Mihálovics Zoltán politológus, a Makronóm Intézet geopolitikai elemzőjének írása 

Az EP-választás után kicsivel több mint egy héttel (június 17.) az Európai Tanács (EiT), azaz az európai állam- és kormányfők informális találkozót hívtak össze.

A fő kérdés, hogy milyen Európai Bizottság vezesse az elkövetkező 5 évben Európát.

A legfontosabb természetesen leegyszerűsítve az, hogy Ursula von der Leyen készülhet-e egy újabb 5 éves ciklusra a bizottság élén, vagy át kell-e adnia a stafétát. Mivel pártcsaládja, az Európai Néppárt (EPP) az előzetesen vártnál nagyobb mértékű győzelmet aratott – 190 mandátumot szerezve –, így egy újabb ciklusra jó esély kínálkozik, de nem csupán erről a pozícióról van szó, igaz, a legfontosabb tényleg ez. Olyan fontos tisztségek betöltéséről is dönteni kell, mint az Európai Tanács elnöke, az Európai Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselője és az Európai Parlament elnöke. 

Charles Michel, az Európai Tanács aktuális elnöke nem hívta meg Ursula von der Leyent a hétfői informális találkozóra (Forrás: dreamstime)

Az ehhez hasonló informális csúcstalálkozókra fő szabály szerint meghívják az Európai Bizottság (EB) és az Európai Parlament (EP) első emberét – ez esetben Ursula von der Leyent és Roberta Metsolát –, ami a mindenkori Európai Tanács elnökének – jelenleg Charles Michel – a reszortja.  

Ez most nem így történt, ugyanis Michel a találkozó érdemi részére – azaz a közös vacsorára – nem hívta meg Ursula von der Leyent, ami vélhetőleg nem egyszerű feledékenységre vezethető vissza.  

Ez azért is érdekes, mert Michel nem csupán európai bizottsági elnöki minőségében nem hívta meg őt, de az EPP-csúcsjelölti (spitzenkandidat) minőségében sem. 

Mindezeken felül a dátumok már kristálytiszták: június 27–28-án kerül sor az Európai Tanács hivatalos ülésére, amikor formálisan is megtörténik a jelölés. Viszont 2019-cel ellentétben és 2014-hez hasonlóan a június 17-i informális találkozón széles körű egyetértés rajzolódott ki Ursula von der Leyen ismételt megválasztása körül.

Ez nagyrészt annak köszönhető, hogy a szavazáson az EPP egyértelmű győzelmet könyvelhetett el, így a többi frakció is elismeri, hogy ők a választás nyertesei.

Ehhez hasonló volt 2014 is, amikor az EPP szintén magabiztosan győzött, és a többi frakció elismerte azt, így ebben a két esetben működőképes volt a Spitzenkandidat-rendszer. Nem úgy 2019-ben, amikor a Néppárt jelentős mandátumveszteséget könyvelhetett el, így eredeti csúcsjelöltjét – Manfred Webert – a többi frakció és az EiT sem támogatta, így lett a konszenzusos jelölt Ursula von der Leyen. Az utóbbi, annak ellenére, hogy Charles Michel meg sem hívta az informális ülés érdemi részére, úgy tűnik, sikerrel vette a nulladik lépést, hogy megkezdhesse a második ciklusát.

Azonban az EiT jóváhagyása nem elegendő: szükség van az EP többségének – azaz a 720 tagú törvényhozásból legalább 361 képviselőnek – a támogatására is, így az informális találkozó egyúttal a frakciókkal való egyeztetést kezdetét is jelentette.

Ez utóbbi bevett szokás az uniós gyakorlatban, mivel így kellőképp fel tudják mérni, hogy a mindenkori jelölt mögött mekkora a frakciók támogatása – ez különösen azért fontos, mert az európai politikai kultúrában, hasonlóan az amerikaihoz, nincs frakciófegyelem, nem úgy, mint tagállami szinten. 

Charles Michel titkok bizottsági elnöki ambíciókat dédelget? (Forrás: dreamstime)

Hogy működik a döntéshozatal? 

Az Európai Unió működéséről szóló szerződés rögzíti, hogy miként kerül sor az Európai Bizottság elnökének megválasztására. Első körben az EiT-nél a jelölés joga, tehát az egyes állam- és kormányfők tesznek javaslatot a bizottsági elnökjelölt személyére, mindezt úgy, hogy figyelembe veszik az EP-választás eredményét, majd minősített többséggel döntenek. Ebben az esetben csak az állam- és kormányfőknek van szavazati joguk.

Így nem csoda, hogy a csúcsjelöltek közül leginkább a néppárti jelöltnek, Ursula von der Leyennek áll a zászló, mivel az EPP-nek lesz a legnagyobb frakciója.

A Spitzenkandidat-rendszer bevezetését még az EP kezdeményezte évekkel ezelőtt, ami így arra kényszerítette a parlamenti frakciókat, hogy mindegyikük állítson egy listavezetőt, azaz csúcsjelöltet, akik közül a választások eredménye tükrében az EiT kiválasztja a bizottság élére jelölendő személyt. 

Az Európai Parlament hatásköre az integráció előrehaladtával fokozatosan kibővült, így ma már egy relatíve erős intézményről beszélhetünk (Forrás: dreamstime)

A rendszer bevezetésének okai között szerepelt, hogy ezzel nagyobb beleszólást engednek az európai választóknak abba, hogy ki legyen az Európai Bizottság elnöke a következő ciklusban, ezzel növelve annak legitimációját is. Másfelől persze az EP ezzel újabb hatásköröket bitorolt el magának. Ursula von der Leyen második ciklusa egyre tisztább, figyelembe véve Németországban az Olaf Scholz vezette jelzőlámpa-koalíció, valamint Franciaországban Emannuel Macron Reneszánsz pártjának hatalmas vereségét.

A választások előtt a francia államfő kész volt támogatni az egykori olasz miniszterelnököt, Giorgia Meloni elődjét, valamint az Európai Központi Bank (EKB) egykori elnökét, Mario Draghit Ursula von der Leyennel szemben.

Az EiT, miután minősített többséggel döntött az EB elnökéről, az EP-n a sor, ahol abszolút többség (361 képviselő) támogató szavazata szükséges.

Ez feltehetően meg is lesz Ursula von der Leyennek, mivel az EPP eddigi koalíciós partnereivel – a Szocialisták és Demokraták Progresszív Szövetsége, Újítsuk meg Európát! – továbbra is képes biztosítani a parlamenti többséget.

Ez a három formáció 406 mandátumot jelent, ami a parlamenti helyek mintegy 56 százaléka, igaz, ez a 2019-es eredményekhez képest jóval kevésbé markánsabb többséget jelent (az akkori 751 fős parlamentben 444 mandátumuk, azaz 59 százalékuk volt). 

Viszont azt hangsúlyozni kell, hogy az EP-hez csak az EiT után kerül a döntés joga, ami azt jelenti, hogy az utóbbi által jóváhagyott bizottsági elnökjelöltről még a parlamentnek is kell döntenie abszolút többséggel, amire leghamarabb július 18-án kerülhet sor. 

 

A hétfői informális EiT-ülésen olyan, az európai politikában fontosnak számító pozíciókról is tárgyaltak, mint az Európai Tanács (jelenleg Charles Michel) és az Európai Parlament elnöki (Roberta Metsola) vagy éppen a külügyi és biztonságpolitikai főképviselő (Joseph Borell) posztja. Ezeknek a tisztségeknek a várományosai már most körvonalazódni látszanak, igaz, az európai politikai kultúra konszenzuális jellege és a tagállami érdekek sokszor eltérő sokasága miatt az utolsó pillanatban is borulhat a papírforma. 

Európai Tanács: belga helyett portugál jöhet 

A belga Charles Michelt az egykori portugál szocialista, egy korrupciós botrány miatt távozásra kényszerült António Costa követheti az Európai Tanács élén. Az EiT elnöke kiemelt helyen szerepel az európai politikai intézményrendszerben, 2 év fél évig szól a mandátuma, de az megújítható a félidőben, 5 évre növelve azt. 

Volt portugál szocialista miniszterelnök válthatja Michelt az Európai Tanács élén (Forrás: dreamstime)

A külügyi és biztonságpolitikai főképviselő: spanyol helyett észt 

Annak idején az Európai Unió a külügyi és biztonságpolitikai főképviselő intézményétől azt várta, hogy egy erős, kvázi az EU „külügyminiszterének” megfelelő pozíció jön létre, de nem így lett. Ez akkor látszott a legtisztábban, amikor a spanyol Josep Borellt nem fogadták Pekingben, és kénytelen volt visszafordulni. Most a helyére nem akárkit terveznek beültetni: az észt miniszterelnök Kaja Kallast, aki az utóbbi időszakban megkapta a hipokrita becenevet is. Európa legoroszellenesebb miniszterelnöke igazi rémálomba csöppent, amikor kitudódott, hogy a férje a háború kezdete óta vígan üzletel az oroszokkal. Ráadásul 350 ezer euróval még ő is beszállt.

 

Kaja Kallas észt miniszterelnök válthatja Josep Borellt (Forrás: dreamstime)

Szokatlanul korai konszenzus 

Az Európai Tanács elnökét, valamint a külügyi és biztonságpolitikai főképviselőt azonban nem most, hanem a június végén megrendezett EiT-n választják meg hivatalosan az Európai Bizottság elnökével egy időben, szintén minősített többséggel. Szó esett hétfőn az Európai Parlament elnökének megválasztásáról is, annak ellenére, hogy erről a pozícióról az EP dönt, de az állam- és kormányfők az éppen aktuális elnököt, az olasz Roberta Metsolát támogatják egy újabb 5 éves ciklusra.

 

Roberta Metsola várhatóan marad az Európai Parlament elnöke (Forrás: dreamstime)

Az új Európai Parlament: szokásos többség, fragmentáció és bizonytalanság 

Habár a következő EP inkább jobboldali orientációjúnak tűnik, sokkal fragmentáltabb lesz a leköszönőnél, ami nemcsak szerkezeti, de ideológiai értelemben is igaz.

Az 1945 utáni időszakra jellemző volt, hogy a három nagy centrista erő (néppárt, szociáldemokrata, liberális) határozta meg az európai politikát: ez most megkérdőjeleződni látszik a radikális jobboldal feléledésével. 

Ha a konkrét eredményeket nézzük, akkor nagy újdonság nincs az első két helyen: a Néppárt szerezte a legtöbb mandátumot (189), őket követik a szocialisták (136), majd a konzervatívok (83) és a liberálisok (81). Az Európai Bizottság és a parlamenti többség vonatkozásában itt nincs érdemi változás, de politikai értelemben igen. 

A felszínen amennyire nincs érdemi változás az európai politika mindennapjaiban, annyi újdonságot tartogat a felállás. Az előző ciklusban a centrista koalíción kívüli erők közül a legerősebbek a Zöldek voltak, így a néppárti–szociáldemokrata–liberális koalíciónak a politikai baloldalról érkező nyomás alatt kellett kialakítania politikai preferenciáit.

A most következő etapban a Zöldek jelentős gyengülése miatt ebben változás lesz, mivel a radikális jobboldal erősödésének köszönhetően a külső nyomás most a politika jobboldaláról fog érkezni.

Miután a Zöldek a függetleneket nem számolva csak a hatodik legnagyobb frakció, és az ECR a harmadik, az ID pedig az ötödik helyre futott be, ez az átrendeződés alapjaiban forgathatja fel az európai politika eddig megszokott napjait. 

Korábban, mivel balról érkezett a nyomás, a hangsúly az emberi jogokon és a klímapolitikán volt, de most, hogy ez megfordul, a jobboldali frakciók feltehetően az identitás és a nemzeti szuverenitás mentén igyekeznek majd tematizálni az európai politikát, amire ráerősít, hogy a függetlenek sorában ülő pártok nagyobb része is a politika ezen oldaláról érkezik.

Ha a jobboldal az EP-ben a Zöldekhez hasonlóan sikeresen tud nyomást kifejteni a koalícióra, abban az esetben az európai politika sokkal inkább hasonlít majd a tagállami politikákhoz: azaz markánsabban fog megjelenni a politikai önazonosság a szakpolitikai viták mellett. Az pedig, ha a sokszor száraznak tűnő szakpolitikai viták helyét részben vagy egészben identitásviták veszik át, az szintén hozzájárulhat egyfajta fragmentációhoz. 

Girorgia Meloni olasz miniszterelnök (bal) által vezetett ECR és a Marine Le Pen-féle ID-frakció meghatározó erők lesznek a következő ciklusban (Forrás: dreamstime)

Tagállami szinten az egyes belpolitikai fejlemények miatt is izgalmas lesz az uniós politika, ami egyúttal bizonytalanságot is jelent.

Az új holland kormány megalakulása, az új belga törvényhozás és kormány, a német kormánypártok gyenge szereplése, a Szabadságpárt győzelme Ausztriában, Meloni sikere Olaszországban, a Vox előretörése Spanyolországban, a Chega megerősödése Portugáliában, valamint az előre hozott francia nemzetgyűlési választások és azok majdani eredménye mind olyan folyamat, amely a kontinensen zajló társadalmi mentalitás változását reprezentálja az új Európai Parlament és az új Európai Bizottság megalakulásával egy időben.

A Benelux államok esetében rég láthattunk ilyen jobboldali orientációt, jelen állás szerint pedig Le Pen győzelme is elég biztosnak tűnik franciahonban, ahogy a CDU/CSU sikeres is a nem is olyan távoli német szövetségi választáson 2025 őszén. 

Ugyanakkor nemcsak az európai belpolitikát érdemes feltenni a mérlegre, hanem a külső befolyásoló tényezőket is, mint az orosz–ukrán háború, a Kínához fűződő viszony tisztázása és a november 5-i amerikai elnökválasztás kimenetele. 

Az orosz–ukrán konfliktus jelen állás szerint úgy tűnik, még egy ideig meghatározó szerepet játszik az Európai Parlament életében, mint ahogy a pártok közt is egy törésvonalat jelent.

Az európai jobboldalnak ez az egyik nagy problémája: hiába erősödött meg a választásokon a radikális jobboldal, nem tudnak egy egységes frakcióba tömörülni.

A háború tehát elsődlegesen a jobboldalon gerjeszt fragmentációt: a választáson sikeres pártok között ezen az oldalon egyaránt vannak ruszofil és ruszofób formációk. 

Szintén elsődlegesen a jobboldalon jelent törésvonalat a Kínához fűződő viszony: vannak, akik Moszkva helyett sokkal inkább Pekinget tekintik stratégiai kockázatnak és legfőbb geopolitikai ellenfélnek, míg egyes formációk igyekeznek Kínával is elmélyíteni egy pragmatikus alapokon nyugvó együttműködést. 

Ami az amerikai elnökválasztást illeti, annak a kimenetele szintén elsődlegesen a jobboldalon alakíthat ki újabb frontvonalakat, míg a korábbiakat összekeverheti. Ez főként Donald Trump győzelmére, a Moszkvával való enyhébb és a Pekinggel való keményebb álláspontra igaz – a friss közvélemény-kutatási adatok egyébként jelenleg ezt tekintik a legreálisabb forgatókönyvnek, igaz, mint tudjuk, nem közvélemény-kutatást kell nyerni. Ebből a szempontból Biden Oroszországgal keményebb, Pekinggel enyhébb magatartása kevésbé okozna változást és jelentene újabb törésvonalat Európában. 

Jelenleg azonban egyelőre megalakulóban az új Európai Bizottság, felállóban az új, sokkal inkább jobboldali orientációjú Európai Parlament. Összességében véve bárki is vezesse az EB-t az elkövetkező 5 évben, az európai tagállamok politikai változásai, valamint a nemzetközi események egyvelege arra enged következtetni, hogy az európai politika az elkövetkező ciklusban sokkal izgalmasabb, komplexebb és kiszámíthatatlanabb lesz, mint azt eddig megszokhattuk. 

Kapcsolódó:

Borítókép: dreamstime