Több mint kétezer nyugati vállalat maradt Oroszországban. A helyzetük akkor biztos, ha nem is mozdulnak semerre. A fogyasztás csúcsokat dönget, a kivonulással pedig csak veszíthetnek. Így aztán maradnak, és üzletelnek tovább.

A háború kitörése óta mintegy 1600 külföldi vállalat hagyta el Oroszországot. A külföldi érdekeltségek felszámolása egy cég életében mindig sorsformáló, az ukrán szituáció azonban különösen fonák. Nemcsak azért, mert a távozó vállalatok önként mondtak le egy kiemelten fontos piaci területről, hanem azért, mert erre a döntésre az égvilágon senki nem kényszerítette őket. Nem létezett és a mai napig sem létezik olyan szabály, amely kötelezné a nyugati multikat az exodusra – hogy mégis megtörtént, az elsősorban a mesterségesen gerjesztett nyugati tömeghisztériának volt köszönhető, amely erkölcsi kötelességként várta el ezektől a cégektől, hogy óriási veszteséget szenvedve hagyják ott az orosz piacot.

Míg egyes vállalatok keserű szájízzel a Stand with Ukraine feliratú ládákba csomagolták a motyójukat, mások a maradás mellett döntöttek. Mint kiderült, ők voltak többen. Kétezernél több multi maradt az országban: nagy részük korlátozta tevékenységét, bizonyos termékeket nem forgalmazott tovább, de maradt. Ellenük indított bősz bosszúhadjáratot Ukrajna, azt hangoztatva, hogy tevékenységükkel és adózásukkal Putyin háborús gépezetét etetik. A cégek eleinte magyarázkodtak, majd apatikusan fogadták a hisztérikus támadásokat, és

miután látták, hogy a nyugati üzletmenetüket nem sokban befolyásolja, hogy mit kiabálnak a kijevi hatalom emberei háborús nyerészkedésről és árulásról, igyekeztek a körülményekhez képest a lehető leghiggadtabban folytatni az üzletet.

Ami az ukrán bosszút illeti: túl azon, hogy (eredménytelenül) az Oroszországban maradt nyugati cégek bojkottálására szólították fel a nyugati vásárlókat, létrehoztak egy nyilvános feketelistát is a „háborút finanszírozó” vállalatokról. Ezen szerepelt az OTP is – a húzást a magyar kormány olyannyira nehezen tolerálta, hogy meg is vétózta az 500 millió eurós ukrán hadisegélyt Kijevnek, válaszul a teljesen hamis alapokon álló támadásra. Az ukrán agresszív listázás aztán varázsütésre ért véget: a mágust Kínának hívták, amely úgy ráförmedt Kijevre, amikor az kínai vállalatokat is oroszbérencséggel vádolt meg, hogy a lista hirtelen eltűnt a nyilvánosság elől (valószínűleg a titkosszolgálatok körmölik tovább buzgón), megszüntetve ezzel a lejárató kampány egyik leglátványosabb eszközét.

Most, bő két évvel a konfliktus kezdete után úgy tűnik, egyre többen vállalják azt a véleményüket, hogy nekik volt igazuk a kivonulás megtagadásával, és az akkori döntésüket immár nyíltan vállalják. A moralizálás és a kényszerszolidaritás nyomai egyre inkább halványulnak, ami marad, az pedig a vegytiszta, érzelmi alapoktól mentes, piaci alapon működő üzletfilozófia – és persze rengeteg bevétel.

Vállat von, továbbmegy

Annak, hogy egyre több nyugati vállalat hangoztatja nyíltan maradási szándékát, nem csak a profitvadászat az oka. A Kreml az idő előrehaladtával aktív „segítséget” nyújtott azzal, hogy egyre nehezebbé tette a kilépési feltételeket. Először 50 százalékos kedvezményt tett kötelezővé a cégek számára arra az esetre, ha Oroszországban lévő érdekeltségeiket eladva próbálnának távozni (a vevő természetesen egy orosz vállalat), majd ezt megfejelte egy 15 százalékos „kilépési adóval”. Az orosz vevők zöme ráadásul nyugati szankciók alatt áll, így nekik nem is értékesíthették üzletrészüket. A bürokrácia tovább nehezítette a dolgot. A több száz kilépési kérelmet az orosz hatóságok csigatempóban dolgozták fel, havi hármat-négyet tárgyalva, a kormány pedig sok esetben nem is mondja ki az áment, vagyis a cégek maximum úgy távozhatnának, ha szó szerint mindent centet az oroszoknál hagyva mennek el az országból. Tökéletes csapdahelyzet alakult ki, amelyben az egyetlen logikus megoldás az volt, ha az adott nyugati vállalat maradt, ahol volt, és folytatta az üzletet.

Történt persze még valami, amire kezdetben senki nem számított: a szankciók ellenére az orosz gazdaság növekedni kezdett, amit egyértelműen bizonyított a belső fogyasztás megizmosodása. A bérek emelkedtek, a fogyasztás nőtt, a bevétel megugrott, a nyugati cégeknek így igen nyomós okuk lett a maradásra, főleg azokon a területeken, ahol a konkurencia átgondolatlan kivonulása után egyeduralkodói pozícióra tettek szert.

A vállalatok újabban a bonyolult, költséges és veszteséget okozó kilépési folyamat mellett már azt is ki merik mondani: kezelhetőnek találják a kockázatot, a háborúhoz semmi közük, a párbeszéd az orosz kormánnyal pedig sokkal árnyaltabb lett, mint amilyen a konfliktus első évében, a nyugati nyomásgyakorlás csúcshulláma idején volt.

A kikerülés művészete

A Financial Times meglepően egyszerű és hatásos példákat hozott arra, miként lehet megkerülni a „távozom, nem távozom” problémát. A Pepsi például látványosan felfüggesztette italainak forgalmazását Oroszországban, csakhogy esze ágában sem volt lemondania az igazi fejőstehénről, részesedéséről a tejipari ágazatokban, amelybe sok tízmilliárd dollárt tolt bele a 2010-es években. Olyannyira nem, hogy a közvetlen munkavállalóinak a száma eléri a húszezret, közvetetten pedig 40 ezer mezőgazdasági dolgozót foglalkoztat.

A nagy rivális, a Coca-Cola ennél bonyolultabb helyzetben van. A látványrész itt is ki lett pipálva, a vállalat ugyanis betiltotta az üdítők alapanyagául szolgáló szirupok exportját Oroszországba, ám továbbra is 21 százalékos részesedése van a Coca-Cola Hellenic (CCH) palackozó vállalatban, amely a régió első számú ellátója. A CCH már 2022 augusztusában megalapította önálló orosz vállalatát, amely gyakorlatilag a Coca-Cola orosz változatait kezdte el forgalmazni úgy, hogy a részesedés miatt ebből maga a Coca-Cola is profitál.

Mások már nem ennyire óvatosak.

Néhány vállalat végre ki merte mondani, hogy a háborús moralizálás miatt nem hajlandó csonkolni magát, és továbbra is jelen kíván lenni az orosz piacon.

Az Unilever, a Nestlé, a Philip Morris már megtette a véglegesnek tekinthető bejelentést, ahogyan a Milka és az Oreo mögött álló óriás, a Mondelez is, amelynek a vezérigazgatója a közelmúltban szűkszavúan csak annyit mondott: a befektetőket egyáltalán nem érdekli, hogy erkölcsi alapon mire szólítják fel a vállalatot, egyszerűen maradni akarnak.

A piaci hangulatban tehát érezhető változás történt. Az oroszországi érdekeltséget fenntartó nyugati cégeknek kapóra jönnek az orosz rendeletek, amelyek a végtelenségig lelassítanak egy eladási folyamatot. Erre való hivatkozással maguk is egy helyben tudnak maradni, ha pedig kifogynak az érvből, egyszerűen kimondják: nincs értelme a kivonulásnak. Az, hogy a vállalatok zömének sok évtizedes munkája és dollártízmilliárdjai fekszenek egy-egy oroszországi beruházásban, az érdekeltségeiket pedig csak 90 százalékos veszteséggel tudnák értékesíteni, igen nyomós érvnek tűnik.

A legegyszerűbben a problémát az Unilever igazgatótanácsának egyik tagja, Nelson Peltz fogalmazta meg, aki a konkurenciát is belekeverte érvelésébe. Mint mondta: „a P&G és a Colgate-Palmolive sem hagyta el az országot. Nekünk mi a fenéért kellene?”.

***

Kapcsolódó:

Fotó: Dreamstime