Ellentmondó vélemény: nincs még vége Amerika egyeduralmának 

Szerző: | 2024. június. 10. | Geopolitika, Háború, Kiemelt

Pål Røren, az Oslói Egyetemről, egy tanulmányban ellentmond számos szakértőnek, akik úgy vélik, hogy a nemzetközi rendszer többpólusúvá válik. Szerinte a jelenlegi polaritást legjobban a katonai képességeken keresztül lehet mérni, ez pedig egyelőre unipolaritást mutat. Ugyanakkor nem zárja ki egy bipoláris világ kialakulását, amennyiben Kína megtartja hihetetlen emelkedését, de elveti a többpólusú világot.

Az egypólusú világ kritikusai azzal érvelnek, hogy az Egyesült Államok hatalma hanyatlóban van, Kína és Oroszország pedig emelkedik. Ez azt jelenti, hogy a világban két vagy több erőközpont alakul ki, azaz bipolárissá vagy multipolárissá változik.  

Van értelme az erről szóló vitának, hiszen abban sincs egyetértés, hogy vajon az uni- vagy a bipoláris világ hozza-e el a tartósabb békét. A Foreign Affairs felmérése szerint a prominens kutatók 65 százaléka mondja azt, hogy a világ inkább bipoláris vagy többpólusú, míg mindössze 23 százaléka gondolja úgy, hogy még mindig egypólusú. Azzal viszont sokan egyetértenek, hogy a többpólusú lenne a legkevésbé stabil és békés, mivel az egyre több meghatározó nagyhatalom növelné a konfliktusok valószínűségét, nehezebb volna felismerni a szándékokat, fenntartani az erőegyensúlyt. És nem csak a tudósok vélik így, számos politikus is hasonlóan nyilatkozik mind Nyugaton, mind a feltörekvők részéről.  

Pål Røren szerint a multipolaritás hívei túlságosan az országok potenciáljára koncentrálnak, nem pedig a megvalósult hatalomra. Bár a demográfia és a gazdaság fontos aspektusai egy államnak, a nemzetközi rendszerben megvalósult hatalmat inkább a katonai képességek jelzik.  

A polaritás alapvetően egyszerű fogalom. Ha egy államnak sokkal nagyobb a hatalma, mint a többinek, akkor pólust képez. Természetesen, mint minden tudós, ő is megpróbálja mindezt matematikai alapokra helyezni.  

Polaritás mérése 

Az egypólusú rendszernek egy kiemelkedően erős állapota van, a bipolárisnak kettő, míg a többpólusúnak három vagy több. Ez egy egyszerű logika, a nagy kérdés, hogy miképp lehet mérni a hatalom megoszlását a nemzetközi rendszerben az anyagi képességeken keresztül. Milyen mutatókat vegyenek figyelembe? Egyesek azzal érvelnek, hogy a hatalmakat leginkább a katonai erejükkel lehet lemérni, mások úgy vélik, hogy a gazdaság nagysága, a lakosságszám vagy a földrajzi méret jobb polaritásmutatókat kínál. 

Még 1972-ben született egy olyan megoldás, ahol mindegyik mutatót beszámították. A Correlates of War’s (COW) vagy Composite Index of National Capabilities (CINC) egyenlő mértékben vette figyelembe a katonai kiadásokat, a katonák számát, az acéltermelést, az energiafogyasztást, a teljes népességet és a városi lakosság arányát.   

Az alábbi ábra öt nagyhatalom pontszámát mutatja 1950 és 2016 között. 

A nagyhatalmak CINC-indexe (1950–2016) 

Csakhogy Pål Røren rámutat ezen index hiányosságaira, hiszen még a bipolaritás vagy a többpólusúság legnagyobb hívei sem érthetnek egyet azzal, hogy Kína 2000-ben megelőzte az Egyesült Államokat. Mint ahogy azzal sem, hogy Oroszország 1990 és 2016 között ekkora hanyatlásba került. Idézi a CINC egyik alkotóját, aki az index védelmében azt hozta fel, hogy „a katonai erőforrások a megvalósult hatalmat, a gazdaságiak a köztes, a demográfiai erőforrások pedig a hosszú távú potenciált jelentik”.   

Az Oslói Egyetem munkatársa megérti ezt az álláspontot, de úgy véli, hogy ez összemossa a jelenlegi helyzetet az egyes pólusok jövőbeni lehetőségeivel. Ezért szerinte

a valós időben a pólusok viszonyának mérését a katonai képességeken keresztül lehet elvégezni.  

Úgy véli, hogy a nemzetközi rendszer poláris szerkezetének meghatározásában a katonai képességek fontosabbak, mint a gazdagság és a demográfia. Ha egy állam egyik napról a másikra 50 millióval növelné a lakosságát, akkor a CINC-indexen elért pontszáma szárnyalna, annak ellenére, hogy ez sokat nem változtatna a nemzetközi rendszer alapvető poláris szerkezetén. Hasonló dinamika igaz a gazdaságra is. Például a hidegháború idején a Szovjetunió gazdasága csak körülbelül egyharmada volt az akkori Egyesült Államokénak. Ha a gazdaságosság többet vagy annyit számítana, mint a katonai képességek a polaritás meghatározásában, a hidegháború egypólusú lett volna.  

A hidegháború azonban kétpólusú volt, mert a Szovjetunió a katonai képességeiben utolérte, sőt felül is múlta az Egyesült Államokat.  

Japán, Németország és az Európai Unió a jó példa arra, hogy a gazdagság és a demográfia elsősorban a hatalmak potenciális forrásai, és nem minden hatalomnak adatik meg, hogy katonai képességekké (tudja vagy akarja) átalakítani a demográfiáját és a gazdaságát. 

Persze ezen mutatók figyelését Røren sem tartja hiábavalónak, ugyanis azok megjósolják a nemzetközi rendszer jövőbeli szerkezetét, megmutatja az egyes hatalmak lehetőségeit a katonai képességek kialakításában. De az előrejelzés nehéz, mert ehhez politikai döntésekre van szükség, ennek a megvalósítása pedig szuverenitást igényel. 

Úgy érvel, hogy összesítve, a katonai képességek nem jelzik a hatalom teljes skáláját, és kevésbé pontosan jósolják meg, miképp néz ki a nemzetközi rendszer a jövőben, de még mindig ez a legegyszerűbb és legpontosabb mutatója a jelenlegi viszonyok poláris szerkezetének. 

A kifinomult katonai képességek mérése 

Pål Røren a katonai képességek mérésére egy matematikai képletet használ, ahol egy állam részesedését a globális fegyveres erőkből (méret) megszorozza az egy katonára eső kiadásokkal (kifinomultság), és ezt az értéket egy adott évben az összes ország teljes katonai képességének arányában fejezik ki. Azaz kizárólag a katonai kiadásokra és a fegyveres erőkre támaszkodik. A kapott száz 0-tól 1-ig terjed, ahol az 1-hez közelebbi értékek azt jelzik, hogy egy országnak nagy a részesedése a katonai képességekből. Ennek alapján született meg az alábbi ábra, amely mutatja a katonai képességek részesedését 1950–2021 között. 

Ezen az ábrán (ellentétben az előző módszer grafikonjával), Kína nem előzte meg az Egyesült Államokat 2000-ben. Az ázsiai nagyhatalom gazdasági erősödése azonban kellett ahhoz, hogy a 2010-es évek után elkezdhesse javítani a katonai képességét. Az ábrából kitűnik, hogy Oroszország, ha nehezen is, de fokozatosan utoléri magát a Szovjetunió bukása után. 

Pål Røren ennek alapján állítja fel azt az axiómáját, hogy a jelenlegi világ egypólusú. Oroszország, az Egyesült Királyság és Franciaország csak töredékét teszi ki az Egyesült Államok katonai képességeinek. Szerinte tehát a multipolaritás kizárható, sőt a bipoláris világ is. Kína emelkedése rendkívüli volt, és 2021-re egyértelműen Oroszország, az Egyesült Királyság és Franciaország elé került, de ez önmagában nem teszi kétpólusúvá a világot.  

A hidegháború idején (1950–1990) az Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti átlagos különbség a katonai képességek arányában 8,8 százalék volt. Ezzel szemben a Kína és az Egyesült Államok közötti a 2010–2021-es időszakban 28,7 volt, és 2021-ben még mindig 24. Ez az elmozdulás némi hitelt ad annak az elképzelésnek, hogy a láthatáron van a bipolaritás, de az ázsiai ország jövőbeni katonai képességeit nehezebb megjósolni.

Kína gazdasági potenciálja megvan ehhez, de nem biztos, hogy ugyanazt a pályát választja, mint amit az USA évtizedekkel ezelőtt.  

Pål Røren a tanulmányában kitér a multipolaritás támogatóinak azon nézetére, hogy a hatalom manapság egyenletesebben oszlik el a nemzetközi rendszerben. Ezáltal azt sugallják, hogy a hatalom „eltávolodott a szuperhatalmaktól a különféle dinamikus középhatalmak felé”. Ezt a tendenciát láthatjuk az alábbi ábrán, amely az államok részesedését mutatja a katonai képességekből 1815–2021 között. 

A folytonos vonal jelzi a világ első öt országának katonai képességét, a szaggatott a 6.-tól a 15.-ig terjedőkét, a szaggatott-pontozott pedig a többi államét. 

A szakértő szerint, bár drasztikusnak tűnhet, hogy a legfelső szintű államok katonai képességekből való részesedése az elmúlt 200 évben 24 százalékkal csökkent, de 2021-ben még mindig ezek az államok tartották a kezükben a világ katonai képességeinek a 63 százalékát. Emellett a hidegháború vége óta ezen „topországok” képességeinek az aránya nagyjából változatlan maradt. 

Tény az is, hogy a másod- és harmadrendű államoknál a második világháború óta tapasztalható némi képességnövekedés, de Røren szerint mindez nem jelentős. Még ha közelebb is kerültek a nagyhatalmakhoz, az erősek és a gyengék közötti szakadék még mindig elég jelentős ahhoz, hogy a polaritás ugyanolyan fontos legyen, mint korábban. 

Kapcsolódó: 
 

 

Ezek is érdekelhetnek

trend

Promóció

Hazai válogatás

Promóció

Kövess minket

Facebook

Instagram

LinkedIn