A jemeni történet tanulságai: csak a Közel-Kelet mentheti meg a Közel-Keletet 

Szerző: | 2024. június. 2. | Geopolitika, Háború, Tanít a történelem, Történelem

A jemeni bukott állam történelme amennyire vérrel és háborúkkal átitatott, legalább annyi tanulsággal szolgál. A geopolitikai helyzete miatt ugyanakkor a stabilitás kulcsfontosságú az országban az ellátási láncok biztonsága szempontjából. A régió problémáinak megoldása azonban elsősorban belső erőforrások és politikai akarat függvénye, mivel a helyi hatalmi rivalizálás szerepe jelentős. Mit tanít nekünk hat évtizednyi háború?

Mihálovics Zoltán politológus, a Makronóm Intézet geopolitikai elemzőjének írása 

Hosszú idő után ismét lángokba borult a Közel-Kelet, és ebben kiemelt szerepet kaptak a jemeni húszi lázadók. Nem csupán a húszikat, hanem egész Jement érdemes mélyrehatóbban megvizsgálni, mivel stratégiai jelentőségű kereskedelmi útvonalak keresztmetszetében terül el, és adestabilitása kihatással van a globális kereskedelemre. Az országot nyugatról a Vörös-tenger és a Báb El-Mandeb tengerszoros – itt halad át a világ tengeri kereskedelmének közel 15 százaléka – határolja, délről a szintén fontos kereskedelmi artéria, az Ádeni-öböl és az Arab-tenger, keletről Omán, északról Szaúd-Arábia jelenti a határt. A stabilitásról már évtizedek óta nem beszélhetünk, így kijelenthetjük, hogy a Jemen környéki világkereskedelmi artériák geopolitikailag instabil területen találhatók. Mindeddig ezzel nem volt probléma, mivel a Vörös-tengeren áthaladó kereskedelmet érdemben nem akadályozta a háborús helyzet: többnyire a szomszédos országok olaj-infrastruktúráját támadták. Ez változott meg tavaly novemberben, amikor a húszik kijelentették, hogy szabotálni fogják a Vörös-tengeren áthaladó kereskedelmet. Európát közvetlenebbül érintik az ottani anomáliák, mivel sok európai ország a Közel-Keletről és Ázsiából származó behozatalának a 40, míg az exportja 10 százaléka ezt az útvonalat használja. 

Jemen a bukott állam klasszikus példája: 1962-től kezdve folyamatosan valamilyen háborúban áll.  

Ha végiglapozzuk a jemeni történelmet, akkor jól látjuk, hogy most nem a húszik fegyveres feltámadásáról van szó. A jelenlegi helyzetnek mélyen a történelemben gyökerező okai vannak, és ebben szerepet játszik a regionális hatalmi rivalizálás, a földrajz és a vallási konfliktusok.  

Jemen – a kezdetek 

A lakosság egyharmada síita, de annak egy kisebbségi ágához tartoznak, tehát nem az ún. tizenkettes síitákról van szó, ami Iránban domináns, hanem a zajdi síitákról. Az különbözteti meg őket, hogy a követőik hűségesek a zajdik, azaz a szajjidok, Mohamed próféta leszármazottaihoz, akik ezer éven át uralták az országot. A zajdik 893-tól uralkodtak Jemenben, és az uralmukat kiterjesztették az ország nagy részére. 

A modern Jemen születése a „The Famous Fortyval” kezdődött. Yahya Imam uralkodó a jobb katonai és közigazgatási képességek reményében külföldi tanulmányi programot finanszírozott az ország 40 legtehetségesebb fiatalja számára. Többségük katonai főiskolára került Egyiptomba és Irakba, míg mások Európában és az Egyesült Államokban szereztek diplomát. Yahya úgy képzelte el őket, mint kormánya jövőbeli vezetőit, és amikor visszatértek, az elkövetkező évtizedekben ők alkották a közigazgatás magját.  

Azonban számos forradalmi eszmét szívtak magukba, és nem voltak megelégedve az imám elnyomó uralmával, a hazai infrastruktúra, illetve a gazdasági és társadalmi felemelkedés lehetőségeinek hiányával.  

Az általuk vezetett köztársasági mozgalomnak sikerült megbuktatnia az utolsó imámot, Muhammad al-Badrt az egyiptomi Gamal Abdel Nasszer támogatásával. 

Egyiptomi–szaúdi hidegháború Észak-Jemenben (1962–1970) 

Miután a hadsereg 1952-ben megdöntötte az egyiptomi monarchiát, és Nasszer elnök lett, az arab nacionalizmus koncepcióját hirdette, amely azt remélte, hogy Marokkótól Irakig és Ománig az összes arab nyelvű népet egyetlen országon belül egyesíti. Népszerűsége megugrott, miután 1956-ban a britekkel, a franciákkal és az izraeliekkel dacolva államosította a Szuezi-csatornát. 

Már 1957 óta várta a jemeni rendszerváltást, és végül 1962 januárjában megvalósította a vágyait azzal, hogy irodahelyiséget, pénzügyi támogatást és rádióműsoridőt biztosított a lázadóknak. 1962 szeptemberében, amikor a szocialista köztársasági tisztek a hadseregben megbuktatták Mohammed Al-Badr imámot és kikiáltották a Jemeni Arab Köztársaságot, Al-Badr az északi hegyekbe menekült, ahol támogatást kapott a szaúdiaktól. A Jemennel régóta fennálló határvitát folytató szaúdiak nem tűrték, hogy a déli határukon lévő monarchiát eltávolítsák, és a nasszerista betolakodástól tartva csapatokat mozgattak a jemeni határ mentén. Németország, az Egyesült Királyság, az Egyesült Államok és Jordánia az imámot támogatta, Olaszország, Jugoszlávia és a Szovjetunió a köztársaságiakat.  

A Szovjetunió volt az első nemzet, amely elismerte az új köztársaságot, és figyelmeztetett, hogy minden Jemen elleni agresszió a Szovjetunió elleni agressziónak minősül.  

Washington aggódott, hogy a konfliktus átterjedhet a Közel-Kelet más részeire is, ezért Kennedy közvetíteni próbált Egyiptom és Szaúd-Arábia között. Azt javasolta, hogy Nasszer vonja ki a csapatait Jemenből, Szaúd-Arábia és Jordánia pedig állítsa le az imámnak nyújtott segélyeket. Ez egyenlő lett volna a köztársaság elismerésével. A szaúdiak attól tartottak, hogy Nasszer a szaúdi olajmezőket akarja. 

Az ezt követő polgárháború során Egyiptomhoz és Szaúd-Arábiához rengeteg ország és szervezet csatlakozott, és ez az egész egy nemzetközi sakkjátszmává vált.  

Észak-Jemen az Ádenben fekvő határ túloldalán, az egyiptomi terjeszkedési befolyási övezetben helyezkedett el, és mivel a világ egyik legfontosabb hajózási útvonala mentén feküdt, Jemen az események középpontjában találta magát. A legfontosabb öröksége azonban az volt, hogy szétszakított egy több mint egy évezrede fennálló társadalmi szövetet. 

A szalafizmus felemelkedése 

A polgárháború az országot két részre osztotta: a köztársaságiak által ellenőrzött és a szaúdiak által támogatott Észak-Jemenre és a Szovjetunió által támogatott kommunista Dél-Jemenre. Az előbbiben azonban már a polgárháború alatt is változott a helyzet. 

Amikor kikiáltották a köztársaságot, az imámátus intézménye megszűnt. A Mohamed prófétától való közvetlen leszármazást valló szajjidák legitimitásának megkérdőjelezésére a szabad jemeni vezetők egy arab nacionalista ellennarratívát dolgoztak ki, amely hosszú távú következményekkel járt Jemen belső kohéziójára nézve. Új koncepciót vezettek be: a „valódi” jemeni lakosok a kahtániak leszármazottai voltak – dél-arab törzsek. Ezzel szemben az országban uralkodó szajjidák adnaniak voltak – olyan északi törzsek leszármazottai, amelyek az iszlám megjelenése után vándoroltak Dél-Arábiába, és Jemen uralkodói lettek.  

A nyolcéves háború során ez a megkülönböztetés segített a köztársaságiaknak a pozíciójuk megszilárdításában és a széles körű konszenzus kialakításában.  

Ez tovább súlyosbodott, amikor Ali Abdullah Szálehet 1978-ban elnökké választották, akinek a politikája a felvidéki törzsi sejkek felemelkedésének kedvezett, kihívást jelentve a korábban domináns szajjidák számára. 

A köztársaság első éveiben a szalafisták megkezdték a tevékenységüket Észak-Jemenben, akiket a zajdi elnökök támogattak. Szaúd-Arábia az anyagi támogatásával hatalmas befolyást gyakorolt és tartott fenn az elnökök felett, mivel Észak-Jement ütközőállamnak tekintette a királyság és a kommunista Dél-Jemen között. 

A húszik felemelkedése 

Az először Ansar Allah, azaz Isten támogatói néven ismert alulról szerveződő húszi mozgalom az 1990-es években vallási megújulási programként indult a szaúdi térítéssel és az iszlám konzervatívabb szalafista értelmezésével szemben. Badreddin al-Houthi neheztelt a köztársaságiakra, és a haragja egyre nőtt a Száleh vezette kormány ellen, amely szabad kezet adott a szaúdi támogatású vahhábitáknak. 1990-ben Badreddin megalakította saját pártját, csatlakozott hozzá a fia, Husszein al-Huthi. 

Azzal érveltek, hogy egy globális összeesküvés folyik minden muszlim ellen, és a Száleh vezette jemeni uralkodók is részesei ennek.  

Azzal vádolták, hogy a szaúdiak és az amerikaiak bábja. 2003-ban, Irak amerikai inváziója után a Hezbollah hatására Husszein „halál Amerikára, halál Izraelre, átok a zsidókra, győzelem az iszlámnak” jelszava futótűzként terjedt el a zajdi mecsetekben. A jemeni köztársasággal szembeni zajdi vallási ellenzéket a Száleh-rezsim fenyegetésének tekintették, és végül fegyveres összecsapáshoz vezetett a húszi család támogatói, illetve a jemeni erők között. Husszein ellenállt Száleh letartóztatására vonatkozó parancsának, és később a jemeni hadsereg 2004-ben Szaada városában megölte, és ez váltotta ki a húszi felkelést.  

Száleh hadserege és a húszik közötti összecsapás a 2004 és 2010 között vívott, úgynevezett Six Saada Wars néven híresült el.  

A jemeni erők elsöprő katonai fölényük ellenére sem tudták legyőzni a húszi lázadást, és a harcok megosztották a lakosságot.  

A konfliktus 2009 novemberében nemzetközi dimenziót öltött, amikor a húszik – azzal vádolva a szaúdiakat, hogy Száleh mögött állnak – megtámadták a szaúdi határt. Szaúd-Arábia válaszul súlyos légi csapásokat mért a lázadókra Észak-Jemenben, és csapatokat vezényelt a határhoz. 

E konfliktus a 2011-es arab tavaszi felkelések idején csúcsosodott ki. Jemenben tömeges tiltakozások és tüntetések voltak Száleh ellen. Abdul-Malik al-Houthi azonnal bejelentette, hogy támogatja a demokráciapárti megmozdulásokat, és 2011 folyamán elfoglalta Szaada szigetét, majd többször fegyveres összecsapásba keveredett a jemeni erőkkel. Száleh 2012-ben lemondott, de a húszik folytatták a harcot, végül 2014-ben Szanaát elfoglalták. Ez vezetett a Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emírségek által vezetett koalíció katonai hadjáratához, amely évekig tartó brutális konfliktust eredményezett, amelynek a megoldása azóta sem látszik. 

Új arab hidegháború Teherán részvételével 

Az Iránnal szövetséges húszik a Közel-Kelet egyik leghatásosabb nem állami szereplőjévé váltak, és Izrael gázai háborúja elleni fellépésként sikeresen megzavarják a vörös-tengeri hajózást.  

A húszik iráni támogatása az 1980-as évek végén kezdődött, mivel az Irakkal vívott háború befejezése után a perzsa állam a közvetlen szomszédságán túlra is kitekintett, hogy az iszlám forradalom eszméit exportálja. Így közelebb került Jemenhez, és az 1990-es évek elején befogadta a húszi vallási diákokat, köztük Husszein al-Houthit. 

Száleh távozását követően Irán nyíltan támogatni kezdte a húszikat. A perzsa állam és a szaúdiak közötti rivalizálás azt eredményezte, hogy Irán anyagi és katonai szempontból is megerősítette a támogatásukat, miután a szaúdi vezetésű koalíció 2014-ben háborút indított ellenük. A húszik nem Irán proxyjai abban az értelemben, hogy megkérdőjelezhetetlenül azt teszik, amit a perzsa állam akar. Leginkább informális partnerek, akiknek a kapcsolata kényelmi partnerségből stratégiaivá alakult. A húszik célja, hogy visszaszerezzék a korábbi politikai hatalmukat Jemenben, és a Szaúd-Arábia vezette koalíció elleni harc, az Izrael-ellenes retorika, valamint a vörös-tengeri akciók ennek az eszközei. Iránnak kevés befolyása van erre a célkitűzésre, és a húszik megőrizték autonómiájukat a belföldi választókörzetük, a politikai stratégiájuk és a harctéri műveletek tekintetében. 

Az eltérő átfogó céljaik ellenére jelenleg a közös ellenségük Izrael és a Szaúd-Arábia. 

A csoport közvetlenebb célja, hogy az Izrael–Hamász-háborút felhasználva megszilárdítsa magát a legerősebb erőként Jemenben. Mindez nem lenne lehetséges Irán nélkül, amely nemcsak a húszik finanszírozásában segít, hanem arra is felhasználja őket, hogy Irán hatalmát kivetítsék annak határaitól távol eső stratégiai vizekre. Tágabb értelemben a húszik jemeni felemelkedése különösen a Vörös-tenger partvidékének legsűrűbben lakott területein és a határ mentén kulcsfontosságú eleme a szaúdiak bekerítésére irányuló iráni stratégiának. 

2014 óta a koalíció elsődleges célja volt, hogy a húszik ne szerezzenek teljes ellenőrzést Jemen fő tengeri kikötője, Hudajda felett, azonban tárgyalóasztalhoz kényszerültek, és 2021-ben kénytelen volt átengedni azt. Ez felbátorította a húszikat, hogy regionális fölénybe kerüljenek, és diktálják a feltételeket a Vörös-tengeren. A gázai háború egy kiváló esély számukra a pozíciójuk megerősítésére.  

Csak a Közel-Kelet mentheti meg a Közel-Keletet 

A történelemi eseményekből kirajzolódik, hogy a régió saját maga okozta a káoszt, és nem kívülállók tehetnek róla.  

Általános nézetté vált, hogy a térség minden problémájáért Izraelt, Amerikát és a gyarmati örökséget okoljuk.  

Igaz, ezek a szereplők hozzájárultak a bajokhoz, de ugyanilyen fontos tényezőt jelentenek maguk a regionális szereplők is. Az olyan vezetők, mint Nasszer, többet ártottak a régiónak, mint a kívülállók. A Közel-Kelet nem tudott szabadulni a törzsi mentalitásától és szektariánus megosztottságából.

Kapcsolódó:

Borítókép: Dreamstime

Ezek is érdekelhetnek

trend

Promóció

Hazai válogatás

Promóció

Kövess minket

Facebook

Instagram

LinkedIn