A földárak 2008 és 2022 között világszerte csaknem megduplázódtak, Közép-Kelet-Európában pedig megháromszorozódtak. Az Egyesült Királyságban 2010 és 2015 között a nyugdíjalapokból és magánvagyonból származó befektetések áramlottak a földpiacra, ami hozzájárult a termőföld árának megduplázásához. Az Egyesült Államok mezőgazdasági központjában, Iowában a földárak 2002 és 2020 között megnégyszereződtek.
A mezőgazdasági befektetési alapok tízszeresére nőttek 2005 és 2018 között, és a mezőgazdasági földterületek ma már rendszeresen önálló eszközosztályként szerepelnek, az amerikai befektetők pedig 2020 óta megduplázták részesedésüket a mezőgazdasági földpiacon.
Eközben a mezőgazdasági terményekkel foglalkozó kereskedők saját magántőkealapjaikon keresztül spekulálnak a termőföldre, míg az új pénzügyi származékos ügyletek lehetővé teszik a spekulánsok számára, hogy a megszerzett nyereségen földrészleteket halmozzanak fel, és azokat visszabéreljék a nehézségekkel küzdő gazdáknak.
Mindennek következménye a meredek és tartós földárinfláció.
A Land Squeeze című, a Fenntartható Élelmiszerrendszerek Nemzetközi Szakértői Testülete (IPES) (amely egy nonprofit agytrösztcsoport Brüsszelben) kiadott egy új jelentést, amely szerint a fentről irányított „zöldterületrablások” („green grabs”) most már a nagy méretű földügyletek 20 százalékát teszik ki. A kormányok által vállalt, kizárólag a szén-dioxid-eltávolításra vonatkozó földalapú ígéretek összessége majdnem 1,2 milliárd hektár, ami megegyezik a globálisan művelt területek teljes nagyságával. A szén-dioxid-kompenzációs piacok a következő hét évben várhatóan megnégyszereződnek.
A jelentés szerint az agrárterületek egyre inkább pénzügyi eszközzé válnak a kis és közepes méretű gazdálkodók rovására.
A Covid–19 és az ukrajnai konfliktus elősegítette a „táplálni kell a világot” pánik narratíváját, amely ösztönözte az agrárvállalatokat és a befektetőket, hogy földet biztosítsanak exportra szánt áru termelésére, és sürgették a kormányokat a földpiacok deregulációjára és befektetőbarát politikák elfogadására.
Az IPES szerint az egekbe szökő élelmiszerárak ellenére 2022-ben volt elegendő élelmiszer és nem állt fenn a globális élelmiszerhiány veszélye. Nem volt élelmiszerhiány a nagy agrár- és földbefektetők öncélú narratívája ellenére sem.
A megemelkedett árak az élelmiszer-alapanyagokkal kapcsolatos spekulációknak, a vállalati haszonszerzésnek és az élelmiszerimporttól való erős függésnek tudhatók be.
Ugyanakkor a szén-dioxid és a biológiai sokféleség ellentételezési piacai megkönnyítik a hatalmas földtranzakciókat, és a nagy környezetszennyezőket bevonzzák a földpiacokra. Az IPES megjegyzi, hogy a Shell több mint 450 millió dollárt tett félre kompenzációs projektekre. A földterületeket bioüzemanyagok és zöldenergia előállítására is kisajátítják, beleértve a vízigényes zöldhidrogénprojekteket, amelyek veszélyeztetik a helyi élelmiszer-termelést.
A mezőgazdasági területek átalakítása szükségessé vált a kitermelő iparágak és óriásberuházások céljaira is. Például az urbanizáció és a nagy infrastrukturális fejlesztések Ázsiában és Afrikában első osztályú mezőgazdasági területeket foglalnak el.
Az IPES jelentése szerint 2000 és 2030 között a világ mezőgazdasági területeinek akár 3,3 millió hektárját nyelhették el a terjeszkedő nagyvárosok. Az urbanizáció következtében bekövetkező földveszteség 80 százaléka Ázsiában és Afrikában történt. Indiában becslések szerint 1955 és 1985 között 1,5 millió hektár veszett el a városok növekedése miatt, további 800 ezer 1985 és 2000 között, és a mai napig folyamatosak a veszteségek.
Egy 2016-os tanulmány a városi területek terjeszkedéséről azt jósolta, hogy globálisan 2030-raa méretük megháromszorozódik. Természetesen főleg a művelt területek kárára, hiszen a világ művelt területeinek körülbelül 60 százaléka a városok szélén helyezkedik el, és ezek a területek átlagosan kétszer termékenyebbek, mint a világ más részein lévő földek.
Ez azt jelenti, hogy a városok terjeszkedésével kistermelők milliói szorulnak ki a termelésből.
Ezek a gazdálkodók állítják elő az élelmiszerek többségét a fejlődő országokban, és kulcsfontosságúak a globális élelmezésbiztonság szempontjából. Helyettük a földeket összevonják nagyüzemi gazdaságokba. Láthatjuk az ipari mezőgazdaság elterjedését, és mindazt, amit ez magával hoz, beleértve a rossz élelmezést és táplálkozást, a betegségeket, a környezeti pusztítást és a vidéki közösségek pusztulását.
Az alapok általában 10-15 évre fektetnek be, és hosszú távú környezeti és társadalmi pusztítást hagyhatnak maguk után, valamint aláássák a helyi és regionális élelmezésbiztonságot. A befektetések megtérülése felülírja az egészséges táplálkozásra, az élelmezésbiztonságra vagy az emberi szükségletekre való összes elképzelést.
2018-ban az összes mezőgazdasági földbefektetés közel 45 százaléka, mintegy 15 milliárd dollár értékben nyugdíjalapokból és biztosítótársaságoktól származott.
Az IPES megjegyzi, hogy globálisan a világ legnagyobb mezőgazdasági vállalatainak mindössze 1 százaléka ellenőrzi a világ mezőgazdasági területének 70 százalékát. Ezek általában nagy ráfordításigényű ipari méretű gazdaságok, amelyek az IPES szerint megterhelik az erőforrásokat, gyorsan degradálják a termőterületeket és folyamatosan szorítják ki a kisbirtokosokat. Ráadásul az agrárgazdasági óriások olyan monopolisztikus gyakorlatokat folytatnak, amelyek a gazdák számára növelik a költségeket. Ezek a dinamikák rendszerszintű gazdasági bizonytalanságot teremtenek a gazdák számára, és gyakorlatilag arra kényszerítik őket, hogy „vagy nagyra nőnek, vagy kiszállnak”.
Ha ehhez még hozzávesszük a földterületek degradációját, a talajromlást, amelynek nagy része a modern, vegyszerintenzív gazdálkodási gyakorlatoknak tudható be, akkor máris megvan a globális élelmezésbizonytalanság receptje. Indiában például a termőterület több mint 70 százalékát érinti a talajromlás egy vagy több formája.
De láthatjuk azt is, hogy például az ottani kormány 50 napelemparkot hagyott jóvá, amelyek egymillió hektárt fednek le. A napenergia több mint 74 százaléka a mezőgazdasági (67 százalék) vagy természetes ökoszisztéma-értékű (7 százalék) földterületeken található, ami potenciális élelmezésbiztonsági és biodiverzitási konfliktusokat okoz.
Az IPES egyik szakértője fel is veti, hogy akkor, amikor a termőföld 70 százalékát már a legnagyobb gazdaságok mindössze 1 százaléka tartja ellenőrzés alatt, amikor a földárak 20 éve egymás után emelkednek, akkor egy fiatal gazda számára képtelenség beindítani a gazdaságát.
A termőföldek egyre inkább nem kis- és középüzemi gazdálkodók, hanem a spekulánsok, a nyugdíjalapok és a nagy agrárvállalkozások tulajdonában vannak. A megugró földárak és a földek elrablása példátlan földhiányhoz vezet, ami felgyorsítja az egyenlőtlenséget és fenyegeti az élelmiszer-termelést. Ráadásul a kétes szén-dioxid-projektek, faültetési programok, a tiszta üzemanyagok és spekulatív vásárlások iránti roham nemcsak a kistermelőket, hanem az őslakosokat is kiszorítja.
A kormányok és a vállalatok hatalmas mezőgazdasági területet szereznek be ezekért a „zöldterületrablásokért”, annak ellenére, hogy kevés bizonyíték van az éghajlati előnyökről. Ez a probléma különösen Latin-Amerikát és a Szaharától délre fekvő Afrikát érinti. Az IPES megjegyzi, hogy a Kenya, Zimbabwe, Tanzánia, Zambia és Libéria kormányával kötött megállapodások révén mintegy 25 millió hektárnyi területhez jutott hozzá a szén-dioxid-kibocsátási projektekre egyetlen „környezeti eszközöket létrehozó” cég, az Egyesült Arab Emírségekben székelő Blue Carbon.
Az IPES szerint
a földhiány a gazdálkodók lázadásaihoz, vidéki elvándorláshoz, vidéki szegénységhez és az élelmiszer-ellátás bizonytalanságához vezet.
Mivel a mezőgazdasági földek ára 15 év alatt megduplázódott, a gazdálkodók, parasztok és őslakosok elveszítik földjüket (vagy leépítésre kényszerülnek), míg a fiatal gazdálkodók jelentős akadályokkal szembesülnek a földhöz jutásban.
Az IPES cselekvésre buzdít a zöldterületrablás megállítása és a spekulatív befektetéseknek a földpiacokról való eltávolítása, valamint a föld, a környezet és az élelmezési rendszerek integrált irányításának létrehozása érdekében, hogy igazságos átmenetet biztosítsunk. Emellett a mezőgazdasági üzemek kollektív tulajdonba vételének támogatására és a gazdálkodók földhöz jutását segítő innovatív finanszírozásra szólít fel, valamint új megállapodást kíván a gazdálkodók és a vidéki területek számára, amely magában foglalja a föld- és agrárreformok új generációját.
A 2008-as pénzügyi válság után felgyorsult a termőföldek pénzügyiesítésére alapozó tőkefelhalmozás. A gazdaság financializációja azonban általánosságban az 1970-es és 1980-as évekre nyúlik vissza, amikor az ipari termelésen alapuló gazdasági növekedés lassulásának lehettünk tanúi. Erre a válasz a pénzügyi kapitalizmuson és a pénzügyi közvetítésen keresztül történő kompenzálás volt.
John Bellamy Foster professzor írta 2010-ben, nem sokkal a 2008-as válság után:
Mivel a tőke nem talált kiutat a termelésben, az adóssággal terhelt pénzügyeiből (opciók, határidős ügyletek, derivatívák, swapok stb. zavarba ejtő sokasága) a spekulációba menekült.”
A neoliberális menetrend politikai választ adott a tőke stagnálásra négy mechanizmuson keresztül.
Ezek az állami költségvetések kifosztása, a fogyasztóknak és kormányoknak nyújtott hitelek bővítése a kiadások és a fogyasztás fenntartása érdekében, az eszeveszett pénzügyi spekuláció és a militarizmus.
Mivel a termelésen keresztül történő tőkefelhalmozás motorja már nem működött minden hengeren, a pénzügyi expanzió vészhelyzeti tartalékja vette át az irányítást. Foster megjegyzi, hogy számos nyugati gazdaság a reáltőke-felhalmozásról, amely növelhette volna a teljes gazdasági teljesítményt, a pénzügyi eszközök felértékelődése felé mozdult el, amely növeli a vagyoni igényeket, de nem a kibocsátást.
A termőföld az élelmiszer-termelést és a vidéki stabilitást támogató erőforrásból pénzügyi eszközzé és spekulatív árucikké változik.
Ez is egy olyan eszközosztály, ahol a gazdag befektetők elhelyezhetik tőkéjüket, hogy tovább profitálhassanak a felfújt eszközárakból. A nettó nulla zöldmenetrendet is ebben az összefüggésben kell szemlélni: amikor a tőke küzd, hogy elegendő profitot termeljen, a termelő vagyon (tőke) túlhalmozódik és leértékelődik; azaz a válság elkerülése érdekében folyamatos növekedésre és új befektetési lehetőségekre van szükség.
(Forrás: Counter Curents)
