Sem a Nyugat, sem az ellenségei nincsenek felkészülve a harcra – állítja Edward Luttwak, aki három évtizede megalkotta a „posztheroikus hadviselés” fogalmát. Azt a jelenséget kívánta megragadni, miszerint a társadalom az utóbbi időben egyre kevésbé tolerálja a háborús áldozatokkal való szembesülést.
Edward Luttwak professzor stratéga és történész, aki a nagy stratégiákkal, geoökonómiával, hadtörténettel és nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozik.
A professzort a fogalom megalkotására az inspirálta, hogy Clinton elnök 1993-ban úgy döntött, az USA kivonul Szomáliából, miután egy sikertelen rajtaütésben 18 amerikai katona vesztette életét. Persze ekkorra már kialakultak a posztheroikus attitűdök – és nem csak a jómódú demokráciákban. A Szovjetunió, amelynek tábornokai egykor szemrebbenés nélkül vették tudomásul katonáik tízezreinek elvesztését, 1989-ben elhagyta Afganisztánt, miután közel egy évtized alatt 14 453 embert vesztett.
A posztheroikus jelenség nincs szoros összefüggésben valamely konkrét háborús cselekmény nagyságával, érdemeivel vagy annak hiányával. Margaret Thatcher egész éjjel ébren maradt, és személyesen írt leveleket a Falkland-szigeteken elesett 255 brit katona családjának. Persze ez nem némította el a kritikusait, akik azzal érveltek, hogy Nagy-Britanniának soha nem lett volna szabad erőszakot alkalmaznia, még akkor sem, ha ez azzal járt volna, hogy Argentína elhódítja a területet.
Edward Luttwak igazoltnak látja elméletét, és szerinte négy évtized múltán még nyilvánvalóbb, hogy posztheroikus korban élünk, ami akár a Nyugat hasznára is válhat – legalábbis egyelőre. Két éve Ukrajna egy olyan ellenséggel találta szemben magát, amely akár mozgósíthatta volna a reguláris alakulatait 18 évesek sorkatonai behívásával, és visszahívhatott volna akár kétmillió tartalékos katonát is.
Putyin azonban egyiket sem tette meg, tartva az orosz anyák dühétől,
akik még a szovjet diktatúra alatt is sikeresen szorgalmazták az afganisztáni kivonulást. De Kijev számára csak részben előnyösek az új posztheroikus szabályok, sőt akár végső vereséget is hozhatnak. Bár megakadályozták a teljes körű orosz inváziót, de egyúttal erősen gátolják a NATO képességét is, hogy segítse Ukrajnát. Papíron a NATO-nak komoly hadserege van, de amikor Emmanuel Macron francia elnök februárban fegyverek és csapatok küldésére szólított fel Ukrajnába, a felvetése süket fülekre talált. Elsőként az olasz védelmi és külügyminiszter jelentette ki, hogy semmilyen körülmények között nem küldenek egyetlen katonát sem.
Ehhez hasonlóan, annak ellenére, hogy a Vörös-tengeren élő húszi kalózok súlyos gazdasági károkat okoztak az európai gazdaságoknak, csak az Egyesült Államok haditengerészete és a Királyi Haditengerészet válaszolt komolyan. Az olasz haditengerészet csak egy hajót küldött, pedig a legnagyobb károkat a Földközi-tengerről elterelt forgalom okozta. Ugyanez igaz a NATO légierőire is. Csak az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság bombázta a húszikat Jemenben. Az európai légierő a földön maradt, még a szomszédos dzsibuti bázissal rendelkező franciák is.
Edward Luttwak szerint a nagy kérdés az, hogy miért. A minden eddiginél nagyobb népesség mellett miért egyre alacsonyabb az áldozatokkal szembeni toleranciánk?
Visszautal az 1994-ben felállított elméletére, amelyben leírta, hogy
a történelem háborúit a „tartalék” fiúgyermekek vívták.
Egy átlagos európai családnak még a 20. század közepén is több gyermeke volt. A mezőgazdasági háztartásokban az elsőszülött örökölhette a család földjét, egy másik előnyös módon házasodhatott, a harmadik választhatta a papi pályát – vagy a háborút. Amennyiben nem tért vissza, a túlélőknek természetesen rettenetesen hiányzott, de nem roppantak bele, nem halt ki a család.
Ma azonban, amikor az átlagos termékenység Európa-szerte kevesebb mint kettő – a 2022-es uniós átlag 1,46 volt –, és folyamatosan csökken, már nincs tartalék gyermek.
A professzor rámutat Kínára, ahol mára a termékenységi ráta 1,1-re csökkent. Bár Hszi Csing-pinget harcias embernek tartja, aki élvezi a Tajvan elleni háborúval való fenyegetést, érdekes módon 2020-ban nyolc hónapba telt, mire felfedte, hogy a kínai néphadsereg egy tisztje és három katonája halt meg az indiai ladaki határon folyó harcokban. A hivatalos gyász időszakában a négy családtagot átköltöztették, jóléti juttatásokat vagy jobb állásokat biztosítottak számukra. A tiszt felesége, aki egy falusi iskolában tanította zongorázni a gyermekeket, a Xi’an Zenei Konzervatóriumba helyezték, és mellé egy új házat is kapott. Mind a négyen médiakampányok tárgyává váltak, amelyekben a legfiatalabbat filmszerűen jóképűnek, a tisztet pedig olyan lelkiismeretesnek mutatták be, aki a hideg Tibetben a katonái előtt ébredt, hogy meleg vizes palackokat készítsen nekik. Később a négy katonáról több országúti hidat neveztek el, hogy emlékeztessenek az áldozatukra.
Edward Luttwak szerint az ilyen intenzív megemlékezésre a demográfiában kell keresni a választ.
Kína egygyermekes politikájának köszönhetően a négy haláleset nyolc családi vonalat oltott ki.
A jó hírnek tartja tehát azt, hogy Kína alacsony születési aránya miatt a posztheroikus szindróma megköti Peking kezét, hogy komolyabb cselekvésre adja a fejét a fenyegetésekkel szemben.
Tekintettel e négy halálesetre adott túlméretezett reakciójára, miképp tudna megbirkózni azzal a 4000-rel, amely akár egy nap alatt is elveszhetne egy tajvani háborúban?
Mellesleg Irán is szenved a termékenységi válságtól. A legutóbbi adatok mindössze 1,7-et mutatnak, ami jóval a helyettesítési ráta alatt van. Ráadásul nyugtalanító számukra, hogy a születések többsége a kisebbségi népesség körében történt, nem pedig a perzsáknál. Teherán azonban hatékony orvosságot talált: felfegyverzi, kiképzi és finanszírozza a feláldozható arab milíciákat, miközben rendkívül óvatos a perzsa emberanyaggal.
A professzor úgy véli, hogy a posztheroikus szindróma kevésbé érinti Izraelt, mivel ez az egyetlen ország a világon, ahol még a világi, egyetemi végzettségű, hivatásszerűen foglalkoztatott, házas nőknek is átlagosan két vagy több gyermekük van, a vallásosoknál pedig átlagosan háromnál is több. Szerinte
a magas termékenységi ráta az alapvető oka annak, hogy a zsidó állam nem lesz kénytelen feladni jelenlegi katonai terveit a harci veszteségek miatt.
Ez különösen fontos, mert a háború rosszul indult, és a városi harcok több áldozattal járnak. Bár mindez fájdalmasan érinti a családokat és a barátokat, nem érinti a nemzetet úgy, mint ha a kínai vagy akár az iráni szinten lenne a termékenységi ráta.
Eközben a Nyugat többi része számára ezek az új, posztheroikus dilemmák felvetik azt a kérdést, amellyel senki sem hajlandó komolyan szembesülni: Miért tartanak fenn olyan hadseregeket, amelyeket soha nem vetnének be a harcokban?
Az, hogy sok európai egység szolgált Afganisztánban és Irakban, egyáltalán nem bizonyít semmit, mert a legtöbb esetben a kormányaik gondoskodtak arról, hogy ne alkalmazzák őket járőrözésre vagy támadásokban, csak óvatos akciókra szorítkoztak a megerősített bázisaik közelében. Legalább egy NATO-kormányról tud, amely titkosszolgálati ügynököket küldött, akik lefizették a helyi tálibokat, hogy a járőrök zavartalanul továbbhaladhassanak.
Ami az ENSZ libanoni békefenntartó erejében (UNIFIL) szolgáló európai csapatokat illeti, szerinte meg sem próbálták a Hezbollahot a határtól távol tartani, azon egyszerű oknál fogva, hogy egyetlen UNIFIL-zászlóalj sem volt hajlandó felvállalni a konfliktust.
Edward Luttwak úgy véli, hogy Európa-szerte egész katonai intézmények játszanak össze, hogy fenntartsák azt az illúziót, hogy képesek harcolni.
Ez alól csak ritka esetekben talált kivételt, például Nagy-Britannia összezsugorodott, de még mindig harciasak a fegyveres erői. Bizonyos mértékig ugyanezt elmondható Oroszországról és Kínáról is. Szerinte a jelenlegi posztheroikus korunkban mindenkinek felül kell vizsgálni a valódi erőviszonyokkal kapcsolatos számításait.