Az amerikai egyetemi campusokon nagy hagyománya van a hallgatói elégedetlenségnek, amely egészen a függetlenségi háborúig nyúlik vissza, amikor a Harvardon a diákok a felszolgált vaj minősége ellen tiltakoztak. Az 1920-as években a túlnyomórészt fekete egyetemek tanulói jobb munkakörülményekért tüntettek. Az 1960-as években pedig a hallgatók ülősztrájkokat szerveztek a faji megkülönböztetés megszüntetése érdekében, Martin Luther King mellett vonultak fel és a vietnámi háború befejezését követelték. A közelmúltban egyes karok diákjai sikeresen lobbiztak a vezetőségeknél, hogy szüntessék meg az egyetemek partnerségét a fosszilis tüzelőanyagokat gyártó vállalatokkal – vette számba a nagyobb megmozdulásokat közelmúltbeli cikkében a The Boston Globe. 

Lassú víz, partot mos 

A történészek szerint nehéz megjósolni, hogy egy diákmozgalomnak lesz-e tartós hatása, vagy „lassú víz partot mos” technikával egyszerűen beépül a köztudatba, mint azt a fenti összefoglalóból is láttuk. A múltbeli események alapján azonban az izraeli–palesztin konfliktus miatti jelenlegi egyetemi tiltakozások megváltoztathatják a közvéleményt a gázai háborúval kapcsolatban. „Számomra a tüntetések hozzájárultak az Egyesült Államok fokozatos kivonulásához, és végül a vietnámi háború végéhez” – nyilatkozta a bostoni lapnak Kenneth Roth, a Human Rights Watch korábbi igazgatója.  

A Hamász által Izraelben elkövetett október 7-i mészárlások óta a közel-keleti konfliktus miatti feszültség az egyetemeken a tetőfokára hágott.

Az intézmények vezetőségei küszködnek a helyes egyensúly megtalálásával a véleménynyilvánítás szabadsága és az izraeli diákok aggodalmai között, akik azzal vádolnak néhány tüntetést, hogy azok az antiszemitizmus jeleit hordozzák.  

A jelenlegi palesztinbarát mozgósítás az egyetemeken sokkal szerényebb, mint egyes korábbi mozgalmaké. Az 1960-as években a diákok az őket közvetlenül érintő fenyegetések ellen tiltakoztak, mint például a sorozás és a faji elkülönítés. A jelenlegi mozgalom azonban gyorsan nőtt, és naponta több száz tanuló tüntet egy olyan ügy mellett, amely korábban kisebbségben volt az egyetemen. 

A tömeges hallgatói tiltakozó mozgalmak a 20. század elején kezdtek kialakulni. Az 1960-as évek mozgósításai voltak azok, amelyek megalapozták az egyetemi tiltakozás modern hagyományát. „Ez egyfajta beavatási rítussá vált, amely egy új diákkategóriát hozott létre: a diákaktivistát” – magyarázta Steven Mintz, a texasi egyetem történésze. Cleveland Sellers, a polgárjogi harcban központi szerepet játszó erőszakmentes diákmozgalom egyik vezetője szerint a hallgatók idealizmusa – valamint a szegregált Délen nap mint nap elszenvedett megaláztatások – a fiatalokat a kor antirasszista mozgalmainak természetes élcsapatává tette. 

Miért a diákság? 

Ha a diákok állnak elsőként a társadalmi mozgalmak élére, az elsősorban azért van, mert rugalmasabb az órarendjük, és mert – gyakran először – távol vannak az otthonuktól, egy olyan környezetben, amely gondolkodásra és kérdésfeltevésre ösztönzi őket – jelentette ki Davarian Baldwin, a Trinity Egyetem professzora. Ezért logikus, hogy egyes tanulók ezekben a formálódó években akarják megváltoztatni a világot – folytatta. „Vannak, akik természetesen azt mondhatják, hogy manipulálják őket, de az én felfogásom szerint felnőtté válnak, és megpróbálják megtalálni a helyüket a társadalomban.” 

A vietnámi háborúval szembeni ellenállás a legnagyobb és legerőszakosabb tüntetésekhez vezetett az egyetemeken, és egy egész generációt határozott meg. 1970 májusában a Kenti Állami Egyetemen a Nemzeti Gárda tüzet nyitott a tüntetőkre, és megölt négy, a fegyveres konfliktus ellen tiltakozó tanulót. Ez országos diáksztrájkot váltott ki. Larry Ladd felsőoktatási tanácsadó e lázadás mindkét oldalát megtapasztalta.  

Ő is a vietnámi háború ellen tüntetett, és közvetített a hallgatók és az egyetemi vezetők között, hogy több épületfoglalásnak is véget vessenek anélkül, hogy a rendőrséget hívták volna. Tíz évvel később, amikor a Tufts Egyetem adminisztrátora volt, Laddnek egy ablakon keresztül kellett bemásznia az irodájába, hogy feldolgozza a dolgozók bérlistáját, mert a diákok elfoglalták az épületet. „Az árral szemben haladtunk, az erkölcsi meggyőződésünket és a politikai képességeinket arra használtuk, hogy változást érjünk el” – hangsúlyozta Ladd. 

A diákaktivistákat gyakran éri kritika, mind azok részéről, akik a tüntetések okozta kellemetlenségek ellen emelik fel a szavukat, mind azok részéről, akik leértékelik ügyeiket. „Régi hagyománya van a diáktüntetők megvetésének, akiket túlságosan érzékenynek, elkényeztetettnek és ezért gyengének tartanak” – mondta a lapnak Nicholas F. Bloom harvardi történész, aki hozzáfűzte, hogy ugyanakkor

a diáktüntetők rendkívüli erőszakra képesek, ami feljogosítja a rendőrséget, hogy beavatkozzon és erőt mutasson fel velük szemben.

„Ők csak kifejezik a meggyőződésüket, ám az egyetem elhagyása után a munkájuk és a mindennapi élet miatt már nem lesznek képesek erre” – folytatta Bloom. 

Szakadék a nemzedékek között 

Lehet, hogy az Egyesült Államok közvetlenül nem érintett, de az Izrael és a Hamász közötti konfliktus olyan szintű felbolydulást vált ki az egyetemeken, amire a vietnámi háború óta nem volt példa. A The New York Times kiemelte a megdöbbentő hasonlóságokat azzal a mozgalommal, amely egy egész nemzedéket kovácsolt össze. Még túl korai lenne megmondani, hogy a jelenlegi izraeli–palesztin konfliktus ugyanolyan generációs jelzővé válik-e, mint amilyen a vietnámi háború volt sok fiatal számára több mint fél évszázaddal ezelőtt. 

Akik átélték vagy tanulmányozták azt az időszakot, a gázai helyzettel való hasonlóságok az amerikai diákság egy része számára szembetűnők: egy nagy katonai hatalom, amely tűzáradatot zúdít egy kis, szegény, nem fehér területre; a konfliktus erkölcsi indokoltságát megítélve egyre szélesedő generációs szakadék; az az érzés, hogy a háborút a kor politikai és kulturális légköre indokolja. Sok diák mélyen meg van győződve arról – az ellenzőik szerint vakon –, hogy ők a jog és az erkölcs oldalán állnak – sorolta fel a New York-i lap. 

Miles Rapoport, Connecticut volt külügyminisztere, aki az SDS tagja volt, amikor az 1960-as években a Harvardon tanult, lát hasonlóságot a két időszak között, de alapvető különbséget is vél felfedezni. Míg az Egyesült Államokat a szuperhatalmi büszkeség hajtotta Vietnámban, addig a zsidó ország a túléléséért küzd egy olyan támadás után, amely 1200 állampolgárának az életébe került.

A jelenlegi konfliktus „erkölcsi és filozófiai szempontból sokkal árnyaltabb”

– jelentette ki.  

Ez látszik az Izraelt támogató tüntetéseken és felvonulásokon. A vietnámi háború támogatói sokkal kevésbé voltak hangosak, különösen az egyetemeken. Tény, hogy a konfliktust ellenző két mozgalom „egyfajta ösztönös szolidaritást fejez ki a gyengébbnek tartott oldallal” – elemezte Rapoport, aki hozzáfűzte: „Szolidaritás egy olyan néppel is, amely azért küzd, hogy nemzetté váljon, és ne legyen többé alávetve a gyarmatosítás egy formájának.” 

Megható párhuzam 

A 28 éves Loan Tran a Rising Majority nevű baloldali szervezet országos igazgatója. Számára közvetlen kapcsolat van Vietnám és Gáza között. Nagyapja – akivel soha nem találkozott – katona volt a háború alatt, míg nagyanyja barátai Észak-Vietnámban harcoltak az amerikai hadsereg ellen. „Amikor hallom, hogy a palesztinok összehasonlítást tesznek a vietnámi háborúval, az Egyesült Államok szerepével és a gyarmatosítással, az számomra rettenetesen megdöbbentő, nagyon megható a párhuzam. Ez valami olyan fizikai dolog, amit a vietnámi közösség sok más tagjához hasonlóan én is érzek, és ez az igény sarkall arra, hogy ellenálljunk a háborúnak, a megszállásnak.” 

Kritikusaik számára a mostani tüntetők mindenekelőtt a vietnámi háborúval szemben álló mozgalom túlkapásait, nem pedig az erősségeit ismétlik meg.  

Az 1960-as években a diákoknak nem volt sok példájuk, amire támaszkodhattak volna – emlékszik vissza Flacks, aki ma a kaliforniai Santa Barbara Egyetem szociológia professor emeritusa. Az akkoriban kitalált technikák közül sok ma már minden egyetemen az aktivisták eszköztárának része. „A vietnámi háború elleni mozgalom túlnyomórészt fehér volt, ahogyan az akkori egyetemek is.

Manapság az amerikai felsőfokú intézményekben sokkal több a színes bőrű diák, akik közül sokan szimpatizálnak a palesztinokkal, mint egy erősebb szomszéd által leigázott néppel. Napjainkban a Santa Barbara-i és más intézmények campusain fekete és latinó tanulók a palesztinbarát mozgalmak vezetői között vannak”

– mutatott rá Richard Flacks. 

„A korombeliek emlékeznek egy olyan időszakra, amikor Izraelt pozitív erkölcsi fényben látták. A legsúlyosabb üldöztetések túlélőinek menedékországa volt” – emlékezett vissza a professzor, aki szerint: „A mai fiatalok számára azonban Izrael mindenekelőtt Benjámin Netanjáhu országa, amelynek a kormánya a szemükben elnyomó apparátusnak tűnik.”  

Larry Gross, a Los Angeles-i Dél-kaliforniai Egyetem kultúra- és médiaszakértője szerint az izraeli vezetőknek nem sikerült a narratívájukat – hát még a politikájukat – egy olyan nemzedékhez igazítani, amely számára Izrael már nem egy ostromlott zsidó állam, hanem a ciszjordániai és gázai övezeti palesztinok szabadságjogainak döntőbírája. „Az izraeliek és kommunikációs vezetőik alapvetően nem értették meg, hogy mennyire elszakadtak a fiatalabb generációtól” – folytatta Gross, ráadásul mintegy automatizmusból megelégedtek azzal, hogy újra és újra kijátsszák a holokausztkártyát. Véleménye szerint a fiatalok palesztin ügy iránti támogatásának idővel tartósnak kell válnia: „Egy generációs fordulópontnak vagyunk tanúi.” 

Tessék, egyétek a legradikálisabb elméleteket! 

Az amerikai egyetemeken folytatódnak a palesztinbarát tüntetések, a megfékezésükre hozott intézkedések ellenére. Amerika-szerte az intézmények fokozták a nyugalom helyreállítására irányuló erőfeszítéseiket. A palesztinbarát mozgósítást az amerikai felsőoktatásban kevésbé szigorúan fojtották el, amikor az tavaly télen, a gázai izraeli hadművelet megindulása után kezdődött. A tüntetők olykor heves anticionista retorikája azonban nehéz helyzetbe hozta az egyetemeket.  

Ezek az intézmények, amelyek szívesen tanítják a legradikálisabb elméleteket, különösen az identitással vagy a faji hovatartozással kapcsolatban, és támogatják a társadalomkritikát, azt látják, hogy a saját diákjaik ellenük fordítják ezeket az érveket, amikor az izraeli–palesztin konfliktusra alkalmazzák őket. 

„Az elit egyetemek a saját maguk által állított csapdába estek – elemezte George Packer újságíró és politológus a The Atlantic magazinban. – Arra nevelték a palesztinbarát diákokat, hogy az elnyomó-elnyomott tengelyen az izraeliek fehérek, tehát dominánsak és nem marginalizáltak, míg Izrael gyarmatosító állam… Eközben arra okították az Izrael-párti tanulókat, hogy elhiggyék: a kellemetlen vagy akár sértő beszéd veszélybe sodorja őket, és hogy távol kell maradniuk ettől.” 

Nem csoda, hogy az intézmények vezetősége megbénul ezekkel a követelésekkel és a véleménynyilvánítás szabadságára hivatkozó diákjaikkal szemben. Másrészt viszont az egyetemeket a tétlenségük miatt bírálják – szögezte le az újságíró. Különösen a republikánusok kritizálják, hogy nem hajlandók fellépni ezekkel a megmozdulásokkal szemben, még akkor sem, ha a tüntetők egy része antiszemita kifejezéseket használ.  

A Pennsylvaniai Egyetem, majd a Harvard Egyetem vezetője kénytelen volt lemondani a tavaly decemberi kongresszusi meghallgatásuk után, amikor haboztak elítélni az antiszemita jelszavakat. A nagy amerikai intézmények vezetői most elszántnak tűnnek a határozottabb fellépésre. A megmozdulás mértéke azonban az 1968-as vietnámi háború elleni diáktüntetésekre emlékeztet. És a mozgósítás nem mutatja a csillapodás jeleit. 

Kapcsolódó:

Címlapfotó: Dreamstime