meg. 

Ehelyett Afrika az 1970-es évek nettó élelmiszer-exportőréből nettó importőrré vált. Az elkövetkező két évtizedben a világ nem olajalapú exportjaiból való részesedése több mint a felére csökkent az 1980-as évek elejéhez képest. 

A 20. század végétől a szubszaharai afrikai export növekedése elsősorban az ázsiai, főként a kínai és indiai közvetlen külföldi befektetésekhez (FDI) köthető, de ezek sem tudták megállítani a földrész világkereskedelemi részesedésének csökkenését. Az ázsiai gazdaságok gyors növekedése hozzájárult az elsődleges nyersanyagárak, különösen az ásványkincsek drágulásához, amíg az árak 2014-től össze nem omlottak. 

Fejletlen mezőgazdaság 

Az afrikai mezőgazdaságot aláásta a több évtizedes alacsony beruházás, a stagnálás és az elhanyagoltság. A strukturális kiigazítási programok (SAP) keretében végrehajtott állami kiadáscsökkentések az infrastruktúrát (utak, vízellátás stb.) is kimerítették, aláásva a kibocsátást. 

Az infrastruktúra és a mezőgazdaság elhanyagoltsága miatt sok fejlődő nemzet nem tudott reagálni az új mezőgazdasági exportlehetőségekre. Eközben az előrejelzések figyelmen kívül hagyták az afrikai élelmezésbiztonság sorsát. 

Az SAP-k tovább rontották az afrikai kisgazdaságok már amúgy is gyenge versenyképességét. Nem meglepő módon a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) dohai fordulójának kereskedelmi liberalizációs forgatókönyveiben a legszegényebb és legfejletlenebb afrikai országok közül a legtöbb vesztesként szerepelt. 

Az egyenlőtlen részleges kereskedelmi liberalizáció és a támogatáscsökkentés felemás következményekkel járt. Ezek a nemzeti import élelmiszerhányadától és a háztartások kiadásaitól függően változtak. 

Vágyvezérelt fejlesztési gondolkodás 

A Világbank kutatásai szerint az afrikai országok 16 milliárd dollárt nyerhettek volna a „teljes” kereskedelmi liberalizációval. Ez a megoldás azonban sosem volt része a két évtizede gyakorlatilag felhagyott dohai forduló tárgyalásainak.  

Tehát a szubszaharai Afrikára Dél-Afrika nélkül előirányzott összesített jólétnyereség alig haladná meg a fél százalékot. Viszont a Világbank előrejelzései szerint a multilaterális mezőgazdasági kereskedelmi liberalizáció összességében jelentős veszteségeket okozna a régióban. Ugyanis világszerte a nyereség elsősorban a nagy élelmiszer-exportőrökhöz érkezne, leginkább a gazdag országokhoz, elsősorban a Cairns-csoporthoz (19 mezőgazdasági exportáló ország érdekcsoportja). A gazdag világ régóta uralja az agrárexportot közvetett mezőgazdasági támogatásokkal. 

Az északi országok mezőgazdasági támogatásainak csökkentése növelte az importált élelmiszerek árát a fejlődő államokban. Ráadásul a legtöbb afrikai kormány képtelen egyszerűen pótolni az elvesztett vámbevételeket új vagy magasabb adókkal. 

Évekig tartó próbálkozások után a fejlődő országok szinte feladták, hogy az OECD-tagállamok kormányai mezőgazdasági támogatásainak, vámjainak és nem vámjellegű akadályainak csökkentésével megpróbáljanak egyenlő esélyeket teremteni.  

Nyereség a liberalizációból? 

A feldolgozóipari termékek kereskedelmének nagyobb mértékű liberalizációja, amelyet a WTO nem mezőgazdasági piacra jutási megállapodása (NAMA) erősít meg, szintén aláásta az afrikai iparosodást. 

Az afrikaiaknak a jómódú országok piacain való megjelenését ugyanis preferenciális piacra jutási megállapodásokkal biztosították, nem pedig a kereskedelem liberalizációjával. Ezért az utóbbinak a kontinensre gyakorolt valószínű általános hatásait vegyesnek és egyenlőtlennek ismerték el.  

A dohai megállapodás akkoriban a gyártási szektor kereskedelmi liberalizációját helyezte előtérbe. Annak ellenére, hogy néhány fejlődő ország nyert volna, Dél-Afrikát nem számítva a szubszaharai kontinens 122 milliárd dollárt veszítene, ahogy a strukturális kiigazítási programok felgyorsítják a deindusztrializációt. 

Az agrárkereskedelem liberalizációjából a szubszaharai Afrika Dél-Afrika nélkül 106 milliárd dollárt bukna a rossz infrastruktúra, az exportkapacitások és a „versenyképesség” hiánya miatt. Így a részleges kereskedelmi liberalizációnak és a támogatáscsökkentésnek felemás következményei vannak. 

Megtévesztő politikai tanácsadás 

Jomo Kwame Sundaram szerint

reálisabb az a feltételezés, hogy a szubszaharai afrikai térségnek a kereskedelmi liberalizációjából származó nyeresége szerényebb.  

Mivel a gazdasági növekedés általában megelőzi az export bővülését, a kereskedelem hozzájárulhat ugyan az előnyös körforgások kialakulásához, de önmagában nem képes javítani a termelőkapacitásokat és -képességeket. 

Az ENSZ Kereskedelmi és Fejlesztési Konferenciája (UNCTAD) régóta hangsúlyozza a növekedés fontosságát a kereskedelem bővülése szempontjából, különösen a gyenge beruházás-export kapcsolatot. Ez magyarázza, hogy sok ország miért nem képes bővíteni és diverzifikálni exportját. 

A gyors forrásátrendezés sokkal nehezebb magas növekedési és beruházási ráták nélkül. Igaznak tűnik az a mondás, miszerint Afrika kudarcai fejlesztési kudarcok, nem pedig az export kudarcai. A kontinens kivitelének a visszaesése az 1980-as és 1990-es években évente 68 milliárd dolláros veszteséget okozott – ez a régió GDP-jének a 21 százaléka.  

A kereskedelmi liberalizáció jelentősen korlátozta a fejlődő országok kereskedelmi, ipari, technológiai és beruházási politikai mozgásterét. Nem meglepő, hogy különösen az élelmiszer-biztonság és a feldolgozóipar érintett súlyosan.

(Forrás: jomodevplus.substack)

Címlapfotó: Shutterstock